Letenye Zala megyében, az ország dél-nyugati részén, a horvát-magyar határfolyó, a Mura mentén fekvő 4700 lakosú kisváros.

 
A táj az észak-déli irányú, erdőkkel borított, helyenként szántókkal, gyepekkel, szőlőkkel művelt dombokból itt simul a folyó által feltöltött síksággá. A gyors, tiszta vizű folyót zöld szalagként kíséri a vadvízi világ, az ártéri erdők különleges, védett élővilágával.
A vidéket elkerülték a vasútvonalak, azonban a településen áthalad a 7-es főútvonal, amely bekapcsolja a nemzetközi vérkeringésbe. Jelentős ipar nem települt, a lakosság elsősorban mező- és erdőgazdálkodásból élt, és ma is ez a meghatározó.
Az évezredek óta lakott hely jelentőségét történelme során a murai rév adta. A kora Árpád korból származó régészeti leletek pedig arra utalnak, hogy ez a vidék a XI. század végéig az országot védelmező határsávhoz tartozott. Szlavónia meghódításával a határvédelem helyett a Muraközzel összekötő szerep került előtérbe. A viszonylag békés időszak eredménye, hogy Letenye egy XV. századi oklevélben már mezővárosként szerepel.
A török időkben Letenye majdnem teljesen elnéptelenedett. A lakosságot terhelte a török sarc és az ellenük folyamatos harcot vívó Széchyek és Zrínyiek hadjáratai is. A török kiűzését követően a vidék lassan gyarapodásnak indult, Letenye országos vásár tartási jogot kapott, a XVIII. század végétől 1848-ig ismét, mint mezőváros szerepel.
Az 1848-49-es szabadságharc során a település Jellasics hadainak útjába esett, aki jelentős helyőrséget hátra hagyva vonult át Letenyén. Később többször is feldúlták a császári csapatok. A harcok emlékét sokáig őrizték az egykori honvédek.
A kiegyezést követően megindult kapitalista fejlődés jótékony jelei a településen is megmutatkoztak. 1900-ban Letenye már szinte az egész járás, 47 település és 28 ezer ember gazdasági központja. Az I. világháború ugyan ismét visszavetette a vidék fejlődését, Letenye azonban ezt követően, 1923-tól lett határátkelő, az ország legfontosabb dél-nyugati kapuja. 1935-ben Letenyét nagyközséggé nyilvánították, a fokozatosan polgárosodó életformát bizonyítja ebből az időszakból az iparosok és kereskedők egyre bővülő névsora.
A gyarapodásnak a II. világháború vetett hosszú időre véget. A háború utáni évek hideg háborús politikájának negatív hatása itt az országhatár közelében különösen érezhető volt. A tsz-szervezés és az ipar hiánya miatt jelentős elvándorlás és ingázás indult meg a 60-as években. Tovább rontotta a helyzetet a közigazgatás átszervezése, a járás 1970. évi megszüntetése. Megszűnt a bíróság, ügyészség, rendőrkapitányság, földhivatal és a bank is. A hivatalokban dolgozó értelmiség elköltözött, csökkent a kereskedelem.
A település vezetői azonban a várossá válást célul tűzték ki és ennek érdekében munkálkodtak a község fejlesztésén. A 80-as évek végére az erőfeszítéseket siker koronázta. Szilárd burkolatú úthálózat, járdák, víz, gázvezeték építése valósult meg, a lakosság tevékeny közreműködésével szépült a település. Új utcák nyíltak, áruházak, posta, autóbusz pályaudvar, csecsemőotthon, öregek otthona, egészségügyi központ, könyvtár létesült.
Ipar települt, magán és tanácsi bérlakások épültek. Megvalósult a városi infrastruktúra, s 1989. március 1-jei hatállyal Letenye elnyerte a városi címet.
A település fejlődése a rendszerváltást követően sem torpant meg, rendőrőrs, földhivatal, tűzoltóság, munkaügyi központ, stb. visszatelepültek, szennyvízhálózat, ipari park létesült és 2001-el megkezdődött a letenyei termál fürdő megvalósítása is.
A 2002-ben induló M7-es autópálya megépítése reményeink szerint további fejlődést hoz. Bízunk benne, hogy a szép természeti környezet, a turisztikai célpontok évszázadok után Letenyén az utazót megállásra és szabadideje eltöltésére késztetik.