Tiba Zsolt, mondhatni, szinte pályakezdőként lett a főváros főjegyzője. A beszélgetés közben teával kínálnak. Ő nem teázik, mondja, és azért nem, mert tudja, hogyan készül. Ez csak vicc, persze, de ennek kapcsán szóba kerül a törvény és a kolbász, amelynek a készítéséről a szólás szerint szintén jobb, ha nem tud az ember. A törvény még hagyján, mondja, mert legfeljebb csak csalódik az ember, de a disznóvágást városi emberként szörnyűnek tartja.

– A jogi egyetem elvégzésekor, frissdiplomásként, milyen elképzelései voltak a jövőt illetően? Titkon remélte, hogy valaha a főjegyzőségig viszi?
– Egészen más elképzeléseim voltak az egyetemi évek alatt is, és utána sem gondoltam, hogy ide hoz majd a sors. Amikor én még egyetemre jártam, akkor tanácsok voltak, és abban az időben azok megítélése sem volt sokkal jobb az egyéb hivatali munkákhoz képest. Ezért én mást akartam csinálni. Úgy gondoltam, két út lenne számomra járható, az egyik az ügyvédség, a másik pedig az adóhivatali munka. Magyarországon 1987-ben kezdődött el az új személyi jövedelemadó-rendszer bevezetése. Meggyőződésem volt, hogy ez kitűnő pálya egy fiatal számára. Túl izgalmasnak persze nem gondoltam, de úgy véltem, nagyon stabil és komoly karriert jelenthet, ezért először az adóhivatalnál próbálkoztam. Ezzel a pályával azonban nem nagyon találtunk egymásra. Az első munkahelyem így a XI. kerületi, kelenföldi tanács volt, amely a budapesti kerületek között – véleményem szerint – az egyik legszebb helyen van, és számomra azóta is a legkedvesebb. Jelenleg ott működik országosan is az egyik legjobb polgármesteri hivatal is, köszönhetően a kiváló jegyzőnek. A tanácsnál jogi munkatársnak vettek fel az akkori vb titkár mellé, akitől egyébként nagyon sokat tanultam, és aki mellett, mint kezdő jogász, kiváló tapasztalatokat szereztem. Ugyanakkor az élet kegyetlen, hiszen nagyon keveset tudtak fizetni, és nekem akkor már gyermekem volt. Ekkor úgy gondoltam, még egyszer megpróbálkozom az adóhivatallal.
Az adóhivatalnál töltött fél-egy éves időszakot követően ismételten kiderült, hogy nem találunk egymásra azzal a közeggel. Így az adóhivataltól – még a rendszerváltás előtti utolsó évben, 1989-ben – a fővároshoz kerültem, egy nagyon szép területre, ügyintézőnek. 1990-ben, az önkormányzati választások után az új főpolgármester egy jogászt keresett maga mellé, akivel szemben csak az volt a feltétel, hogy lehetőleg frissen végzett legyen, vagyis a jogszabályokat illetőleg a lehető legfrissebb tudással rendelkezzen. Rám mutattak az akkori főnökeim, noha többen voltunk akkor fiatalok a hivatalnál. Meg kell mondanom őszintén, nem én dolgoztam meg azért, hogy újabb és újabb állásokba kerüljek, bár az igaz, hogy amit éppen csináltam, azt mindig teljes erővel tettem. 1991-ben három főpolgármester-jelölt volt, egy Fideszes, egy MDF-es és egy SZDSZ-es; mindhárom elfogadható lett volna számomra, s ezzel csak azt akarom mondani, hogy teljesen cinikus, vagy ha úgy szebben hangzik, semleges vagyok a politikai szférával szemben. Persze én is lehetnék bármelyik pártnak a tagja, talán nem volna az olyan nagy szégyen, de nem vagyok az.
A főpolgármester mellett szakmai titkárként kezdtem dolgozni. Főjegyző 1992-ben lettem. Az elődöm egy nagyon felkészült, komoly tapasztalatokkal rendelkező, művelt szakember volt, Szegvári Péter, akit tanáromként is tiszteltem, és aki a főjegyzői munkakört illetőleg nagyon magasra tette a mércét. Miután ő távozott a hivatalból, pályázatot írtak ki a főjegyzői munkakörre.
– Hogyan vette az akadályokat?
–Kezdőként nagyon nehéz időszak következett számomra 1992 után, rengeteget kellett tanulnom, hiszen egy kétmilliós város polgármesteri hivatalának lettem a vezetője. Úgy lett volna szép, ha nem azzal kezdem a munkámat, hogy újabb és újabb ügyeket tanulok, ugyanakkor a kilencvenes évek eleje egészen speciális helyzet volt, az önkormányzatok új típusú feladatokat és lehetőségeket kaptak, új jogszabályokat kellett alkotni és megismerni. Úgy gondolom, ez a helyzet tette lehetővé, hogy rám esett a választás, vagyis hogy fiatal, de már némi tapasztalattal rendelkező személyt válasszanak ki. És azóta teszem a dolgomat, mint minden más jegyző, főjegyző.
– Sikerek, kudarcok. Melyikkel kezdjük?
– Az egyik nagyon komoly sikeremnek tekintem az akkoriban az egyik legfontosabb munkánk, a tanácsi rendszerből megmaradt tanácsi rendeletek gyökeres átvizsgálását és a megfelelő tartalmú új szabályozást. Mérhető eredményként az 1994-es választások lebonyolítását említeném. 1990-ben valamiért nem volt sikeres a fővárosi választási szakmai munka, napokon át nem volt adat a fővárosból. 1994-ben, a négy évvel korábbi tapasztalatokból merítve óriási energiát és pénzt fordítottunk a választási munkára, ami nagyon is jól sikerült, országos híre ment a budapesti választási munka színvonalának, amelyen egyébként több száz ember dolgozott.
1994 után pedig a privatizációs ügyek voltak napirenden. Nálunk ugyanis nem lehet várni öt-hat évet arra, hogy majd a többi önkormányzat megvívja, hogyan kell egy vállalatot átalakítani rt.-vé, vagy hogyan kell a nagyon nagy veszteséget is okozható vállalatokból nyereséges részvénytársaságot csinálni. Ez ma is komoly feladat, 1994-95-ben pedig, amikor először kellett ezzel megküzdeni, még nagyobb kihívást jelentett.
Főjegyzőként nagyon nagy kudarcról nem tudok beszámolni. Nekem az a dolgom, hogy a hivatal működjön, illetve hogy az önkormányzat megkapja azt a segítséget, hogy működni tudjon. Azt nagyon sajnálom, hogy a hivatalnokok általában, és tipikusan az önkormányzati hivatalokban dolgozók nincsenek anyagilag úgy megbecsülve, mint ahogyan az szükséges lenne. Ez nemcsak valami emberiességi kifogás, persze az is, hanem így elképesztően nehéz jó teljesítményt nyújtani akkor, amikor lemaradhatunk a világtól. Az új köztisztviselői törvény például nem azt jelenti számunkra, hogy nagyobb anyagi lehetőségekkel rendelkezünk, hanem sokkal nehezebb dolgozót felvennünk, mert kisebb a bérjuttatás annál, amit eddig tudtunk volna adni. Eddig ugyanis nem volt felülről korlátozva, hogy mennyi bért kap a saját dolgozó, az új törvény viszont megtiltja, hogy az önkormányzat magasabb illetményalappal operáljon. Emellett korlátozza az egyéb jutalmazási lehetőségeket is, amellyel eddig az alacsony bért lehetett ellensúlyozni. És ha már itt tartunk, eredménynek tekintem azt is, hogy ha a munkatársaimmal valamiben megállapodtam, az még eddig mindig úgy is történt, állom a szavamat. Az új köztisztviselői törvény tehát nagyon megnehezíti az életünket, miközben értem a törvény szándékát, és központi szinten komoly jövedelemnövekedést jelent. Ezért például nagyon nehéz munkatársakat felvennünk, amikor a hivatalok többsége többet tud fizetni, mint mi, a piac pedig elképesztően többet. Egy-két év múlva már nagyon le fogunk maradni a központi közigazgatás szintjétől, amit én nem tartok helyesnek. Miközben egy magas beosztásban lévő köztisztviselőnek óriási a felelőssége. Tehát nemcsak nem tudunk embert felvenni, hanem aki idekerül, az gyorsan tönkre is megy. Nagyon nagy a fluktuáció a hivatalban, három év alatt kicserélődik az apparátus mintegy 40 százaléka.
– Önt még nem próbálták elcsábítani?
– Hívogattak, de meg kell mondanom, hogy én az önkormányzatot jobban szeretem. Az önkormányzat egy önálló, szabad vár. Az igaz, hogy a lehetőségei kisebbek, mint egy minisztériumi vezetésnek, s a magánszférához képest sokszor lényegesen rosszabbak a feltételek, ugyanakkor jóval ember közelibb. Például átalakítottuk a beruházások, a közbeszerzések rendszerét, minél átláthatóbbá igyekeztünk tenni a folyamatokat. Volt egy nagyon kellemetlen időszak, amikor néhány munkatársam korrupciós ügybe keveredett, de az átalakítást még ez előtt elkezdtük. Ez az ügy egy nagyon fájdalmas történet volt, amikor a munkatársaimat vádlottként, gyanúsítottként vittek börtönbe. Ez az ügy azért volt számomra csalódás, mert akkor már sok mindent tettünk azért, hogy ne fordulhassanak elő ilyen vádak. Ezt követően egy olyan bonyolult rendszert dolgoztunk ki, amely nehezíti és erőteljesen lassítja a beruházásokat, viszont így nem mondhatja senki, hogy a hivatal bármelyik munkatársa zsebre dolgozhatna. Mindennek ára van.
– Szabadidejét hogyan tölti?
– Biciklizni szoktam, de ez is leginkább ritka ürügy arra, hogy együtt legyek a gyerekeimmel. Legszívesebben azonban olvasok. Sajnos elég kicsi a lakásunk, és már nem férnek el benne a könyvek, pedig az összes szabad falfelületre könyvespolcot tettünk. Könyvet pedig nem szabad és nem is tudok kidobni.