Gondolatok a szülővárosról, az életről, a szolgálatról és másokról. 2002/2

A közigazgatás szakmai fóruma

Cikkek / Portré

Gondolatok a szülővárosról, az életről, a szolgálatról és másokról. 2002/2

IV. évfolyam, 2. lapszám
Szerző(k):
Békéscsaba



Iuris praecepta sunt haec: honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere. (Római jogi bölcsesség: A jog parancsa ez: Becsületesen élni, mást nem bántani, s mindenkinek megadni a magáét.)

 

Szorgalmas olvasója vagyok „A JEGYZŐ”-nek. Komolyan mondom, hogy az eddig megjelent mind a 14 számot elolvastam, és hol egyetértőleg bólogattam, hol vitázó kedvem burjánzása mellett elmélkedtem tanult kollegáim által írt, és közös pályánk számos fontos részletét érintő tudományos igénnyel megfogalmazott, vagy csak úgy, hevenyészve összeütött cikkek nyomán.
Akár így, akár úgy esett, mindig magával ragadott az a hév, az a szakmaszeretet, ami ismerős vagy ismeretlen kollegáim írásaiból kisugárzott. Ilyenek vagyunk mi jegyzők. Soha nem bírunk elszakadni a szakmánktól.

Most, hogy az a megtiszteltetés ért; én is írhatok a lapba és ráadásul arról, amiről akarok, először azon töprengtem, vajon a számtalan közül melyik szakmai problémáról közöljem gondolataimat? A még meg nem írt tengernyi gond közül melyik témát válasszam? Végül úgy döntöttem, egyiket sem. A környezetemről, az abban elfoglalt helyemről, arról a negyedszázadról írok, amit a városházán eltöltöttem. A kollégáimhoz, a város polgáraihoz, az úgynevezett „ügyfelekhez” való viszonyomról írok, és mindarról, ami ezeknek kapcsán eszembe jut.
Szerencsés embernek mondhatom magam. Abban a városban élek és dolgozom, ahol születtem, ahol az apám és a nagyapám is született, ahol az utcák porát nyelte az ükapám is, ahol a fiaim is születtek, és ahol él a családom, nagyszámú rokonságom. Pályakezdőként azt hittem, senki sem lehet próféta saját hazájában, ezért egy számomra teljesen ismeretlen helyen – Nógrád megyében – vállaltam munkát. Hat évig tartott, míg rájöttem: az én otthonom Békéscsaba. Egy egész életpálya kellett hozzá, amíg megtanultam; igenis lehet próféta az ember a saját hazájában. Csak ismerni és szeretni kell a helyet, ahol élünk, csak ismerni és szeretni kell az embereket, akik között élünk. Nem véletlenül választottam az írásom elején szereplő latin bölcsességet. Legfontosabb a tisztesség, becsületes életmód, a nyíltság és őszinteség. Ezen a pályán az ember számtalan népszerűtlen, olykor igazságtalannak tűnő intézkedést kénytelen megtenni. Barátokat vesztünk és ellenségeket szerzünk. Sikereink idő multával kudarccá válhatnak, mert megváltozott a társadalmi felfogás, vagy mert megváltozott a törvény. Az emberek azonban elfogadják intézkedéseinket, ha hitelesek vagyunk, ha nem hatalmat gyakorolunk, ha nem „ügyfélnek”, de partnernek tekintjük őket. Ha azt érzik, szolgáljuk az ügyüket, nyíltak és őszinték vagyunk hozzájuk. „Mást nem bántani” mondja a jog parancsa. Ez nagyon fontos. Azt is jelenti, hogy az ügyes-bajos dolgával hozzád fordulni kénytelen embertársad emberi méltóságát soha ne sértsd meg. Akkor se, ha bal lábbal keltél fel, ha nem érzed jól magad, ha ki nem látszol a gondokból, ha a sok feladat miatt összecsaptak a fejed felett a hullámok, ha elviselhetetlennek tartod a nyomást, ami rád hárul. Ugye ismerős érzések? De ilyenkor is uralkodj magadon, a problémákkal küzdő, sokszor bátortalan vagy bárdolatlan embert lásd a hozzád fordulóban. Ugye Téged is idegesít, ha „ügyféllé” kell változnod és semmibe vesznek, vagy megaláznak egy másik hivatalban, ahol nem ismernek? Idősebb kollegáim már ismerik ezt a mondókámat, és jobb napjaimban el is hitetem magammal, hogy e szerint dolgoznak. Ifjabb, pályakezdő kollégáimat – akiket még megszédít az, hogy „fontos” emberré váltak, mert hatáskörrel ruháztuk fel őket – pedig örökösen arra intem: a hozzájuk fordulónak úgy intézzék az ügyét, mintha az íróasztal másik oldalán állnának. Lehet, hogy ezt ma divatos szóval polgárbarát ügyintézésnek hívják, de ez nálam nem divat kérdése, hanem hitvallás.

És van még valami, ami fontos. Amivel biztosan sokan nem értenek egyet, de amíg rajtam múlik, nem változik meg. Szerencsémre a harmadik ciklus óta velem együtt dolgozó polgármesterem és más vezetőtársaim is velem azonos módon gondolkodnak erről.
Mi békéscsabai városi köztisztviselők nem csak a munkánkat, hanem a házat is szeretjük, amelyben dolgozunk. Büszkék vagyunk rá. Nagyon büszkék, de nem sajátítjuk ki magunknak. Tudom, hogy a legtöbb város számára furcsa, de mi szó szerint vesszük azt, hogy ez „a város háza”, közhasználatra való. Igaz, hogy a testületek és a tisztviselők dolgoznak benne, de a ház mindig, mindenkor a városban élő valamennyi honfitársunké. A ház tehát nyitott. Nincs biztonsági őr. Minden kapuja reggeltől estig mindig nyitva van. A dísztermet minden jó célra ingyen adjuk használatba, vállalva az ezzel járó kényelmetlenségeket és anyagi terheket. Az emberek szabadon mászkálnak az udvarokon, átjárnak az épületen, megpihennek a díszudvar padjain, csodálják a fákat és virágokat. A városban járó ismerőseiknek, rokonaiknak büszkén mutogatják. Bejárnak az óvodások, iskolások. A díszudvar esküvők és más családi események színhelye. A rendezvényudvar kulturális eseménysorozatok, városházi esték, hangversenyek, külön fajta nemzetközi fesztiválok, koncertek színhelye. Az ódon oszlopcsarnok nem csak emléktáblák helye, hanem fecskék lakhelye is.
Van ugyan ügyfélfogadási idő, de soha nem rekesztünk ki senkit sem az épületből, sem abból, hogy velünk találkozhasson.
Egyik nagy elődöm, Szemián Sámuel városi főjegyző 1873.szeptember 15-én a városházát felavató ünnepi közgyűlésen elmondott beszédéből idézek:

„Legyen e ház mindenkor szabad polgároknak szabad gyülekezési helye, ahol az értelem a jóakarattal, a korszerű haladás a higgadt fontolással, az áldozatkészség a józan számítással, mindenkor karöltve és párosulva járjon. A részrehajlás, önzés, haszonlesés e házból örökre száműzve maradjon. A legfőbb hazai közügyektől kezdve a helybeli különféle osztályok érdekeinek méltó figyelemben tartása mellett le az egyes ember egyszerű ügyéig, minden igaz és törvényes ügy, itt mindenkor gyors és kedvező megoldást találjon.”
Mit mondjak? „Nil novum sub sole”

Dr. SIMON MIHÁLY
1937. november 17-én született Békéscsabán. Szülővárosában végezte el az általános iskolát és ott érettségizett 1956-ban a Rózsa Ferenc Fiúgimnáziumban. 1957-ben lett joghallgató Szegeden. A JATE Állam és Jogtudományi Karán 1962-ben szerzett diplomát. 40 éve dolgozik a jogi szakmában. Pályakezdőként Nógrád megyében bírósági fogalmazó, majd a sikeres bírói-ügyészi szakvizsga után járásbíró. Négyévi bíráskodás után, mint a Balassagyarmati Járásbíróság tanácsvezető bírája fejezte be igazságügyi pályafutását és visszatért szülővárosába. 1968-tól 1977-ig az akkor lendületesen fejlődő békéscsabai Kner Nyomda osztályvezető jogtanácsosa.
1977 nyarától dolgozik szülővárosában a városházán. E 25 év alatt volt Szervezési és Jogi osztályvezető, Igazgatási osztályvezető és a tanácsrendszer utolsó két évében vb. titkár. 1990. december 13-a óta Békéscsaba Megyei Jogú Város jegyzője. Nős, felesége vezető beosztású jogászként szintén a közigazgatásban dolgozik. Három fiúgyermek apja.
A Magyar Köztársaság Elnöke érdemes és eredményes munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetést adományozta számára 1996-ban.
A honvédelem ügye érdekében kifejtett kiemelkedő tevékenysége eredményeként a Magyar Köztársaság Honvédelmi Minisztere a Honvédelemért Kitüntető Cím I. osztályát adta át számára 1999-ben.

Kategória

Könyvajánló

Facebook Pagelike Widget

 

1037 Budapest, Montevideo utca 14.
Tel.: +36 1 340 2304
Fax: +36 1 349 7600
E-mail: info@orac.hu

Weboldal: orac.hu

Szakmai partnerek

Jegyzők Országos Szövetsége (JOSZ) – www.josz.eu

Közszolgálati Tisztviselők Szakmai Szervezeteinek Szövetsége – www.kozszov.org.hu