Cuius regio, eius religio. Akié az ország, azé a vallás. A reformáció nyomán az augsburgi békében (1555) elismerték a területi elven alapuló vallásfejedelemségeket. Eszerint az uralkodó hitbéli hovatartozása határozza meg a nép vallását.

Az elv túlnőtt azon a koron, amelyben fogant: akié egy térség fölötti politikai hatalom, az a területi kormányzás és igazgatás rendszerének meghatározására azóta is igényt tart. Olyannyira, hogy a fontosabb társadalompolitikai fordulatok nyomán rendszerint gyorsan napirendre kerül a helyi és területi igazgatás struktúrájának, tartalmának hozzáigazítása a változás fő irányaihoz. Így volt ez végig hazánk polgári korszaktól számított történetében. A nagy történelmi eseményeket híven követő lokális átalakítások élénk színekkel rajzolják meg a modern területi igazgatás fejlődési vonalának jellemző állomásait.

A tőkés gazdasági fejlődés előtt utat nyitó kiegyezésnek mindjárt fontos vonzata volt a tradicionális vármegyei önkormányzatok feudális maradványoktól való következetes megtisztítása. 1870-ben Európai mércével mérve korszerűnek számító polgári törvényhatósági rendszer jött létre. A társadalompolitikai kapcsolat ugyanilyen nyilvánvaló volt jóval később a kommunista korszakban. Az I. Tanácstörvény mereven hierarchikus irányítási rendszere híven leképezte a diktatúra tervlebontásos mechanizmusát. A hatvanas évek mechanizmusreformja viszont az államigazgatás területi szintjeit is némi levegőhöz juttatta. Áttételesebb irányítású struktúrát hoztak létre, ami kihatott a területi hatalmat valójában birtokló pártbizottságok szerepének alakulására. Végül, a rendszerváltás kezdetekor az új demokratikus önkormányzatok kiépítése sem véletlenül tartozott az első alapvető törvényhozási aktusok közé. Az állami berendezkedés megújítása csak általuk lehetett teljes. Legközelebb, az Európai Unióhoz való közelgő csatlakozás tűnik olyan kihívásnak, amire a politikai erők a regionalizmus önkormányzati alapokra helyezésével reagálhatnak a területi igazgatásban. A fontosabb történelmi mérföldköveket az alábbi táblázat foglalja rendszerbe.

Mérföldkövek a modern területi közigazgatás alakulásában Magyarországon

Társadalompolitikai fordulatok Helyi-területi igazgatás reformjai
1867: Kiegyezés 1870: I. Törvényhatósági törvény
1948: „Fordulat éve” 1950: I. Tanácstörvény
1968: Új gazdasági mechanizmus bevezetése 1971: III. Tanácstörvény
1989–90: Rendszerváltás 1990: Önkormányzati törvény
2004 (?): Csatlakozás az Európai Unióhoz 2006 (?): Regionális önkormányzati reform

Az uniós csatlakozás követelményeit kielégítő, technikai jellegű régiók már ma is lehatároltak területfejlesztési célok érdekében. Ennek az államszervezési szintnek a politikai intézményrendszerbe való bevonását az EU kötelezően nem várja el, egyszerűen rábízza a kérdést a tagállamok belátására. Az integráció nemzetek szintje „alatti” mechanizmusai azért igencsak egybevágnak a határozottabb arcélű területi intézményrendszer kiépítésével. A mi esetünkben ugyanakkor van ettől független belső természetű igény is. Az egyik közvetlenül az imént bemutatott történeti analógiából származtatható.
Az 1990. évi önkormányzati fordulat a települési szintet célozta meg. A nagyobb önállóság érdekében el kellett gyengíteni a középszintet. A hagyományos megyei irányítási és közigazgatás-szervezési szerepek kiürültek. A területi politikai intézményrendszerben azóta is tátongó lyukat most új módon lehetne föltölteni. Legkésőbb középtávon el kell jutni a választott regionális önkormányzatok felállításáig. Az új területi kormányzati keretek meghatározásához kapóra jönnek az Unió regionális követelményei, amivel összefüggésben a hazai térségi fejlődés szükségleteihez igazodó funkciókat határozhatunk meg. Előnyre váltható, hogy az „új műsorhoz” ezúttal nem kell föltétlenül új férfi is. A politikai intézményrendszer megyei tartalékai elegendő és kellően felkészült bázist biztosítanak a továbblépéshez. Most megteremthető a területi szintű változáskövetéshez az érintettek érdekeltsége, ami történelmi párhuzamunk szerint mindig fontos volt.
Újat teremteni pedig nem ártana, hiszen valóban vannak olyan társadalmi szükségletek, amelyek kielégítése regionális szervezéssel jobban megoldható. A hatalom megszerzésén túl tehát ma is van az államszervezés területi reformjának társadalompolitikai tétje a jövő számára. Mégpedig olyan, amit perspektivikusan kedvezőnek minősíthetünk a közfeladatok ellátásának színvonala szempontjából. A pozitív hozadékú tartalmakat röviden az alábbi pontokban foglalhatjuk össze.

1. Az Európai Unió integrációs aktivitásának a mezőgazdaságon kívüli másik nagy területe a területi politika. Ennek egységei a hazai értelmezés szerinti megyéknél nagyobb egységet átfogó régiók. E politika címzettjeként jobb, ha önkormányzati jogokkal és ehhez mért megfelelő intézményrendszerrel állhatunk fel. Az érdekérvényesítés, a forráselosztásban való részvétel esélyei minden bizonnyal kedvezőbbek választott intézményrendszerrel fölvértezve.

2. A központi hatalom ésszerű decentralizációja tovább fejleszthető. A hálózati infrastruktúra fejlesztésében, amiben a kormányzat bizonyos mértékben mindig szerepet vállal, a funkciók egy része néhány nagyrégió léptékében célszerűbben szervezhető. A környezetgazdálkodás, a tömegközlekedés közfeladatai racionálisan idetelepíthetők a túlságosan távoli országos szervektől. Országrészeket ellátó közszolgáltató intézmények (regionális kórházak. közgyűjtemények stb.) működtetése ugyancsak erre és csak erre a szintre decentralizálható.

3. A helyi önkormányzati rendszer hiányzó erős középszintje hozható létre. A mai megyerendszerből kilógnak legnagyobb városaink, amelyek megyei joggal felruházva mesterségesen ki vannak szakítva környezetüktől. Budapest pedig hagyományosan külön test közigazgatási szempontból, holott a valóságban ezernyi szállal kötődik a megyehatárokat minden tekintetben átlépő tágas térségeihez. Nagy méretű, erős önkormányzati jogosítványokkal rendelkező régiókkal helyreállítható a területi struktúra célszerűen koordinált integrációja. Mégpedig oly módon, hogy a települések eddig elért önállósága nem csorbul.

4. A közfeladatok szervezésének egyes reformjai ugyancsak kötődnek az újra értelmezett regionális rendszerhez. Az egészségügy napirendre kerülő átalakítása során például szóba jöhetnek aggregát nagytérségi szerepek. Az ellátásszervezésnek minden kétséget kizáróan vannak csak ilyen léptékben értelmezhető feladatai. Ugyanez a szempont finanszírozási, illetve biztosítási oldalról is joggal vetődhet föl.

Összefoglalva, az általános választásokon választott regionális kormányzatok szintje a decentralizáció egész folyamatának húzóereje lehet. Két értelemben is. Egyrészt, a központi hatalom nagyobb, de nem országos kapacitást igénylő funkcióinak allokálása révén bizonyos államilag szervezett vagy befolyásolt feladatok és szerepkörök közelebb kerülnek az emberekhez. Másrészt, folytatható az 1990-ben megkezdett területi demokratizálási folyamat a településeket természetesen integráló szinteken. A továbblépés mechanikusan azonban nem lesz elérhető: célszerű összekapcsolni a meglévő rendszer „nagytatarozásával” különösen, ami az önkormányzati finanszírozási rendszert vagy a korrupciónak az államélet egészére vonatkozó visszaszorítását illeti.
Mármost, hogyan valósítható meg a regionális önkormányzati reform? Elfogadásához kétharmados parlamenti konszenzusra lenne szükség, amire belátható időn belül kicsi az esély. A reform szakaszokban mégis véghez vihető úgy, hogy minden fázisban a végcélt kell szem előtt tartani. Egyelőre a jelenlegi következetlenségek határozott nyesegetésére van lehetőség. Ma a területi szintű intézmények palettáján túlontúl sok a tónus, mégis kevés a szín. A megyei önkormányzat és a megyei területfejlesztési tanács szerepkörei átfedésben vannak. A megyei jogú városok, illetve Budapest ugyanakkor teljesen kilógnak a megyei keretek közül. A megyei fejlesztési tanácsnak más irányú konkurense a regionális fejlesztési tanács. A fejlesztési tanácsoknak közben megvan a maguk saját külön baja is, mivel eluralták őket a különböző minisztériumok inkompetens delegáltjai, eljelentéktelenítve a területi érdekek átfogó képviseletét. A szerepek elhatárolatlansága a felelősség elmaszatolásához vezetett, miközben most már senki nem tud igazi új színt hozni, friss vért ömleszteni a pangó erekbe. Nos, ebben a helyzetben, bizony, eret vágni kellene.
Ugyanez ajánlott a mai formális régióbeosztásra vonatkozóan. A fenti követelményeknek az aggregát, viszonylag nagy méretű területi egységek felelnének meg. Ehhez igazodhatnak további belső osztások. Ez alkalomból azonban jó lenne elkerülni a határok és a székhelyek kijelölése körüli végeérhetetlen marakodást.
Fontosabb és messzebbre ható érvényű, hogy az intézményrendszer és a területi lehatárolás célszerű egyszerűsítése bizonyos előnyöket már ebben a ciklusban maga után vonna. A lerakott alapokon azután talán a következő terminusban megvalósítható a régiók önkormányzata: megválasztásuk és intézményeik felállítása.
Kinek az érdeke az átalakulás? Általános vélemény szerint ezt a mindenkori megyei választási eredmények határozzák meg. Az ilyen véleményt vallók szerint a megyei pozíciók többségét elnyerő párt hívei – akár a jobb-, akár a baloldalról valók – azonnal ellenérdekeltek lesznek minden változtatásban. Valójában a politikai szereplők akár egyöntetűen és tartósan érdekeltek lehetnek egyazon változási irányban, ha kiderül számukra, hogy a létrehozandó új intézményrendszer alkalmas játéktere a szabályozott küzdelemnek. Egyelőre a fő kerékkötő, hogy látszatra minden mértékadó tényező csak megszerezni akarja a megyei és regionális hatalmat, nem gondolván vagy csak később ébredvén rá azokra a tartalmi hiányosságokra, amik a megszerzett befolyás érvényesítését névlegessé fokozzák le. Noha, ad absurdum, a reform iránt közös érdek is fölmerülhet, azért konszenzus nélkül sem reménytelen az előkészítő lépések megtétele.
Cuius regio… – fogadjuk el ezt a politikai elvet, hiszen okosabbat aligha tehetünk. Ha a mondat történelmi közegére gondolunk, ráadásul szembesülünk azzal, hogy tulajdonképpen akkor egy megállapodásról volt szó, ami a vallási türelmetlenséget igyekezett fékezni. Mederbe próbáltak terelni egy megoldhatatlannak tűnő ellentétet. Szerencsés korszakokban ehhez hasonlóan a területi hatalom megszerzésének óhajtásához is társítani lehet az előremutató reformok rendszerszerű alkalmazását. Máskor viszont a rosszabb fenyegetés válik valóra: rövid távú motiváció alapján semmi sem drága, akár meglévő ép struktúrákat is beáldoznak. Hogy ezúttal ne ebbe a zsákutcába jussunk, a regionalizmus kérdésében való előrelépéshez, itt és most, bizony távlatos szemléletre lesz szükség mindkét szembenálló politikai szekértábor részéről. Ilyen megközelítésből, a különböző kormányzatok területi közigazgatás- és hatalompolitikáinak mai, jellemzően eltérő célkitűzései között találhatunk járható mezsgyéket is.