Az 1569. évi országgyűlés 52. törvénycikke rendelte el, hogy a Külső-Szolnok megye lakossága számára is „ezentúl Heves vármegye szolgáltassa az igazságot”, és ennek nyomán állt fenn azután több mint három évszádig „Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegye” törvényhatósága.

Kérdés azonban, hogy a török korban, akkor, amikor Habsburg központi kormányszervek kétségtelenül csak túl távolról követhették a helyi történéseket, s ezért különösen szükség volt a nemesi önkormányzatok aktivitására, vajon tudott-e élni Heves megye nemessége a területileg és a tennivalók sorát tekintve egyaránt megnövekedett lehetőségeivel, ki tudta-e elégíteni a közigazgatás, a közbiztonság, az igazságszolgáltatás szükségleteit? Méghozzá olyan katonai helyzetben, amikor az 1552-es oszmán támadás után már csak Eger közvetlen környéke nem lett hódoltság, majd 1596-ot, az egri vár elestét követően ennek a megyének a nemessége is az északabbra fekvő Fülek várába szorult, ahol Pest-Pilis-Solt, Nógrád és Hont vármegyék szintén tartottak adókivetési, hadi és más közügyekkel foglalkozó közgyűléseket, illetve törvényszékeket.
A megye sikeres önigazgatásához nélkülözhetetlen alapvető intézmények a XVI. században lényegében megvoltak, sőt erősödtek is a korszakban. A püspökök örökös főispánsága hosszú időre megszilárdult, ugyankkor az 1548:70 tc. az alispán kinevezését a megyebeli nemesség választásához kötötte, évről-évre betöltötték a 4 járási szolgabírói hivatalt, rendszerint 12 esküdtet és néhány ún. királyi embert (homo regius) választottak, akik főként bírósági eljárásokkal működtek közre, immár jegyzőt is alkalmaztak – bár az ő alacsony fizetése még nem sok írásbeli teendőre utalt. A nemesség egyetemes közgyűlésein kihirdették az országos törvényeket, intézkedtek végrehajtásukról, országgyűlési követeket és tisztségviselőket választottak, beszámoltatták őket, elosztották az adóportákat, a törvényszékek alkalmával azonnal büntethették a gyilkosságot, az erőszakos birtokfoglalást és más főbenjáró vétkeket, polgári ügyekben 100 aranyforint értékhatárig ítélhettek, tanúvallomásokat vettek fel, birtok- és településhatárokat rögzíttettek stb. – az országos felsőbíróságok megbízásából is. Az 1550-es évektől 1596-ig Egerben már állandó „törvényszék háza” vagy „domus nobilitatis” is rendelkezésre állt, 1553-tól pedig fennmaradt az iratok intézményes hitelességét bizonyító megyei címerpecsét lenyomata.
A vármegyei testületi szervek és a választott tisztségviselők tevékeny működésének a XVI. században azonban nagyon kevés sajátkezű írásos nyoma van. Ennek oka – a kutatás jelenlegi állása szerint – csak részben lehet három ládányi iratanyag későbbi, Füleken történt elégése, valamivel már inkább az a tény, hogy az ügyek többségét szóban (esetleg tettleg) intéztek el. Főként pedig arról van szó, hogy az 1540 utáni évtizedekben a vármegyei főhatalmat nem a nemesi önkormányzat, hanem a püspök-főispánt helytartóként képviselő egri főkapitányok gyakorolták, akiknek kellő fegyveres erő és a várat ellátó gazdasági háttér is rendelkezésükre állt. Az ő „szélárnyékukban” találták meg az akkoriban a rangjukhoz méltóbb életvitel lehetőségét azok a kisbirtokos, illetve a török miatt hontalanná vált nemesek, akik mint tisztek 4-6 lovas katona kiállítása ellenében pár tucat jobbágyháztartás javadalmát élvezték. (Jellemző módon hasonlóképpen parancsoltak Dobó István utódai Borsod és olykor Pest megyének is.) Amikor pedig 15 éves háborúban Eger elesett, s ugyanakkor elszaporodtak a zsold híján kóborló, rabló katonák és hajdúk, a falvak népe még mindig nem a megyei hatóságoknál kereste a védelmet és igazságot, hanem maga fegyverkezett fel, soraiból hadnagyokat, tizedeseket választott, azaz – átmenetileg – ún. parasztvármegyékbe szerveződött.
Két évvel a 15 éves háborút és a Bocskai-felkelést lezáró békekötések után, az 1608-as országgyűléssel kezdődően látványosan erősödtek az örökös jobbágyságot megszilárdító, a Habsburg központosítással szembeforduló, de a török hódítóknak sem fejet hajtó magyar rendiség, ezen belül a nemesség pozíciói.
Heves és Külső-Szolnok, de éppúgy a többi „hódolt vármegye” XVI-XVII. századi története rácáfol arra a tévhitre, hogy az oszmán-török hatalom nem vette volna figyelembe a bekebelezett tartományok eredeti berendezkedését. Az alávetett népekkel szembeni politikájának gyakorlatiasnak kellett lennie, ha nem akarta a teljes adófizető lakosságot elűzni területéről. A Magyar Királyság esetében azonban a jog-, a szokás- és intézményrendszer ellenálló képessége túl nagy volt ahhoz, hogy annak elemeit mindenestől integrálni tudja az Oszmán Birodalom. A hódoltságból elmenekült nemesség (és az egyház) nemcsak birtokjogairól, jobbágyai adóztatásáról nem mondott le, hanem megőrizte, sőt bizonyos mértékig továbbfejlesztette rendi kormányzatát, közigazgatását, jogszolgáltatását is. Ebben az értékmentésben tett szert vezető szerepre a nemesi vármegye a XVII. században.