Az elmúlt egy évtizedben az ingatlanpiacon és a közszolgáltatások piacán a rendszerváltó törekvéseknek megfelelően új szereplő jelent meg: az önkormányzat. A helyi autonómiáknál településtípustól és tulajdoni formáktól, törekvéseiktől függően ebbéli tevékenységük végzése minősíthető sikerágazatnak, de az átlagosan informált olvasó is nagyszámú fiaskóval szembesülhetett.

A rendszerváltás előtti jogalkotásunk a tulajdonjogot meglehetősen szűkkeblűen kezelte. A rendszerváltással az egykori kezelők kapitalizálódtak, de a vagyonjuttatás úgy a tulajdonosi jogokat gyakorló testületeket, mint a hivatali apparátusokat felkészületlenül érte.

Az önkormányzatok nyilvántartásaiban érték nélkül kerültek felvezetésre az ingatlanok, később annak hiányát általában a kezelő vállalatok értéknyilvántartásával pótolták, tehát megállapítható, hogy az önkormányzatok nem rendelkeztek – sok esetben ez a mai napig igaz – még a forgalomképes ingatlanokra sem egy nyitó állománnyal. Így a más törvényekben meghatározott magántulajdonba adás módozatainak kiválasztásában az önkormányzatok képviselő-testületeit, illetve az átruházott hatáskörben eljáró polgármestert vagy bizottságokat nem motiválta és nem motiválja az egyes ügyeknél nyilvántartható vagyonérték változás. A Főváros kerületeiben 1998-tól kezdődően érezhető törekvések – a forgalomképes ingatlanok esetében – az értéken történő nyilvántartásra; az erre kötelező jogszabály 2003. december 31-ig szabott véghatáridőt. Félő, hogy az értékelés módszertanának meghonosodása, és annak alkalmazása már csak egy kevéssé mobilizálható vagyoni kört érinthet.

Ámbátor az Alkotmánybíróság egy 1991-ben hozott határozatában kihangsúlyozta a tulajdonformák egyenértékűségét, az önkormányzati vagyon, mint a közvagyon egy sajátos megnyilvánulása a mindennapi élet viszonyaiban számos megkötöttséggel bír. A központi források elégtelensége miatt addicionális juttatásként átadott önkormányzati vagyon saját bevételként való felhasználása a juttatás pillanatában hiányzó stratégiák miatt csak átmenetileg hozhatja kedvezőbb helyzetbe az önkormányzatokat. Pusztán történeti véletlen, hogy az 1991. évi XXXIII tv. alapján lebonyolított vagyonátadási eljárások a későbbiekben némi tőkeinjekciót jelentettek, s ugyancsak eshetőleges az a bevétel, amely növekményeivel együtt az Állami Privatizációs Részvénytársaság késedelméből a belterületi földek ellenértékeként az önkormányzatoknak jutott. Kellőképp árnyaltan fogalmazunk, ha kijelentjük a 90-es évek elején a döntéshozatali és döntés-előkészítési részről egyaránt hiányzott a megfelelő szakértelem ahhoz, hogy az önkormányzatok ezirányú tevékenységét ne elidegenítési kampányként, hanem tényleges vagyongazdálkodásként aposztrofáljuk.
A kezdeti – ez fővárosi tapasztalat – saját tevékenységként ellátott vagyonkezelést a hivatalok e téren természetszerűleg megmutatható bizonytalanságát belátva felváltotta az e célra szakosodott vagyonkezelő szervezeteknek átadott feladatvégzés, amely a tevékenység szakszerű végzésén ugyan némiképp javított, de a tulajdonosi ellenőrzés ellátását – habár ezen szervezetek felügyelő bizottságai működtek – az önkormányzat nem takaríthatta meg. Vagyongazdálkodási, vagyonpolitikai irányelvek nem, vagy csak sporadikus állapotban lévén – ennek megállapításában első ízben a törvényhozás járt élen, az ÁPV Rt. részére előírt vagyonpolitikai irányelvekkel – a vagyonkezelő szervezetek tevékenységét eseti döntések végrehajtása tette ki javarészt. Közel egy évtized elmúltával kijelenthető, hogy a pénzügyi rendszerben szükségképpen lappangó forráshiány, a fővárosi és kerületi várostervezési, területfejlesztési szabályzatok hiánya vagy elégtelensége, illetőleg a központi lakáspolitika ösztönző elemeinek kimunkálatlansága motiválta a kezdeti időszak elidegenítési hullámát, ami a gyakorlatban a nyilvántartásokban jellemzett anomáliák miatt sok esetben vagyonvesztést is eredményezett.
Az önkormányzati forgalomképes vagyon elidegenítését a piaci kereslet-kínálat határozta meg, így a kilencvenes évek végére a piaci értelemben kurrens vagyon – néhány stratégiailag megtartandó elemet kivéve – jelentősen megcsappant.

Külön kiemelést érdemel a forgalomképes vagyontárgyak csoportján belül a lakások- és helyiségek tulajdonlása és bérbeadása.
Együttes megjelenítésük némi szándékosságot rejt magában, hiszen az a jellegét tekintve szociális lakásgazdálkodás mindenkori deficitjét az önkormányzatok sajátosságaitól függően szufficites helyiséggazdálkodási bevételek fedezték. A kezdetben – kerületenként nem egy esetben tízezres lakásszám – napjainkra már egy kezelhető állományra redukálódott, és kívánatos folyamatok indultak meg azon a téren, hogy a „szociális lakás” helyett az önkormányzatok rendeletalkotásukban áttértek a „szociális lakó” támogatására. A bérleti díjak önköltségszámításon alapulnak. Az átgondoltabban gazdálkodó önkormányzatok vagyonpolitikai döntéseik meghozatala során ügyeltek a lakás-helyiség arány megfelelő fenntartására, hiszen ez a költségvetés egyensúlyának fontos kérdése. A lakásvagyonról mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy forgalomképessége már a vagyonátadás pillanatában is kétséges volt.
Kevés szó esett eddig a korlátozottan forgalomképes és a forgalomképtelen vagyontárgyakkal kapcsolatos gazdálkodási folyamatokról, s ez érthető, hiszen ezek köznapi értelemben kevéssé hasznot hozó dolgok, s magántulajdonlásuk jószerivel kizárt. Szerepük az elmúlt időszakban bevételforrásként felértékelődött. Vagyongazdálkodási szemléletet kíván meg a közterületek használatának piaci alapra helyezése is.

Bizonytalanságot okozott a közterület-használat vonatkozásában, hogy az önkormányzat, mint köztulajdonos polgári jogi megállapodás vagy hatósági határozat keretében rendezheti ezirányú ügyleteit. A kérdést a közelmúltban az Alkotmánybíróság tárgyi határozata rendezte, a gyakorlati megvalósítást a jogalkalmazóra hagyva. Önkormányzati és állampolgári oldalról egyaránt belátást igényelt, hogy – beleértve a parkolást is – a köztulajdon eme sajátos tárgyainak használatáért a főváros területén ugyancsak tetemes díjakat kell fizetni. Bár a fővárosi önkormányzatnál és a kerületi önkormányzatoknál a földrajzi fekvés, a szedhető díjak nagyságánál erős szórást mutat, napjainkra a közterület-használati díjak az éves költségvetések mindenkori bevételi oldalán szerepelnek.

Viszonylag későn, már az ezredfordulón kezdett általánossá válni az a gyakorlat, hogy az önkormányzatok a korábban hatósági jogkörben kiadott burkolatbontási engedélyek kapcsán felismerték azt a lehetőséget, hogy a vonalas létesítmények szolgáltatói a vezeték jogi megállapodásokért ellenértéket kell, hogy fizessenek. A közszolgáltatók kénytelen-kelletlen tudomásul vették az ezirányú szándékot, ez újabb bevételeket hoz az önkormányzatoknak.

Több helyütt kedvezőtlen tendencia, hogy a vagyongazdálkodási bevételek felhasználása az önként vállalt feladatok – teherviselő képességet meghaladó – magas száma miatt működési kiadásokra fordítódik, és a felhalmozási, felújítási előirányzatok teljesítése évről-évre elmarad. Ennek kedvezőtlen hatásai már napjainkban is érezhetőek, de megfelelő elkülönített alapok képzésével, céljellegű bevételként a vagyongazdálkodási bevételek vagyonmegőrzésre is fordíthatók. Érezhető az egységes gyakorlat hiánya a tulajdonosi döntéshozó testületek és az általuk felügyelt gazdasági társaságok vonatkozásában, hiszen a korábban tanácsi vállalat-felügyeleti gyakorlattól eltérően a vállalati tanácsok megszűntek, a felügyelő bizottság összetételében szinte kizárólag a politikusi részvétel dominál. A jogszabályok keretein belül feltétlenül fontosnak tartanánk igénybe venni a felügyelő bizottságokat, valamint olyan ténylegesen szakmai összetételű és intakt hivatalnokokból álló, elemző szervezeti egységek létrehozását, melyek a köztulajdon fölött megfelelő ellenőrzést tudnak gyakorolni. Az ehhez szükséges jogosítványokat a politikai szféra előbb-utóbb kell, hogy biztosítsa a polgármesteri hivatalok számára. A közvagyon megfelelő hasznosítása álláspontom szerint ugyancsak megköveteli a civil szervezetek szélesebb körének bevonását, a participáció következetes alkalmazását.
Égető probléma a lakásállomány javítása vagy állagának megőrzése, amelyre elszórtan szép példák akadnak főváros szerte, de a sikeres külhoni példákat tekintve az ott lakók részvétele a döntéshozatalban jelentős könnyebbségeket hozhat.
Jelen cikk írója kerülni igyekszik azt a látszatot, hogy az önkormányzati vagyongazdálkodás rekviemjét fogalmazza meg; jóllehet, a veszteségeket a gazdasági rendszerváltás szükségszerű követelményeinek fogva fel, a valós állapotokat igyekezett bemutatni.