Az intézményi reform alighanem az új évezred egyik legnagyobb kihívása az Európa Unió tagállamai számára. Az európai integráció öt évtizedes történelme során ugyanis – ideértve a nizzai reformfolyamatot is – még nem sikerült minden tagállam számára elfogadható választ adni arra a kérdésre, hogy van-e az integrációnak intézményi értelemben is megragadható végcélja.

 Az egyik markáns álláspont képviselői az európai föderalisták, akik szerint az integráció mélyülésének szükségképpen el kell vezetnie egy – az Egyesült Államokéhoz hasonló – föderális államszerkezethez. A föderális modellben az Európai Parlamentet alkalmasabbá kell tenni a tagállami érdekek megjelenítésére (pl. második kamara létrehozásával) s a brüsszeli intézményrendszer egy szövetségi szintű törvényhozó-végrehajtó hatalom és igazságszolgáltatás funkcióit venné át. A kidolgozandó Európai Alkotmány feladata, hogy rögzítse a szövetségi és a tagállami szint közötti hatalommegosztás legfontosabb hatásköri kérdéseit.
 A fenti okfejtéssel nem értenek egyet a nemzetek Európája álláspont képviselői , akik az integrációnak elsősorban csak a funkcionális elemeit hangsúlyozzák. Érvelésük szerint Európa eltérő történelmi tradíciói, a polgári nemzetállamiság kivívásának sok évszázados küzdelmei miatt nem indokolt, hogy a tagállamok – feladva nemzeti önállóságukat – feloldódjanak egy mind szorosabbá váló uniós intézményrendszerben.

1.) Reformviták és a 2000-es Kormányközi Értekezlet

A témakör különleges fontosságát jelzi, hogy már a nizzai intézményi reformfolyamatot előkészítő – 2000 február 14-én kezdődött – Kormányközi Értekezletet (Intergovernmental Conference – IGS) is jelentős várakozás és szakmai előkészítő munka előzte meg. Romano Prodi 1999 őszén felkért „három bölcset” (Jean-Luc Dehaene-t, Belgium korábbi miniszterelnökét, Richard von Weizsäcker-t, Németország volt köztársasági elnökét, és Lord Simon Highbury-t, a British Petroleum korábbi elnökét), hogy fejtsék ki független szakértői véleményüket  az Unió bővítésének intézményi következményeiről.
a) A „bölcsek” javaslatai
Az 1999 október 18-án közzétett jelentés  az intézményi reform-kihívás lényegét abban összegezte, hogy az Unió intézményi rendszerét az ötvenes években alakították ki egy hat tagállamból álló közösségre. Ez egy igen eredeti konstrukció volt, ami mind a mai napig jól szolgálta Európát. Főként ezen intézményeknek köszönhető, hogy a nyugat-európai államok közötti politikai, szociális és gazdasági kapcsolatok alapvető átalakítása kiegyensúlyozottan és békésen ment végbe.
 Ezért – vonták le a következtetést – e struktúrának az alapelemeit a jövőben is meg kell őrizni, még akkor is, ha az intézmények eredetileg elképzelt formájukban már nem képesek a 25-30, vagy a még több tagot számláló Uniót szolgálni.
 Az intézményi reform elsődleges indoka tehát az elhatározott bővítés, de nem kevésbé fontos, hogy az európai ügyek intézésében egyszerűbb, átláthatóbb viszonyok alakuljanak ki, növekedjék a beszámoltathatóság mértéke. Az a tény – állapították meg a független szakértők -, hogy a legtöbb európai polgár nem érti az alapintézmények működését, olyan probléma, amelyet a kormányoknak alaposan fontolóra kell venniük. Mindezen elvi megfontolások alapján a Jelentés az alábbi fontosabb konkrét reform-lépéseket fogalmazta meg javaslatként a Bizottság számára:
• a Bizottság összetétele, az elnök hatásköre
– a Bizottság hatékonyságát, működőképességét azt követően is fenn kell tartani, hogy a bővítések következtében várhatóan növekszik a főbiztosok száma. Ennek érdekében meg kell erősíteni az elnök hatalmát, s szükséges a tagok egyéni felelősségének tisztázása is ;
– az elnök hatáskörét elsősorban azért indokolt növelni, hogy képes legyen kezelni a nagyobb taglétszámból adódó feladatokat. Az elnöknek nagyobb befolyással kell rendelkeznie a bizottsági tagok kiválasztásában, s egyértelműbb felhatalmazást kell kapnia ahhoz, hogy szervezze és összehangolja a Bizottság munkáját. A főbiztosok egyéni felelőssége azáltal is erősíthető, ha az elnök kezdeményezheti a megbízatásukról való lemondást.
• a Tanács működése és a döntési mechanizmus reformja
– az uniós döntéshozatal központi szervének működési problémáit (lassú döntéshozatal, túlságosan sokféle munkaforma) csak növelheti a bővítés. Ezért indokolt a tanácsi működési formák számának jelentős csökkentése, esetleg az elnökség intézményének újraszabályozása is;
– a jelentés szerint mindenképpen át kell értékelni – a jövőbeli tagállamokra is tekintettel – az egyes tagok szavazatarányát a döntéshozatalban (re-weighting of votes). Emellett egy kibővített Unióban a minősített többségi szavazást és nem az egyhangúságot kell főszabálynak tekinteni, mivel a taglétszám bővülésével arányosan nő a blokkolás kockázata is.
• a Parlament szerepének további erősítése
– az értékelés szerint az EP jóllehet tapasztalja hatalmának, befolyásának növekedését az egymást követő alapszerződés-módosítások következtében,  de mégsem rendelkezik azzal a súllyal, amellyel mint választott testületnek rendelkeznie kellene. A szakértői véleményben ezért javasolták, hogy az együttdöntési eljárás (co-decision procedure) kiterjesztésével erősödjön az Európai Parlament részvétele a jogalkotási folyamatban (külön kiemelték, hogy a minősített többségi szavazás főszabállyá tételével tételesen össze kell kapcsolni az együtt-döntési folyamat bővítését  is).
• a szorosabb együttműködés, az intézményi keretek nagyobb rugalmassága
– a bővítés várhatóan tovább növeli az egyes tagállamok közötti fejlettségbeli különbségeket. Mindez nagyobb nyomatékkal veti fel az Amszterdami Szerződés által már intézményesített szorosabb együttműködés kérdését. A jelentés szerint a tagállamok számára a jövőben sem indokolt lehetővé tenni, hogy kiváljanak bármely közösségi politikából: az Európai Unió nem maradhatna fenn, ha a tagállamok válogathatnának uniós kötelezettségeik közül. Ennek ellenére lehetővé kell tenni, hogy egy heterogénebb társulásban a tagállamok közül néhányan gyorsabb ütemben haladhassanak másoknál, támaszkodva az Unió közös politikai céljaira és eredményeire;
– a Jelentés készítői javasolták a szorosabb együttműködés eljárási szabályainak egyszerűsítését, kizárva a vétó lehetőségét de tiszteletben tartva a szorosabb együttműködésben nem-résztvevők érdekeit is. Elvi tételük szerint a rugalmasság az uniós vívmányok megszilárdításának és továbbépítésének módja kell legyen, s nem engedhető meg a tagállamokat összetartó kötelékek lazítása.
• az alapszerződések felülvizsgálata
– a Jelentés szerint a nagyarányú bővítés után nem tartható fenn az alapszerződések jelenlegi rendszere sem. A csaknem állandó szerződés-felülvizsgálat már a jelenlegi taglétszám mellett is politikai feszültségek és jogi bizonytalanságok forrása, s 20 tagállam fölött csaknem reménytelenné válna a szerződés-módosítások nemzeti parlamentek általi ratifikálása is;
– a csoport javaslata, hogy a jelenlegi alapszerződési rendelkezéseket osszák két részre: a felülvizsgált alapszerződés csak az alapelveket és általános integrációs célokat, a polgárok jogait és az intézményi alapokat foglalná magába. E rendelkezések csak egyhangúlag lennének módosíthatók egy kormányközi konferencia és valamennyi tagállam jóváhagyása mellett. Az egyéb alapszerződési rendelkezéseket (például a közösségi politikákra vonatkozókat) egy külön joganyagba (esetleg külön normarendszerekbe) kellene foglalni. Ez utóbbiakat a Tanács döntése alapján, az Európai Parlament jóváhagyásával lehetne módosítani. E változtatástól azt várnák, hogy csökkenjen az alapszerződések állandó módosításának igénye, s emellett átláthatóbbá, a közvélemény számára érthetőbbé váljanak az alapvető intézményi folyamatok is.
A „három bölcs” javaslatai már a Kormányközi Értekezletet megelőzően is igen komoly szakmai és politikai vitákat váltottak ki. Sokan észrevételezték a föderalista irányultságot, mások szerint a felvetések túl általánosak, a nagy érdekkonfliktusok ugyanis éppen a részletek kidolgozásakor merülnek fel. Nizza után azonban látható, hogy a vitairat az intézményi reformfolyamat legfontosabb stratégiai kérdéseit vetette fel s a javaslatok többsége végülis csaknem azonos tartalommal bekerült a Kormányközi Értekezletet lezáró Nizzai Szerződésbe.

b) Alkotmány-tervezet az Európai Unió számára
Nem találkozott viszont a tagállamok egyetértésével az a nem-hivatalos dokumentum, amelyet pedig éppen az Európai Tanács nizzai csúcstalálkozójára időzítettek. A tekintélyes konzervatív gazdasági hetilap, a „The Economist” 2000 október 28-i száma ugyanis egy kidolgozott alkotmány-tervezetet javasolt széleskörű vitára (Constitution for the European Union). A mindössze 21 Cikkelyből álló tervezet egyik deklarált célja megegyezik a „bölcsek” törekvéseivel, amikor azt ajánlják, hogy a legfontosabb intézményi hatáskörök lényegesen egyszerűbben legyenek áttekinthetők az alapszerződések jelenlegi bonyolult rendszeréhez képest. Az Alkotmánynak egy „hatékonyabb, de nem egyre szorosabbá váló” (more perfect but not ever closer) Uniót kell szolgálnia. A tagállamok nemzeti joga és az európai jog (ideértve az alapszerződéseket is) konfliktusa esetén az új alkotmány szabályait kellene alkalmazni. Ugyancsak az alapelvek között szerepel az a rendelkezés (1. Cikkely) is, miszerint minden jogkört, amelyet az új alkotmány vagy az alapszerződések nem ruháznak át kifejezetten az Unióra a tagállamok jogkörébe tartozónak kell tekinteni. A legfontosabb javaslatok az alábbiak:
• Európai Tanács (4. Cikkely)
– az állam- és kormányfőkből álló legfőbb politikaformáló testületnek kell megszabnia a Miniszterek Tanácsa és az Európai Bizottság működésének tartalmi kereteit. A tervezet készítői nem tartják fenntarthatónak a Bizottság jelenlegi politikaformáló szerepét, s a Miniszterek Tanácsa működésében is nagyobb nyilvános kontrollt javasolnak (pl. szavazási eredmények kötelező közzétételét minden ülés után).
• Európai Parlament (5. Cikkely)
– a javaslat jelentősen korlátozná a képviselői létszámot, amely nem haladhatná meg a 100! főt. Növelnék a parlament ellenőrző szerepét a jogalkotási folyamatban. A jelenlegi intézményi egyensúlyi viszonyokat alapjaiban rendezné át az a szabály, hogy az Európai Parlament 2/3-os többséggel felmenthetné az Európai Bizottság tagjait, s az Európai Bíróság bíráit is csak parlamenti jóváhagyással lehetne kinevezni.
• Nemzetek Tanácsa (6. Cikkely)
– a tagállamok nemzeti parlamentjeit lakosságarányosan képviselő új testület egy sajátos alkotmánybírósági funkciót töltene be. A Nemzetek Tanácsa nemcsak a közösségi jogszabályokat, hanem az Európai Bíróság döntéseit is megsemmisíthetné, ha alkotmánysértést észlel.
• Miniszterek Tanácsa (7. Cikkely)
– a Tanácsnak az alapszerződések felhatalmazása alapján alapvetően egyhangúsággal kell döntést hoznia. Minden egyéb esetben a kettős-egyszerű többség szabályai alkalmazandók (a javaslat elfogadott, ha nemcsak a tagállamok többsége, hanem a lakosság-szám szerinti többség is támogatja).
• Európai Bizottság (8. Cikkely)
– a 12 főbiztosból és elnökből álló Bizottságnak az Unió titkárságaként! kell működnie. A javaslat szerint az elnök kinevezéséről az Európai Tanács döntene egyszerű többséggel. A tagok „verseny” során nyerhetnék el megbízatásukat, ugyanis az elnök választhatná ki főbiztosait a tagállamok által állított jelöltek közül. A Bizottság megtartaná jogszabály kezdeményező hatáskörét, de az Európai Tanács útmutatásának alárendelten. Végrehajtó szerepe és a közösségi jog felügyeletére vonatkozó felhatalmazásai nem változnának.
• Európai Bíróság (9. Cikkely)
– a Bíróság legfelsőbb bíróságként működne, kizárólag közösségi jogi ügyekben a Nemzetek Tanácsa – már idézett – alkotmánybírósági kontrollja mellett. A javaslat szerint eljárás kezdeményezésére a Bizottság és az Európai Parlament mellett a tagállamok kormányai is jogosultak.
• Adóztatás (12. Cikkely)
– az Európai Unió nem állapíthat meg adókat.
• Szerződési jog a tagállamok között (18. Cikkely)
– a tagállamok egymással kötött szerződései csak az aláírókat kötelezik, s nem lehetnek ellentétben az új alkotmánnyal, illetve az alapszerződésekkel. A tagállamok legkevesebb fele köthet szerződést, s annak bármely más tagállam számára – ésszerű objektív és nem-diszkriminatív kritériumok alapján – nyitva kell állnia.
• Csatlakozás és kilépés (19. és 20. Cikkely)
– a tagállamok ¾-es szavazattöbbséggel dönthetnek új tagok felvételéről, s bármely tagállam bármikor dönthet úgy, hogy kilép az Európai Unióból.
Mint utaltunk rá, a nem-hivatalos alkotmány-tervezet nem befolyásolta különösebben a nizzai döntéshozókat. Figyelemreméltó jelzésnek tekinthető ugyanakkor a nemzetek Európája képviselői részéről, s markáns „üzenete”, hogy az intézményi reformok nem csupán szervezetszociológiai vagy jogtechnikai kérdések, hanem az európai integráció alapjait érintik. Az álláspontok közötti jelentős különbség egyúttal azt is érthetőbbé teszi, hogy a Nizzai Szerződés végülis miért vált újabb nagy kompromisszummá, s miért napolta 2004-re az alkotmányos súlyú intézményi kérdések tárgyalását.

2.) Az intézményi reformok legfontosabb elemei a Nizzai Szerződésben

I. A Bizottság összetétele és az elnök megnövelt hatásköre
a) A jelenlegi Bizottság javaslatai a Kormányközi Konferencia számára
• A-változat:
lehetséges, hogy a tagállamok jövőbeli számánál kevesebb főbiztos alkossa az Európai Bizottságot. Ez esetben rotációs elvet kell működtetni a tagállamok szigorú egyenjogúsága alapján.
• B-változat:
növekvő taglétszám mellett is fenntartható a tagállamonként egy főbiztos elve. A Bizottság működését azonban jelentős mértékben át kell szervezni a hatékonyság fenntartása érdekében.
• A főbiztosok visszahívhatósága:
az alapszerződés rögzítse a Bizottság tagjainak azon kötelezettségét, hogy lemondanak, ha erre az elnök felszólítja őket.

b) a Bizottság összetétele a Nizzai Szerződés szerint
A Kormányközi Konferencián döntés született a főbiztosok számának maximalizálásáról. E szerint 2005-től a Bizottságban valamennyi tagállamot csak 1 főbiztos képviselheti, függetlenül attól, hogy ebben az időpontban hány tagállama lesz az Európai Uniónak. Ha a tagállamok létszáma eléri a 27-et, a főbiztosok számát csökkenteni kell. Vagyis a 27. tagállam csatlakozási szerződésének aláírásakor a Tanácsnak egyhangú szavazással kell döntenie arról, hogy hány főbiztosa legyen a majdani Bizottságnak, illetve arról, hogy milyen rotációs rendszert működtessenek, amely egyenlő jogokat biztosít valamennyi tagállam számára a főbiztosi helyek időszakonkénti újraelosztásakor.

c) a kinevezési eljárás és az Elnök megnövelt hatásköre
a hatályos EK-Szerződés

214 (2)
A tagállamok kormányai közös egyetértésben kijelölik azt a személyt, akit a Bizottság elnökének szándékoznak kinevezni. A kijelölést az Európai Parlament hagyja jóvá.

A tagállamok kormányai a kijelölt elnökkel közös egyetértésben kijelölik a többi személyt, akiket a Bizottság tagjainak szándékoznak kinevezni.

A Bizottság így kijelölt elnökét és tagjait – mint testületet – az Európai Parlament szavazással erősíti meg. Az Európai Parlament általi megerősítés után a tagállamok kormányai közös egyetértésben kinevezik a Bizottság elnökét és többi tagját.

217. és 219. Cikkely
A Bizottság tagjai közül egy vagy két alelnököt nevezhet ki.
A Bizottság az elnök által meghatározott politikai iránymutatás megtartásával gyakorolja funkcióit.
 a Nizzai Szerződés rendelkezései

Az állam- és kormányfőkből álló Tanács minősített többséggel kijelöli azt a személyt, akit a Bizottság elnökének szándékoznak kinevezni. A kijelölést az Európai Parlament hagyja jóvá.

A Tanács minősített többséggel a kijelölt elnökkel közös egyetértésben s összhangban az egyes tagállamok által tett javaslatokkal elfogadja azon személyek listáját, akiket a Bizottság tagjainak szándékoznak kinevezni.

A Bizottság így kijelölt elnökét és tagjait – mint testületet – az Európai Parlament szavazással erősíti meg. Az Európai Parlament általi megerősítés után a Tanács minősített többséggel kinevezi a Bizottság elnökét és többi tagját.

1. A Bizottság az elnök által meghatározott politikai iránymutatás megtartásával gyakorolja funkcióit. Az elnök határozza meg a Bizottság belső szervezetét annak érdekében, hogy biztosítsa az összehangolt, hatékony cselekvést a kollektív felelősség alapján.

2. A Bizottság elnöke határozza meg és osztja szét a tagok között azokat a feladatköröket, amelyeket a Bizottság gyakorol. Az elnök a feladatmegosztást a Bizottság hivatali ideje alatt megváltoztathatja. A Bizottság tagjai hatásköreiket az elnök felhatalmazása alapján gyakorolják.

3. A Bizottság testületi jóváhagyásával az elnök a Bizottság tagjai közül alelnököket nevez ki.

4. A Bizottság tagja lemond az elnök felhívására, a Bizottság testületi jóváhagyását követően.

II. Az Európai Parlament összetétele, hatásköre és az európai szintű politikai pártok
a) a jelenlegi Bizottság javaslatai a Kormányközi Konferencia számára
• Indokolt fenntartani az Amszterdami Szerződésnek azt a szabályát, miszerint az EP képviselőinek száma nem haladja meg a 700 főt.
• A képviselői férőhelyek elosztási módszerének kidolgozására az Európai Parlamentet kell felkérni.
• Megfontolandó, hogy az EP képviselőinek egy részét uniós pártlisták (union-wide list) alapján válasszák.

b) az Európai Parlament összetétele és megnövelt hatásköre a Nizzai Szerződés szerint
A Kormányközi Konferencia elfogadta a parlamenti képviselői helyek megosztásának új rendjét a majdani 27 tagállam között oly módon, hogy először a 2004-es választások után kell alkalmazni majd az új keretszámokat.
A Nizzai Szerződés szerint a jövőben már az Európai Parlament is indíthat olyan keresetet az Európai Bíróság előtt, amelynek alapja a hatáskör hiánya, a lényeges eljárási szabályok megsértése, az EK Szerződés vagy az alkalmazására vonatkozó jogszabályok megsértése, illetve a hatalommal való visszaélés (a hatályos jog szerint az ilyen keresetindítás joga csak a tagállamokat, a Tanácsot vagy a Bizottságot illeti meg – EK-Szerződés 230. Cikkely). Hasonlóképpen az előző módosításhoz, a jövőben a Tanács, a Bizottság vagy valamely tagállam mellett az Európai Parlament is kikérheti előzetesen a Bíróság véleményét arról, hogy egy tervezett nemzetközi szerződés összeegyeztethető-e az EK-Szerződéssel (300. Cikkely 6. bek.).
 A Nizzai Szerződés kibővítette az együttdöntési eljárás alkalmazási eseteit is. Ezt az eljárási formát kell alkalmazni olyan esetben, amikor a Tanácson belüli egyhangú szavazást a minősített többségi döntéshozatal váltja majd fel. Ide tartozik pl: a diszkrimináció tilalma (EK 13. Cikkely); a vízumok, menekültügy, bevándorlás és a személyek szabad mozgására vonatkozó egyéb politikák (EK. 67. Cikkely); a tagállamok ipart támogató intézkedései (EK 157. Cikkely); a gazdasági és társadalmi kohéziót erősítő, a strukturális alapokon kívüli intézkedések (EK. 159 (3). Cikkely); az európai-szintű politikai pártok szabályozása (EK 191. Cikkely) és más rendelkezések
 Bővült az Európai Parlament hatásköre – az alábbiakban részletezendő – megerősített együttműködéssel (Nizzai Szerződés A-P Cikkely), illetve az alapvető jogok tagállamok általi megértése esetén követendő eljárással kapcsolatban is (TEU F. Cikkely).

c) A hatályos EK-Szerződés és a Nizzai Szerződés rendelkezései az EP összetételéről és az európai szintű politikai pártokról

a hatályos EK Szerződés

189. Cikkely
Az Európai Parlament tagjainak száma nem haladhatja meg a kétszázat.

190. (5) Cikkely
Az Európai Parlament – a Bizottság véleményének kikérése után és a Tanács egyhangú jóváhagyásával meghatározza tagjai jogállását és tevékenységük gyakorlásának általános feltételeit.

191. Cikkely
Az európai szintű politikai pártok – mint fontos integrációs tényezők az Unión belül – hozzájárulnak az európai öntudat kialakulásához és az Unió állampolgárai politikai akaratának kifejezéséhez.
 a Nizzai Szerződés rendelkezései

Az Európai Parlament tagjainak száma nem haladhatja meg a hétszázharminckettőt.

Az Európai Parlament – a Bizottság véleményének kikérése után és a Tanács minősített többségi szavazással elfogadott jóváhagyásával meghatározza tagjai jogállását és tevékenységük gyakorlásának általános feltételeit. Valamennyi szabály vagy feltétel, amely a tagok vagy korábbi tagok adóztatásával kapcsolatos továbbra is egyhangú döntést igényel.

Nem módosult

A Tanács az együttdöntési eljárásra vonatkozó szabályok (251. Cikkely) alkalmazásával – megállapítja az európai szintű politikai pártok működésére vonatkozó rendeleteket, különös tekintettel a finanszírozás szabályaira.

Megjegyzendő, hogy a Nizzai Szerződés – tekintettel ez utóbbi rendelkezés stratégiai jelentőségére – külön nyilatkozatot tartalmaz a 191. Cikkelybe foglalt új bekezdés értelmezéséről. Eszerint a rendelkezés nem jelenti az Európai Közösség hatáskörének növelését és nem érinti a vonatkozó nemzeti alkotmányos szabályok alkalmazását sem. Az európai szintű politikai pártok közösségi finanszírozása nem szolgálhat sem közvetlen sem közvetett módon nemzeti pártfinanszírozási célokat. A deklaráció szerint a pártfinanszírozásra vonatkozó rendelkezéseket az Európai Parlamentben képviselt valamennyi politikai erő szempontjából azonos módon kell alkalmazni.

III. A szavazatok újraelosztása a tanácsban
A Nizzai Szerződésben rögzített – nagy viták után elfogadott – szavazatszámok már jobban tükrözik az egyes tagállamok népességét, de még így is fennmaradt a kisebb országok viszonylagos „felülreprezentáltsága”. Németországnak nem sikerült megszereznie a demográfiai súlya miatt indokolt legnagyobb szavazóerőt, mivel a négy nagyhatalom mindegyikének 29-29 szavazata lesz. Ennek ellenére az öt legnagyobb tagállam megszerezte az összes szavazatok 60%-át (a jelenlegi 55%-al szemben).
 A majdani 27 tagállam esetén az összes szavazatok száma 345 lesz, ebből a minősített többséghez 258 támogató szavazatra lesz szükség oly módon, hogy az egyúttal a tagállamok többségének támogatását is jelentse (ha nem a Bizottság az előterjesztő, akkor a tagállamok 2/3-ának kell egyetértenie a javaslattal). Emellett bármely tagállam kérheti annak megállapítását, hogy a támogató szavazatok elérik-e az uniós összlakosság 62%-át. Nemleges válasz esetén a javaslatot nem szavazták meg.
 
a) a jelenlegi Bizottság javaslata a szavazatok újraelosztásáról a Tanácsban
• A-változat:
 a minősített többségi döntéshozatalnál alkalmazandó jelenlegi szavazatarányok már nem megfelelőek , ezért újrasúlyozásra (re-weighting of votes) van szükség.
• B-változat:
a „kettős egyszerű többség” (double simple majority) bevezetése. Eszerint csak akkor tekinthető egy tanácsi döntés minősített többséggel elfogadottnak, ha a tagállamok egyszerű többsége támogatja, de úgy, hogy a támogatók egyúttal az EU összlakosságának többségét is képviselik.

b) a hatályos EK-Szerződés és a Nizzai Szerződés rendelkezései a szavazatok újraelosztásáról a jelenlegi 15 tagállam esetén

a hatályos EK Szerződés

205 (2) Cikkely
Ha a Tanács valamely döntéséhez minősített többség szükséges, a tagállamok szavazatait a következők szerint súlyozzák:
Ausztria 4
Belgium 5
Dánia3
Egyesült Királyság 10
Finnország 3
Franciaország 10
Görögország 5
Hollandia 5
Írország 3
Luxemburg 2
Németország 10
Olaszország 10
Portugália 5
Spanyolország 8
Svédország 4

A döntések elfogadásához legalább a következő szavazatszámok szükségesek:
– 62 szavazat azokban az esetekben, amikor a határozatokat a jelen Szerződés szerint a Bizottság javaslatára hozzák;
– minden más esetben legalább 10 tagállam hozzájárulását jelentő 62 szavazat.

205 (3) cikkely
A jelenlévő, illetve képviselt tagok tartózkodása nem akadályozza a Tanács olyan döntéseinek elfogadását, amelyekhez egyhangúság szükséges 
a Nizzai Szerződés rendelkezései

Nem módosult

Ausztria 10
Belgium 12
Dánia 7
Egyesült Királyság 29
Finnország 7
Franciaország 29
Görögország 12
Hollandia 13
Írország 7
Luxemburg 4
Németország 29
Olaszország 29
Portugália 12
Spanyolország 27
Svédország 10

A döntések elfogadásához legalább a következő szavazatszámok szükségesek:
– 170 szavazat, melyet a tagok többsége ad le azokban az esetekben, amikor a határozatokat a jelen Szerződés szerint a bizottság javaslatára hozzák;
– minden más esetben a tagállamok legkevesebb 2/3-a által leadott 170 szavazat.

Nem módosult

205 (4) Cikkely
Ha a Tanács valamely döntéséhez minősített többség szükséges, a Tanács bármely tagja kérheti annak igazolását, hogy a minősített többség az Unió összlakosságának legkevesebb 62%-át képviseli. Ha ez a feltétel nem teljesül, a kérdéses döntést elutasítottnak kell tekinteni.
(Az EU újabb tagokkal való bővítésekor a minősített többséghez szükséges küszöbértékeket a 27 tagállamra megállapított szavazatszámok alapján kell kalkulálni.)

IV. A minősített többség kiterjesztése
A minősített többségi döntéshozatal kiterjesztése – s ami ezzel egyet jelent – a tagállami vétójog feladása évtizedek óta egyike az integrációs folyamat legérzékenyebb kérdéseinek. Mint korábban is utaltunk rá, a föderalisták többnyire támogatják, a nemzetek Európája álláspont hívei inkább ellenzik a folyamatot. A jelenlegi Európai Bizottság által a Kormányközi Értekezlet számára előterjesztett hivatalos javaslat áttörést jelentett volna e területen. A Bizottság javaslata szerint ugyanis a minősített többségi döntésnek kellett volna főszabállyá válnia a Tanács döntéshozatalában, amelyhez képest kivételképpen maradt volna meg az egyhangúság öt kiemelt területen (azon döntések, melyek tanácsi elfogadásához a tagállamok alkotmányos előírásainak is érvényesülniük kell; az intézmények egyensúlyát alapjaiban érintő kérdések; az adózással és társadalombiztosítással kapcsolatos egyes döntések; a külső és belső jogviszonyokat egyszerre érintő döntések, valamint a kivételek a Szerződés közös szabályai alól).
 A Kormányközi Értekezlet éles viták után végül többszörös kompromisszummal zárult. A tagállamok 22 esetben elfogadták, hogy a Nizzai Szerződés hatálybalépésekor a jelenlegi egyhangúság követelménye minősített többségi döntéshozatalra változzon:
1. különleges megbízott kinevezése kül- és biztonságpolitikai kérdésekben (Maastrichti Szerződés 23. Cikkely);
2. közös fellépés vagy közös álláspont végrehajtására irányuló nemzetközi szerződések (Maastrichti Szerződés 24 (3) Cikkely);
3. egyes diszkriminációellenes intézkedések (EK-Szerződés 13. Cikkely);
4. az unió polgárai számára a tagállamok területén való letelepedés és költözés jogát biztosító egyes rendelkezések (EK-Szerződés 18. Cikkely);
5. a vízumok, menekültügy, bevándorlás és a személyek szabad mozgására vonatkozó egyéb politikák egyes rendelkezései (EK-Szerződés 67. Cikkely);
6. közösségi pénzügyi támogatás nyújtása tagállamoknak súlyos nehézségek, vagy amiatt, hogy a tagállam által nem befolyásolható rendkívüli események történtek (EK-Szerződés 100. Cikkely);
7. az Európai Közösség nemzetközi szintű képviselete a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) kérdéseiben (EK-Szerződés 111 (4) Cikkely);
8. az euro bevezetéséhez szükséges egyes intézkedések (EK-Szerződés 123 (4));
9. a szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásaival és a szolgáltatásokkal kapcsolatos nemzetközi szerződések (EK-Szerződés 133. Cikkely);
10. a tagállamok ipart támogató intézkedései (EK-Szerződés 157. Cikkely);
11. a gazdasági és társadalmi kohéziót erősítő, a strukturális alapokon kívüli intézkedések (EK-159 (3) Cikkely);
12. gazdasági, pénzügyi és technikai együttműködés harmadik országokkal (Nizzai Szerződés 181. a Cikkely);
13. az Európai Parlament képviselőinek jogállásával, tevékenységük gyakorlásának általános feltételeivel kapcsolatos szabályozás az adóztatás kivételével (EK-Szerződés 190 (5) Cikkely);
14. az európai szintű politikai pártok működésének és pénzügyi alapjainak szabályozása (EK-Szerződés 191 Cikkely);
15. a Tanács főtitkára (főképviselő) és főtitkárhelyettese kinevezése (EK-Szerződés 207. Cikkely);
16. a Bizottság elnökének és tagjainak kinevezése (EK-Szerződés 214. Cikkely);
17. az Európai Bíróság eljárási szabályainak elfogadása (EK-Szerződés 223. Cikkely);
18. az elsőfokú Bíróság eljárási szabályainak elfogadása (EK-Szerződés 224. Cikkely);
19. a Számvevőszék tagjainak kinevezése (EK-Szerződés 247. Cikkely);
20. a Számvevőszék eljárási szabályainak elfogadása (EK-Szerződés 248. Cikkely);
21. a Gazdasági és Szociális Bizottság tagjainak kinevezése (EK-Szerződés 259. Cikkely);
22. a Régiók Bizottsága tagjainak kinevezése (EK-Szerződés 263. Cikkely).

A Nizzai Szerződés az alábbi esetekben egy későbbi időpontra halasztotta a minősített többségi döntéshozatal bevezetését:

23. a tagállamok által, a külső határokon való személyellenőrzések végrehajtása során betartandó normák és eljárások, amennyiben létrejön a megállapodás az intézkedések tartalmáról (EK-Szerződés 62 (2)a Cikkely), illetve 2004-től azon intézkedések, amelyek rögzítik annak feltételeit, hogy harmadik állam polgárai három hónapot meg nem haladó időtartam alatt szabadon mozogjanak a tagállamok területén (EK-Szerződés 62 (3) Cikkely);
24. a menekültügyre vonatkozó intézkedések a közösségi keretek elfogadása után (EK-Szerződés 63 (1), a hazájukba visszatérni nem tudó vagy egyéb oknál fogva védelemre szoruló, harmadik államból származó menekülök ideiglenes védelmét szolgáló minimális normák a közösségi keretek elfogadása után (EK-Szerződés 63(2)a), illetve az illegális bevándorlás és jogellenes tartózkodás, beleértve az illegálisan tartózkodó személyek hazatelepítését 2004-től (EK-Szerződés 63(3)b);
25. adminisztratív együttműködés a vízumok, menekültügy, bevándorlás és a személyek szabad mozgására vonatkozó egyéb politikák területén 2004-től (EK-Szerződés 66. Cikkely);
26. a Strukturális és Kohéziós Alapok Szabályai 2007-től (EK-Szerződés 161. Cikkely);
27. pénzügyi szabályozók és a pénzügyi ellenőrök és könyvvizsgálók felelősségéről szóló szabályok 2007-től (EK-Szerződés 279. Cikkely).

A minősített többségi döntéshozatal kiterjesztése több fontos területen – elsősorban egyes nagyhatalmak ellenállása miatt – nem sikerült. Így pl. az adóztatás szabályozásában – elsősorban brit törekvések miatt – fennmaradt az egyhangúság. Franciaország is ragaszkodott vétójogához a közös kereskedelempolitika egyes kiemelt területein (kulturális javak, audiovízuális szféra). A menedékjog és bevándorlási politika kérdésköreiben – a már idézett – halasztások mögött elsősorban Németország, az illegális bevándorlások egyik „kitüntetett” célországa állt. A regionális támogatások szabályozásának változatlansága elsősorban a „délieknek”, mindenekelőtt Spanyolországnak állt érdekében.

V. A megerősített együttműködés
A megerősített együttműködés  (enhanced cooperation) azért volt kiemelt fontosságú a Kormányközi Értekezlet résztvevői számára, mert ezen intézmény újraszabályozása egyértelműen jelzi a tagállamok szándékait az Unió jövőjét illetően. A jelenlegi tagok és a felvételre várok számára egyaránt nem közömbös, hogy az integráció a „koncentrikus körök”, a „többsebességű Európa” felé tart-e az elkövetkező évtizedekben. Külön érdekesség, hogy a témakör eredetileg nem is szerepelt az IGC napirendjén, s csak 2000 júniusában döntött a Feira-i Európai Tanács az utólagos napirendre-vételről.
 A megerősített (szorosabb) együttműködés nem új jogintézmény. Már az „alapító atyák” is felhatalmazták például a Benelux-államokat, hogy fenntarthatják korábbi regionális együttműködésüket, de csak az Európai Gazdasági Közösség keretein kívül. Ugyancsak a tagállamok egy szűkebb körére (Benelux államok, Franciaország, Németország) vonatkozott eredetileg Schengeni Szerződés és Konvenció, amely csak az Amszterdami Szerződés hatálybalépése után vált – részlegesen – az I. pillér részévé. Nem vitatható az sem, hogy az euro-övezet immár 12 tagja is külön belső kört alkot az Unió rendszerében, de az ún. „konstruktív tartózkodás” intézménye is külön ország-csoportokat foghat össze a kül- és biztonságpolitika területén (Maastrichti Szerződés 23. Cikkely).

a) a jelenlegi Bizottság javaslata a megerősített együttműködésről
• az Amszterdami Szerződés által részletesen szabályozott szorosabb együttműködésnek a jövőben ne legyen feltétele az előzetes felhatalmazás-kérés, amelyről végső soron egyhangú szavazással az Európai Tanács dönt;
• már a tagállamok egyharmada is kezdeményezhesse a szorosabb együttműködést;
• meghatározott feltételek teljesülése esetén lehetővé kell tenni a szorosabb együttműködést a II. pillér keretében is.

b) a Nizzai Szerződés a megerősített együttműködésről
Az új szabályozás az általános feltételeket nem változtatta meg lényegesen. Nagyobb hangsúlyt kapott az ún. „végső eszköz záradék” (Nizzai Szerződés B Cikkely), miszerint a megerősített együttműködésben való részvétel csak végső eszközként lehetséges, ha a Tanácson belül megállapították, hogy az ilyen együttműködés célkitűzései a Szerződések megfelelő rendelkezéseinek alkalmazásával ésszerű időn belül nem valósíthatók meg. A Nizzai Szerződés eltörölte a felhatalmazással kapcsolatos vétójogot, s mindhárom pillér esetében lehetőség lesz a megerősített együttműködésre, ha az legkevesebb nyolc tagállamot érint. (Az Amszterdami Szerződés legalább a tagállamok többségét kívánja meg az együttműködés létrehozásához).
 A megerősített együttműködés – létrejötte után – valamennyi tagállam számára nyitva áll. A Nizzai Szerződés azonban emellett a Bizottság és a részes tagállamok feladatává teszi, hogy biztosítsák a lehető legnagyobb számú tagállam részvételét.
 Az I. pillér esetében (az EK-Szerződés hatálya alá tartozó területeken) a megerősített együttműködés kialakításához szükséges felhatalmazást a Tanács minősített többséggel – a Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlamenttel való konzultáció után – adja meg. Ha a megerősített együttműködés olyan területre irányul, amellyel kapcsolatban az együttdöntési eljárás szabályait kell alkalmazni (EK-Szerződés 251. Cikkely), akkor az EP jóváhagyására is szükség van.
 A II. pillér esetében (Maastrichti Szerződés V. Cím) a megerősített együttműködés a közös fellépések (joint actons) és a közös álláspontok kialakítására (adopting common positions) irányulhat. Nem terjedhet ki azonban olyan területekre, amelyeknek katonai vagy védelmi összefüggései vannak. A felhatalmazás tárgyában a Tanács itt is minősített többséggel dönt. A tagállamok együttműködésre irányuló kérelméről a Bizottságot és az EP-t tájékoztatni kell. A Nizzai Szerződés szerint elsősorban a Tanács főtitkárának, a közös kül- és biztonságpolitika fő képviselőjének kell gondoskodnia arról, hogy minden tagállam és az EP teljes mértékben tájékozott legyen a megerősített együttműködés végrehajtásáról.
 A III. pillér esetében (Maastrichti Szerződés VI. cím) az előbbiekkel azonosak az általános és az eljárási szabályok, azzal az eltéréssel, hogy a felhatalmazás tárgyában a Bizottság javaslatáról az Európai Parlamenttel konzultálni kell.

3.) Az intézményi reform Nizza után

Mint utaltunk rá, az Európai Tanács nizzai csúcsértekezlete egy külön Nyilatkozatot is elfogadott, melyben felvázolta az intézményi reformfolyamat továbbvitelével kapcsolatos elképzeléseit.
 A dokumentumban üdvözlik a Kormányközi Konferencia sikeres befejezését, s egyben állást foglalnak a Nizzai Szerződés mielőbbi ratifikációjának szükségessége mellett. A Szerződés ratifikálásával végbemennek azok az intézményi változások, amelyek szükségesek az új tagok csatlakozásához.
 A Konferencia álláspontja szerint a bővítés akadályainak elhárítása után azonban egy mélyebb és átfogóbb vitára van szükség az Európai Unió jövőjéről. 2001-ben a svéd és a belga Elnökség – együttműködve a Bizottsággal és az Európai Parlament részvételével – széleskörű vitára hív fel minden érdekeltet: a nemzeti parlamentek képviselőit és mindazokat, akik a közvéleményt tükrözik; a politikai, gazdasági és egyetemi köröket, a civil társadalom képviselőit. A folyamatnak a tagjelölt országok is részeseivé válnak.
 A Nyilatkozat szerint az Európai Tanács 2001 júniusi göteborgi és decemberi leaken/brüsszeli ülésén fognak dönteni egy újabb nyilatkozatról, amely megfogalmazza a folyamat továbbviteléhez szükséges kezdeményezéseket. A nizzai nyilatkozat maga is megfogalmaz négy stratégiai kérdést. Ezek az alábbiak:
• hogyan építhető fel és hogyan ellenőrizhető az Európai Unió és a tagállamok között egy pontosabb, a szubszididaritás elvére épülő hatáskör-elhatárolás;
• mi legyen a státusza az Alapvető Jogok Kartájának;
• hogyan tehetők az alapszerződések világosabbá és közérthetőbbé úgy, hogy jelentésük ne változzon;
• mi legyen a szerepe a nemzeti parlamenteknek az európai építményben;

A fenti témakörök kapcsán a Konferencia elismeri, hogy az Unió és intézményei átláthatóságát, demokratikus legitimációját javítani és ellenőrizni kell annak érdekében, hogy közelebb kerüljenek a tagállamok polgáraihoz.
 Az előkészítő lépések után egy új Kormányközi Konferencia összehívására kerül sor 2004-ben, amely az újabb szerződésmódosítást készíti elő az említett témakörökben. Az új Konferencián már teljes jogú résztvevők lehetnek azok a jelölt országok is, akik befejezték a csatlakozási tárgyalásokat, de a megfigyelői státuszt a még tárgyalók számára is biztosítják.

4.) Néhány következtetés

Mindenképpen egyet kell értenünk azokkal a szakértői értékelésekkel , amelyek az újabb alapszerződéssel lezárt nizzai reformfolyamatot túl összetettnek tartják ahhoz, hogy egyértelmű sikerként vagy kudarcként lehessen értékelni. Igen tanulságos például, hogy Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke az Európai Parlament előtt tartott első értékelő beszédeiben  magas tisztségéhez képest meglepően kemény szavakkal fejezte ki csalódottságát a Nizzai Szerződéssel kapcsolatban. Nem látja kielégítőnek többek között például a minősített többségi szavazás kiterjesztését (a 27 cikkely kevés igazán fontos területet érint), s kifejezetten sajnálatosnak tartja, hogy a szavazatok újrasúlyozása nemhogy egyszerűbbé, hanem bonyolultabbá tette a döntéshozatalt. Mindazonáltal elismeri, hogy a nizzai csúcstalálkozó befejezése önmagában is siker, s Nizza után nincsenek „maradékok” az intézményi reformmal kapcsolatban.
a) Alkotmányozás helyett a bővítés csúcstalálkozója
Aligha vitatható a szkeptikus értékelések azon eleme, hogy Nizzában nem történt áttörés, s nem körvonalazódik az európai integráció jövőképe. Az „alkotmányozás” nagy kérdéseit 2004-re halasztották (hatáskör-elhatárolás a tagállamok és a közösség között; az alapszerződések reformja; a nemzeti parlamentek szerepe; az Alapvető Jogok Chartája jogi státusza), jóllehet ezek mindegyike alapjaiban érinti a korábban vázolt alapkérdést, a  föderalizmus kontra nemzetek Európája vitát.
Tény ugyanakkor, hogy a bővítéssel összefüggő közvetlen célokkal kapcsolatban Nizza meghaladta az előzetes várakozásokat. A tagállamok vezetői felmérték, hogy a reformfolyamat további elodázása, vagy a bővítés első lehetséges időpontja körüli bizonytalanságok egész Európa politikai stabilitását veszélyeztethetik: a nizzai csúcstalálkozó történelmi jelentőségét megalapozza, hogy  megszületett a döntés a tagjelölt országoknak szánt intézményi férőhelyekről is és az EU 2003-tól készen áll a bővítésre;
b) A hatalmi-szerkezeti átrendez(őd)és csúcstalálkozója
Az új évezred fordulóján már körvonalazódnak azok az új globális és európai léptékű érdekkonfliktusok és kihívások, melyek meghatározzák az Unió tagállamainak jövőbeli pozícióit (pl. az Egyesült Államokkal és Japánnal való világgazdasági és világpolitikai verseny, az Unió nagyarányú kibővítésének potenciális kedvezményezett és „vesztes” tagállamai, a balkáni destabilizáció veszélyei stb). Ebben a helyzetben nyíltabbá váltak a kis és nagy tagállamok közötti konfliktusok, s ismét erősödött a korábban is jelen lévő nagyhatalmi rivalizálás. Ebben a helyzetben az intézményi reform jogi részletkérdései egy sokszoros kompromisszum-kényszer alapján dőltek el. A döntési rendszer a korábbinál is bonyolultabbá vált, s a nagyhatalmak sikeresen törekedtek szavazó-  és vétóerejük megőrzésére.

c) A „többsebességű föderális Európa” irányába tett kis lépések csúcstalálkozója
Azáltal, hogy a nizzai csúcstalálkozó egyértelmű zöld jelzést adott a bővítésnek, a tagállamoknak már a közeli jövőben számolniuk kell a növekvő fejlettségbeli különbségekkel. Ez valószínűsíti a „többsebességű modell” elfogadását, amelyre utal az a tény is, hogy a megerősített együttműködés a Nizzai Szerződés egyik legrészletesebben szabályozott reform-csomagjává vált. A Bizottság végrehajtó hatalmi pozícióját erősítő óvatos, de határozott irányú változtatások, illetve az európai szintű pártrendszer egyértelmű felvetése ugyanakkor a föderalizmus lassú erősödését jelzik.