Az Országgyűlés 2004. december 20-án fogadta el a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvényt (Ket.), amelynek rendelkezései túlnyomórészt 2005. november 1. napján lépnek hatályba. Mielőtt a címben foglaltak taglalásához kezdenénk, elengedhetetlen egy vázlatos történeti visszapillantás.

Ausztria 1925-ben alkotta meg a Föld első közigazgatási eljárási törvényét. Az osztrák példát a két világháború közötti időszakban mindössze Lengyelország és Csehszlovákia követte, a többi országban továbbra is fennmaradt az „ahány eljárásfajta – annyiféle szabályozás” elvére épülő, az ügyfelek számára áttekinthetetlen szabályozási dzsungel. Hazánkban 1937 és 1942 között három komplett törvénytervezet készült a közigazgatási eljárás átfogó szabályozásáról, ám egyik sem jutott el a parlament elé. Első ízben 1954-ben merült fel komoly formában az eljárási törvény megalkotásának gondolata, amely hamarosan testet öltött: 1956 nyarára elkészült a törvénytervezet, egy évvel később az Országgyűlés elfogadta az 1957. évi IV. törvényt (Et.), amely ugyanezen év október elsején hatályba lépett. Az Et. egyetlen átfogó felülvizsgálatára – és a különös eljárási normák teljes körű átvizsgálására – 1981-ben került sor, ennek a végterméke a jelenleg is hatályos, a törvénymódosítást az Et.-vel egységes szerkezetbe foglaló 1981. évi I. törvény (Áe.) lett.
Probléma-térkép
A rendszerváltás kapcsán bekövetkezett nagyarányú változások elengedhetetlenné tették egy új, korszerű törvény megalkotását. Erről a Kormány első ízben 1999-ben hozott határozatot: elrendelte kodifikációs bizottság felállítását és az új törvény szabályozási koncepciójának a Kormány elé terjesztését. Végül is négy éves szakmai-tudományos alapozás és két éves államigazgatási egyeztetés nyomán készült el a Ket. A kodifikációs bizottság több forrásból merített gondolatokat a Ket. tervezetének megalkotásához. Mindenek előtt elkészítette az Áe. teljes probléma-térképét: feltárta a hatályos szabályozás jól bevált rendelkezéseit épp úgy, mint az Áe. „fehér foltjait”, illetőleg a rossznak bizonyult vagy az élet által meghaladottá tett rendelkezéseket. Tanulmányozta a fontosabb nyugat-európai országok közigazgatási eljárási törvényeit épp úgy, mint az említett országok közigazgatási szervezetét és annak munkamódszereit. Csokorba gyűjtötte az Európa Tanácsnak a közigazgatási eljárással kapcsolatos ajánlásait, behatóan elemezte az Európai Bíróság, valamint az Emberi Jogok Európai Bírósága – de nem különben a magyar Alkotmánybíróság – precedensjogát, valamint az uniós alkotmány tervezetét. Végül a bizottság összegyűjtötte a tárgykör szempontjából releváns, hazánkra kötelező érvényű nemzetközi szerződéseket.
Alapkérdések
A szabályozási koncepció kidolgozásának kezdetén a bizottságnak néhány alapkérdésben kellett állást foglalnia.
Az első az volt: kinek az eljárási helyzetét kívánja megkönnyíteni, a hatóságokét vagy az ügyfelekét. Erre az ésszerű válasz úgy hangzott, hogy a lehetőséghez képest mind a hatóságokét, mind az ügyfelekét. Ám az élet bonyolultabb annál, hogysem a dolgot ilyen egyszerűen el lehessen intézni. Néha ugyanis csak annak árán lehet az ügyfelekre nehezedő eljárási terheket megkönnyíteni, hogy ez némi többletfeladatot hárít a hatóságnál dolgozó köztisztviselőkre. A bizottság kategorikus álláspontja az volt – s ezt a Kormány is magáévá tette – hogy nem csupán beszélni kell az ügyfélbarát közigazgatásról, hanem azt ténylegesen meg kell valósítani.
Ezért abból kell kiindulni, hogy a közigazgatás az egész országot behálózó szervezetrendszert alkot, megfelelő szakmai felkészültséggel és infrastrukturális háttérrel. Ezzel szemben az ügyfelek túlnyomó többsége csak önmagára és a közigazgatás segítségére számíthat. Ezt a segítséget tehát meg kell adni a számára. Ma már ott tartunk, hogy pl. az okmányirodák az ország legtávolabbi részein is másodpercek alatt hozzájuthatnak olyan adatokhoz, amelyek beszerzése nem is olyan régen a hagyományos postai úton nem egyszer heteket vett igénybe. Elérkezett tehát az idő annak a – már 1981-ben felmerült, de akkor a szükséges technikai bázis hiánya miatt nem teljesíthető – javaslatnak a megvalósítására, hogy ne lehessen az ügyféltől hatósági igazolást kérni olyan adatról, amelyet az ország területén bárhol valamely közigazgatási szerv jogszabállyal rendszeresített nyilvántartásának tartalmaznia kell. Az ilyen igazolásokat az ügyfél kérelmére és felhatalmazása alapján az eljáró hatóság szerzi be az ügyfél helyett. (Ez a szabály a Ket. 36. §-ába épült be.) Ugyanakkor a Ket.-nek számos olyan rendelkezése van – az egyszerűsített határozat hozatalának lehetővé tételétől az ügyféllel elektronikus úton való kapcsolattartás alkalmazhatóságáig –, amely kifejezetten a hatóságok munkájának egyszerűsítésére, megkönnyítésére irányul.
A másik alapkérdés egy téveszme eloszlatását kívánta meg. Az Et. megalkotásától napjainkig sokan azt vallották, hogy mivel a köztisztviselők túlnyomó része nem rendelkezik egyetemi jogi végzettséggel, az eljárási törvénynek rövidnek és könnyen megismerhetőnek kell lennie. Ennek az igénynek mind az Et., mind az Áe. tökéletesen megfelelt. Igen ám, de a túlzott egyszerűségre és rövidségre való törekvés oda vezetett, hogy az eljárási törvény nem szabályozott olyan – a konkrét ügyben fontos – eljárási kérdéseket, amelyek az ügyintézés során nem merülnek ugyan fel naponkénti gyakorisággal, de amikor felmerülnek, akkor az ügyintéző – jogi szabályozás hiányában – teljesen tanácstalan. Ezért a tervezetek észrevételezése során maguk a jogalkalmazó szervek szorgalmazták olyan jogintézmények szabályozását, mint pl. az eljárási jogutódlás (16. §), illetőleg az ügyfél eljárási képessége (15. § (6.) bekezdése). Más, ugyancsak új jogintézmények szabályozását az Et. megalkotása óta bekövetkezett változások tették mellőzhetetlenné. Ilyen pl. a joghatóság (18. §), illetőleg a nemzetközi jogsegély (27. §). Ha jól belegondolunk, mindez nem megnehezíti, sokkal inkább megkönnyíti a köztisztviselő dolgát. A mindennapi munka során ugyanis – egy-egy személyre egyéniesített módon – rövid idő alatt kiderül, hogy melyek a Ket. ama rendelkezései, amelyeket állandóan vagy rendszeresen visszatérő módon alkalmazni kell. Ezeket az érintett ügyintézőnek vagy vezetőnek valóban fejből kell tudnia és alkalmazásukat rutinszerűen kell végeznie. Ha azután az adott munkaterületen ritkán előforduló eljárási problémával találja szemben magát, elegendő felütnie a Ket.-et a megfelelő rendelkezésnél, s annak megfelelően eljárnia. (Az elsőfokú hatóságok munkatársai 2008-tól kezdődően – amikor létrejön a végrehajtó szolgálat – mentesülni fognak a végrehajtásra vonatkozó, igen terjedelmes joganyag ismeretétől és alkalmazásától, mivel ez kifejezetten a végrehajtásra szakosodott szervezeti egységekre hárul.)
Jogállami minimum
Külön kell szólnunk a Ket. ama jogintézményeiről, amelyek egyszerűen azért kerültek bele a törvénybe, mert jogállami minimum-követelménynek számítanak. Ilyen mindenek előtt az ügyfél (ellenérdekű ügyfél) értesítése az eljárás megindításáról (29. §). Tudunk róla, hogy ez némi ellenérzéseket, netán berzenkedést váltott ki a hatóságok érintett munkatársai körében, illetőleg – a postaköltségek miatt – a Pénzügyminisztérium berkeiben. Ezzel kapcsolatban a következőkre kívánnunk rámutatatni: már az Áe. is számos eljárási jogot biztosít az ügyfél számára. Ezek közé tartozik a nyilatkozattételi jog, az iratokba való betekintés joga, az egyes eljárási cselekményeknél (pl. tanú meghallgatásánál, helyszíni szemlén) való részvételi és aktív közreműködési (pl. kérdezési, indítványtételi) jog, a szakvéleményre vonatkozó észrevétel tételének joga, más szakértő kirendelésének kezdeményezése, további bizonyítási eljárásra vonatkozó indítványtételi jog.
Mindez azonban a gyakorlatban vajmi keveset ér, ha az ügyfél (ellenérdekű ügyfél) semmit sem tud a vele kapcsolatos, vagy őt (is) érintő eljárásról, hanem arról csak utólag, az elsőfokú határozat kézbesítésekor vagy még akkor sem értesül. (Megesik, hogy egy-egy üdülőtulajdonos a téli távollét után csak tavasszal észleli: a szomszédos vagy a szemközti telken olyan építmény magasodik, amely teljesen eltakarja a kilátást az ő ingatlanáról, beárnyékolja azt, avagy más módon teszi csökkent értékűvé. Az ilyen ügyfél számára igen kevés vigaszt jelent, hogy hatékonyan meg tudta volna védeni jogait és jogos érdekeit, ha kellő időben értesül az építési engedélyezési eljárásról. Más, jogilag szabályozott eljárásokban ez egész egyszerűen elképzelhetetlen. Gondoljunk csak bele: micsoda botrány támadna abból, ha pl. a vádlott az elsőfokú ítéletből értesülne arról, hogy őt híre-tudta nélkül, s anélkül, hogy lehetősége lett volna a védekezésre, két évi szabadságvesztésre ítélték. Nem arról van tehát szó, hogy a törvényszerkesztők indokolatlan többletmunkát hárítottak szegény köztisztviselőkre, hanem arról, hogy egy jogállamban nem csupán a polgári és a büntető eljárásnak kell jogállami keretek között folynia, hanem – az állampolgárokat legtöbbször és legszélesebb körben érintő – közigazgatási eljárásnak is.
Ugyanilyen indokok vezették a törvényszerkesztők tollát „A bizonyítékok ismertetése az ügyféllel” címet viselő 70. §-nak a tervezetbe való beillesztésénél. Erről is sokan úgy vélekednek: teljesen felesleges, az ügyintézés időtartamát szükségtelenül megnövelő jogintézményről van szó. Ezzel kapcsolatban először is arra kell rámutatni: a 33. § (3) bekezdésének f) pontja értelmében a 70. § (1) bekezdésében szabályozott eljárás időtartama nem számít be az ügyintézési határidőbe. Emiatt tehát ne fájjon a köztisztviselők feje: az eljárás ugyan kétségtelenül meghosszabbodik, de az nem az ő „bőrükre megy”, azaz nem a számukra rendelkezésre álló ügyintézési határidőt rövidíti meg. Ugyanakkor az ügyfél szempontjából garanciális jelentősége van annak, hogy még elsőfokú határozat se születhessék mindaddig, amíg neki nem állott módjában észrevételt tenni a bizonyítási eljárás anyagára. Ezzel kapcsolatban két „szokványos” ellenvetésről tudunk: az egyik az, hogy az ügyfélnek egyébként is módjában állott az eljárás tartama alatt megismerni az egyes bizonyítékokat, felesleges tehát a bizonyítás anyagát még egyszer elébe tárni, a másik kifogás pedig úgy szól, hogy az említett jogintézmény azért felesleges, mert ha netán hiba történt az elsőfokú eljárásban, azt a jogorvoslati eljárásban majd korrigálni lehet. Ezekkel az ellenérvekkel mindössze az a gond, hogy egyik sem igaz. Előfordulhat ugyanis, hogy az eljáró hatóság szakértőt rendel ki, de beéri az írásbeli szakvéleménnyel, nem hallgatja meg szóban is a szakértőt, tehát nincs olyan eljárási cselekmény, amelynek időpontjáról és helyéről az ügyfelet értesíteni kellene. Hasonló a helyzet akkor, ha a bizonyítási eljárás abból áll, hogy az eljáró hatóság helyszíni hatósági ellenőrzést tart, így pl. napokig vagy hetekig vizsgálja az ügyfél üzleti könyveit vagy más iratanyagát. Ha ennek befejezésekor nem közli az ügyféllel legfontosabb megállapításait, illetőleg következtetéseit, az ügyfelet megfosztja eljárási jogaitól, így pl. attól, hogy elővegyen egy írásbeli bizonyítékot és annak tartalmával „kézből kontrázza” az ellenőrzést végző megállapításait. Analógiaként hadd hivatkozzunk az Állami Számvevőszék munkamódszerére, mert az ÁSz ugyan nem közigazgatási szerv, de jogállami szerv. Ha tehát ellenőrzést folytat valamely szervnél, nem éri be a szóbeli tájékoztatással, hanem a jelentés tervezetét észrevételezés céljából megküldi az ellenőrzött szerv vezetőjének és indokolt esetben az észrevételek nyomán végrehajtja a szövegen a szükséges korrekciókat. Nem érzi úgy, hogy ez bármiféle presztízsveszteséget okozna a Számvevőszéknek. Épp ellenkezőleg: az idézne elő tekintélyvesztést, ha benne maradna a jelentésben a nem kellően megalapozott megállapítás vagy következtetés. Egyébként pedig: több tekintélyes nyugat-európai ország közigazgatási eljárási törvénye kötelezővé teszi a határozat-tervezet megmutatását az ügyfélnek. A magyar törvényszerkesztők nem mentek el idáig, de úgy érezték: ehhez képest a Ket. 70. §-a a lehető legszerényebb jogállami minimum.
Nem helytálló azonban az a védekezés sem, amely a jogorvoslatot elbíráló szervtől várja, hogy korrigálja mindazt, amit az elsőfokú hatóság elrontott. Egyfelől ugyanis az eljárás minden szakaszában a korrekt, az ügyfél törvényben biztosított jogait tiszteletben tartó magatartásra kell törekedni. Másfelől pedig nem szabad megfeledkezni róla, hogy létezik a fellebbezésre való tekintet nélkül végrehajthatóvá nyilvánított határozat is. Az ezzel okozott kár pedig bizonyos esetekben jóvátehetetlen. Ha pl. a Pénzügyi Szervezetek Állami Szervezete ilyen határozattal „befagyasztja” valamely ellenőrzött szervnél a kifizetéseket, ez olyan bizalomvesztést idézhet elő, amelybe az érintett szerv könnyen belebukhat. Ilyen helyzetben fölöttébb csekély vigasz lenne, hogy a jogorvoslat sikerre vezetett.
Jogállami minimum-követelmény az önálló jogorvoslattal megtámadható végzések esetében a bírói kontroll lehetővé tétele. Ezzel kapcsolatban azonban őszintén el kell mondani: kezdetben a kodifikációs bizottság nem kívánt változtatni a jelenlegi helyzeten, azaz csak az ügy érdemében hozott határozat (a Ket. szerint a jövőben csak ez a döntés viselheti a „határozat” elnevezést) tekintetében kívánta megengedni a bírósághoz fordulást, míg a közvetlenül megtámadható végzések esetében – fellebbezés formájában – a közigazgatási szervezeten belül maradó jogorvoslat állott volna az érintett (ügyfél vagy az eljárás más résztvevője) rendelkezésére. Ám a Belügyminisztérium szervezésében – a sok hazai szakmai és tudományos konferencia mellett – volt egy nemzetközi konferencia is, amelyen az Európa Tanács által felkért két külföldi szakértő (a Ket. akkori tervezetének gondos áttanulmányozása után) nyomatékosan felhívta a magyar törvényszerkesztők figyelmét arra: erőteljesen kilógna az „igazi” jogállamok klubjából Magyarország, ha a végzések bírói kontrollját nem tenné lehetővé. A kodifikációs bizottság tehát hallgatott a jó szóra, s tervezetében lehetővé tette. (Az már egészen más kérdés, hogy a vége-hossza nincs államigazgatási egyeztetések során az erre vonatkozó szabályozást sikerült olyan zavarossá és érthetetlenné tenni, amelynek folytán ma nincs élő ember a földön, aki meg tudná mondani: mely végzéseket lehet a bíróság előtt megtámadni. Az pedig egyértelműen alkotmánysértő, hogy a 100. § b) pontja következtében létezik olyan végzés, amely ellen semmiféle jogorvoslatnak – tehát sem fellebbezésnek, sem bírósági felülvizsgálatnak – nincs helye. Ezeket a súlyos fogyatékosságokat mielőbb fel kell számolni. Ez annál is inkább sürgető feladat, mivel a bírósági szervezetnek fel kell készülnie arra a munkateher növekedésre, amelyet 2006-tól kezdődően a végzések bírósági felülvizsgálata jelent. Már pedig nem könnyű olyan feladatra felkészülni, amelyről nem lehet tudni, hogy miből is áll.)
Hatósági szerződés
Új jogintézmény a hatósági szerződésre vonatkozó szabályoknak a Ket.-be való felvétele. Ez nem csupán értetlenséget, de kifejezetten berzenkedést váltott ki a tervezetet észrevételezők, nem különben a „mezei” jogalkalmazók köréből. A berzenkedők arra hivatkoztak: ők megtanulták az egyetemen, hogy a közjogi jogviszony – így egyebek között a közigazgatási eljárásjogi jogviszony is – alapvetően abban különbözik a magánjogitól, hogy az előbbiben nem a felek mellérendeltsége, hanem alá-fölérendeltsége jut érvényre. Már pedig ezzel összeegyeztethetetlen, hogy a közigazgatási hatóság – úgy is, mint az állam közhatalmát megtestesítő szerv – „leüljön alkudozni” a neki alárendelt ügyfelekkel. Nos, ha a tudatlanság lehet valamire mentség, akkor a berzenkedőknek mentséget jelenthet, hogy egyes magyar felsőoktatási intézményekben egykor – valaha régen – valóban oktattak efféle emeletes szamárságot. Ezt azonban hosszabb ideje nem teszik, s az ilyesfajta felfogást jó lenne azoknak a fejéből is végérvényesen száműzni, akik évtizedekkel ezelőtt magukba szívták. Az alá-fölérendeltség fogalma ugyanis fenntartott fogalom az egymással hierarchikus viszonyban álló szervek közötti kapcsolat jellemzésére.
Kétségtelen, hogy a közjog világában léteznek ilyen kapcsolatok. Legalább ennyire kétségtelen azonban, hogy a közjogi jogviszonyoknak ez nem általános jellemzője. Mert ugyan ki merné állítani, hogy a közigazgatási szerv alá-fölérendeltségi viszonyban áll a törvényességi felügyeletet gyakorló ügyésszel, az ellenőrzést tartó Számvevőszékkel, avagy az állampolgári jogok országgyűlési biztosával, miközben vitathatatlanul közjogi kapcsolat keletkezik közöttük? Avagy ki merné állítani, hogy az Alkotmánybíróság alá lenne rendelve az Országgyűlésnek, netán a Kormánynak, avagy megfordítva? A közjogi jogviszonyok túlnyomó részét az jellemzi, hogy sokkal árnyaltabb és bonyolultabb a felek közötti kapcsolat, hogysem az sommás módon bele lehetne gyömöszölni az alá-fölérendeltség avagy a mellérendeltség kategóriájába. Érdekes módon soha nem lehet hallani, hogy a polgári vagy a büntetőper ügyfelei alá lennének rendelve a bíróságnak, noha a bíróság épp úgy ügydöntő pozícióban van, mint a hatáskörében eljáró közigazgatási hatóság. (Ha elfogadnánk az épp most bírált torz okfejtést, óhatatlanul arra a képtelen következtetésre kellene jutnunk, hogy az ügyész a büntető perben a bíró alárendeltje.) Az alá-fölérendeltségi viszony egyik legfontosabb eleme a felettes szerv utasítási joga. Már pedig az ügydöntő pozíció ezt nem szükségképpen foglalja magába, olyannyira nem, hogy a közigazgatási eljárásban a hatóság nem adhat utasítást az ügyfeleknek. A nyugat-európai országok közigazgatása ezt már réges-rég felismerte, miként azt is, hogy a közigazgatás nem akkor igazán hatékony, ha reggeltől estik a hatalmát fitogtatja, ha a hatalom bástyái mögül lövöldözi szankció-nyilait az ügyfelekre. Sok ügykategória van, amelyben sokkal célravezetőbb emberszámba venni az ügyfelet, s vele együtt keresni azt a megoldási módot, amely mind a hatóság (és az általa gondozott közérdek), mind az ügyfél számára előnyös és teljesíthető. A közigazgatási szerződés – amelynek a hatósági szerződés csupán egyik altípusa – már elég régen jelen van a magyar jogban is, pl. az intézményfenntartás körében. Ha ugyanis egy nem állami és nem önkormányzati szerv pl. kórházat akar létesíteni, amelynek működtetéséhez állami forrásokra is igényt tart, fölöttébb célirányos már a tervezés megkezdése előtt kapcsolatban lépni a közgyógyellátás megszervezéséért felelős szervvel, s tisztázni, hogy mely feltételek teljesítése esetén számíthat az Országos Egészségpénztár finanszírozására. E megbeszélés során nem csak az tisztázható, hogy a tervezett intézmény vállal-e területi ellátási kötelezettséget, hanem az is, hogy az adott területen mely gyógyítási szakterületeken nem kielégítő a meglévő intézmények kapacitása. A tárgyalás eredményeként azután létrejön egy közigazgatási szerződés, amely mindkét fél számára hosszú távon is garanciát jelent. Sokáig lehetne sorolni – pl. a környezetvédelmi jogalkalmazás vagy az építésügyi igazgatás köréből – azokat a külföldi példákat (de szerencsére már magyar példákat is), amelyek azt támasztják alá: a közigazgatási szerződésnek a hatósági jogalkalmazás körében is megvan a létjogosultsága. Ezt a magyar tudományos kutatók közül azok, akik nem a rendszerváltáskor kezdték el tanulmányozni a demokratikus jogállamok közigazgatását, már évtizedek óta tudják. A jogalkalmazók túlnyomó többsége – és a tárcáknál tevékenykedő jogszabályszerkesztők egy része – még nem tudja. Meg kell hát tanítani őket. Erre kiváló alkalom a Belügyminisztérium által a Ket. alkalmazására való felkészülés érdekében szervezett szakértői szintű továbbképzés.
Végrehajtási eljárás
A kodifikációs bizottság által készített „probléma-térkép” már a kezdet kezdetén feltárta: a közigazgatási eljárás „leggyengébb láncszeme” a végrehajtási eljárás. Ez oda vezet, hogy a jogerős határozatok egy része vagy papíron marad, vagy csak hosszú idő elteltével – többszöri sürgetés, a felettes szervhez fordulás után – hatályosul. A vázolt helyzet tarthatatlan, hiszen megingatja az állami szervekbe vetett bizalmat és rombolja az állampolgári fegyelmet. Az okok ismertek, részletes taglalásukra azonban itt és most nincs lehetőség. Indokolt azonban azt a végkövetkeztetést ismertetni, hogy nem elegendő a végrehajtási eljárás új, korszerű szabályozása, hanem ezen túlmenően szervezeti változásra is szükség van: létre kell hozni – kifejezetten erre szakosodott emberekből – a végrehajtó szolgálatot.
Akadtak szép számmal a minden újjal, szokatlannal ösztönösen szembehelyezkedők közül, akik erre is azt mondták: teljesen indokolatlan, semmi szükség nincs rá, ez egy költséges új szerv, amelyet a kockafejűek találtak ki a pesti flaszteron. Nos, hát tisztázzuk mindenekelőtt: nem a kodifikációs bizottságot illeti a feltaláló dicsősége, hanem a Kaposvár város jegyzőjét, aki jó néhány évvel ezelőtt rádöbbent a végrehajtás helyzetének tarthatatlanságára és Kaposvár székhellyel létrehozott egy, a végrehajtásra szakosodott hatósági társulást, amely kiválóan működik. A kodifikációs bizottság mindössze annyit tett, hogy felkarolta a helyi kezdeményezést és javasolta országos elterjesztését. (Persze e döntésben az is játszott némi szerepet, hogy a szomszédos Ausztriában – ahol a közigazgatási eljárási törvénytől elkülönülten önálló közigazgatási végrehajtási törvény is van – a végrehajtó szolgálat már évtizedek óta működik, méghozzá közmegelégedésre.) A siker magyarázata rendkívül egyszerű. A közigazgatási végrehajtásra vonatkozó joganyag elég terjedelmes és bonyolult. Az Áe. és a Ket. ugyanis csupán a legfontosabb szabályokat tartalmazza, s beéri azzal, hogy utaljon olyan fontos „háttér-jogszabályokra”, mint pl. az adózás rendjéről szóló törvény, a bírósági végrehajtásról szóló törvény, avagy az ingatlan nyilvántartásról szóló törvény. Ha a teljes háttér-joganyagot beemeltük volna a Ket.-be, a törvény rendelkezéseinek 80%-a a végrehajtásról szólna. No már most: a közigazgatási hatóságok köztisztviselőinek megvan a saját szakterületük, így pl. a hírközlési hatósági feladatok ellátása, a környezetvédelmi hatósági jogkör gyakorlása, amelynek joganyagát jól ismerik, és rutinszerűen alkalmazzák. Ehhez képest – főként, ha az adott szervnél viszonylag ritkán kerül sor végrehajtásra – számukra idegen a végrehajtási joganyag, mi több, maga a végrehajtás is. (Tessék belegondolni: egy bíró sem repesne az örömtől, ha neki kellene gondoskodni az általa hozott ítélet végrehajtásáról.) Kézenfekvő tehát az a következtetés: a közigazgatási végrehajtás épp úgy külön „szakma”, mint a birtokvédelmi vagy kisajátítási ügyintézés. Ha pedig ez így van, akkor legjobb szakemberekre bízni.
A terjedelmi korlátok csupán annyit tettek lehetővé, hogy felvillantsunk néhányat a Ket. új jogintézményei közül, korántsem mindegyiket. Ezek kapcsán azt is megpróbáltuk bemutatni: most többről van szó, mint egy új törvény új rendelkezéseinek megismeréséről. Ez ugyanis önmagában véve nem elég, ha nem párosul új, korszerű hatósági szerepfelfogással, a hatóság és az ügyfelek közötti kapcsolat új elvi alapokra helyezésével és a megváltozott szabályozás által megkívánt munkamódszerek kialakításával. Tisztában vagyunk vele: könnyebb egy törvényt megismerni, mint elfelejteni idejétmúlt, ásatag téveszméket. Meg kell azonban próbálni.