A települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásáról szóló 2004. évi CVII. törvényt azzal az indíttatással alkotta meg az Országgyűlés, hogy a közszolgáltatások színvonala kiegyenlített legyen, függetlenül a település nagyságától. További nem titkolt cél volt az is, hogy a szűkös forrásokat a legköltséghatékonyabban használják fel. A kistérségi modell tipikusan egy város és több község együttműködésére épít, ennek ellenére a Dunakeszi kistérséget három város alkotta, Dunakeszi, Fót és Göd, amelyhez idén január 1-től csatlakozott Mogyoród.

A három város – valljuk be őszintén – nem túlzott lelkesedéssel tanulmányozta a jogszabályban biztosított lehetőségeket. Mindhárom település rendelkezett a megfelelő intézményrendszerrel, még ha azok működtetése egyre nagyobb erőfeszítésükbe is került. Természetesen egyikük sem akart lemondani a magasabb normatíva nyújtotta lehetőségéről, de az intézményi önállóságukat sem akarták teljesen feladni. A három képviselő-testületnek nehezen lehetett megmagyarázni és valójában a mai napig nehéz, milyen előnyöket jelent az intézményhálózat összevonása, racionalizálása. Gondoljanak csak bele, hogy a már meglévő és kiépült intézményhálózat átalakítása az ezzel járó munkajogi hercehurca és költség tulajdonképpen felemészti a magasabb normatívát. A pénzügyi vonatkozások mellett erősen megjelentek a politikai megfontolások is, hatalmas egyeztetések után alakult ki, hogy kinek az intézményvezetője lesz az összevont egység vezetője, valamint melyik településen helyezkedik majd el ténylegesen az adott intézmény. Mint látható nem azt kellett megoldani, hogy a városi intézményrendszerbe beintegráljunk más település ellátását, hanem a már kiépült – és többségében jól működő – hálózatok összevonásáról, és más formában történő fenntartásáról kellett dönteni. Tudomásom szerint az országban ugyan nem egyedülálló ez a helyzet, de minden bizonnyal ritka kivételnek tekinthető. A jogi szabályozás azonban nem tesz kivételt, nem ad a speciális helyzetekre megfelelő megoldást.
Ilyen előzmények után joggal feltételezhető, hogy a kistérségi együttműködés csak -+formálisan, a minimálisra korlátozódva valósulhat meg, de nem ez történt. Mint oly sok esetben a szakértelem és a hatalmas lelkesedés lendítette át a holtpontról a kistérség ügyét. A végtelennek tűnő egyeztetések, koncepció és gazdaságossági számítások eredményeképp megvalósultak olyan közös feladatellátások, mint a központi orvosi ügyelet működtetése, gyepmesteri, valamint pedagógiai szakszolgálati feladatok kistérségi szintű ellátása. Terveink között szerepel egy közös szociális alapszolgáltatási intézmény létrehozása is, továbbá a kommunális hulladék kistérségi együttműködés keretében történő összegyűjtése és elhelyezése. A kitartó és folyamatos munkának –nem kis örömünkre- meg lett az eredménye, egy felmérés szerint a Dunakeszi Kistérség jelenleg az ország második legfejlettebb település együttese.
Példánkból leszűrhető tanulság, hogy a kistérséget alkotó települési önkormányzatok döntéshozói számára nagyon nehéz a kistérségi szintű feladatellátás előnyeit alátámasztó szakmai érveket találni olyan településeken, ahol jelenleg is jól működő, magas szakmai felkészültséggel szolgáltatást nyújtó intézményrendszer működik. Az egyetlen kényszerítő erő a kistérségi működést „ösztönző” normatív támogatási rendszer. A speciális földrajzi helyzetet a jogszabály nem preferálja, amely azonban felveti a kérdést, a kistérségi együttműködést ösztönző finanszírozás mennyire áll összhangban a társulási szabadság alkotmányos elvével.