A Jegyző és Közigazgatás 2008/3. számában megjelent „A közigazgatási hivatalokról nincs kormányzati intézkedés?!” című cikkre dr. Bujdosó Sándor szakállamtitkár (ÖM) reagált a 2008/4. számban „De kinek a véleménye és minek alapján?!” címmel. Az érintett kormányrendelet ismét az Alkotmánybíróság előtt van.

A rendszerváltást követő kormányok szinte kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy Magyarországon elkerülhetetlenek a reformnak nevezett átalakítások, melyek legjelentősebb területe a közigazgatás lehetett volna, megvalósítva a középszintű közigazgatás átalakítását, a regionális középszint kiépítését.
Ma már világos, hogy ez a cél nem valósult meg, sőt egyre távolabbinak látszik. A folyamat országos szakmai és politikai konszenzus hiánya miatt elvérzett a régiók elutasításával.
Kellő támogatottság híján a kormány saját hatáskörben – kétségbeesetten kifeszítve annak közjogi és alkotmányos határait – kívánja elképzeléseit megvalósítani, egyelőre sikertelenül, bele-beleütközve az Alkotmánybíróság által következetesen képviselt jogállamiság és jogbiztonság feltétlenül érvényre juttatandó követelményeibe.
Számos, tőlünk fejlettebb országokban fellelhető példa van arra, hogy egy állam sikeres működése nagyban függ az állampolgároknak az állami szervek működésébe vetett bizalmától. Ezért is kockázatos az ilyen, megfelelő alkotmányos alapokat nélkülöző szabályozás, arról nem is beszélve, hogy a közigazgatás szervezetrendszerének ilyen horderejű változását szakmai konszenzust eredményező viták mellett hatásvizsgálatoknak is meg kellett volna előznie.
Mindez talán lehetővé tette volna, hogy a reform eredményeként ne torlódjanak egymásra torzóként az egyes területi-igazgatási egységekben működő állami és önkormányzati szervek, hanem átlátható, világos rendszert alkotva szervesen épüljenek nemcsak szervezetileg, hanem feladat- és hatáskörgyakorlás szempontjából is egymásra.
A közigazgatás olyan egységes rendszert alkot, melynek egy-egy eleméhez történő ötletszerű, vagy időzavar okozta kétségbeesett hozzányúlás soha nem eredményezheti az egységes átalakítással valóban megvalósítható racionálisabb feladatellátást. Így a közigazgatási reform fő célkitűzései – hatékonyság, eredményesség, hosszú távú hatás – továbbra is elérhetetlenek maradnak.
Nem is csoda, hogy az állampolgárok bizalma megingott az állam és intézményeiben, valamint néhány kivételtől eltekintve sehol nem tapasztalható a közigazgatási szolgáltatások egyre fokozódó társadalmi elvárásoknak megfelelő ugrásszerű színvonal emelkedése. Mindez nem is fog bekövetkezni addig, amíg a döntéshozók nem kezelik egységként a több elemből álló reformot. Hatáskör és feladatrendszer átfogó felülvizsgálata és feladatfinanszírozás kialakítása hiányában nem lehet jó döntést hozni pusztán a szervezeti formáról. Ezt a munkát nem tudja megspórolni az állam, ha igazi eredményt akar.
Bizonytalan jogbiztonság
A közigazgatási hivatalok kétségtelenül kitüntetett helyet foglalnak el a magyar közigazgatás rendszerében, mert a kormány területi szerveiként ellátják a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését és fontos hatósági jogköröket is gyakorolnak. Ezért alapvető közérdek fűződik a közigazgatási hivatalok jogszerű működéséhez és státuszához.
Éltek már meg korábban is nehéz időket ezek a hivatalok, különösen a politikai akaratot tükröző sűrű vezetőváltások idején. Most pedig annak lehetünk tanúi, hogy immár másodjára a kormány nem felejtve és nem tanulva saját hibájából, az Alkotmánybíróság döntésében foglaltakat figyelmen kívül hagyva ismét kormányrendelettel hozta létre a regionális közigazgatási hivatalokat. A szakmaiság felett – talán az újabb AB döntésig – újra győzedelmeskedett a politikai akarat.
Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a közigazgatási reform keretében előrelépés nem várható, a döntéshozók a köztársasági megbízotti hivatalt tekintik mintának. Készek a szabályozást mindenáron fenntartani, az Alkotmánybíróság döntése ellenére figyelmen kívül hagyva bizonytalan helyzetben lebegtetni a kormány területi hivatalait és ezzel megingatni a közigazgatás egészébe vetett bizalmat.
Jogfolytonos jogtalanság
Hol tartunk ma a közigazgatási hivatalok átszervezése terén? Ahol 2006 decemberében. Van ugyan egy régi-új, hatályos kormányrendelet a közigazgatási hivatalokról, amiről alapos okkal feltehető, hogy az Alkotmánybíróság ismét megsemmisíti. Vajon lesz-e olyan kegyes a normakontrollt gyakorló testület a megismételt szabályozással, mint a 297/2006. (XII. 23.) Korm. rendelettel szemben volt, hiszen azt ex nunc hatállyal semmisítette meg időt hagyva a jogalkotónak a megfelelő jogszabályi keret kidolgozására.
Az Alkotmánybíróság döntésének meghozataláig is lenne teendő bőven. Szembe kellene nézni azzal, hogy mivé lettek az eredményességről, hatékonyságról, ügyfélközpontúságról, racionalitásról, stb. szőtt elképzelések a reformnak nevezett átalakítás gyakorlati megvalósítása során. A decentralizáció helyett teret nyerő centralizációs törekvésekkel ideje lenne leszámolni, valamint leépíteni a túlszabályozottság érzését okozó felesleges jogi normákat, valamint a jogállamiság követelményeit gyakran felülíró politikai szabályozás helyett széleskörű vitán alapuló szakmai konszenzust kellene keresni a felek méltányos érdekeinek figyelembevételével.
Leginkább pedig azt kellene meglátnunk, hogy ha már a politika szinte minden lehetőséget kimerített, akkor az ésszerűség jegyében kell cselekedni. Szerencsére ez egybeesik a jogállamiság alapvető követelményével, mely szerint a jogforrás csak az adott jogforrás megalkotására jogalkotói hatáskörrel rendelkező szervtől származhat.
„A jogállamiság és jogbiztonság elvéből fakadnak az eljárási garanciák. Ezek alapvető jelentőségűek az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatósága szempontjából. Csak a formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály, csak az eljárási normák betartásával működik alkotmányosan a jogszolgáltatás.” {11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992. 77., 84-85.}