Igenis, miniszter úr

Megjelent a brit szerzőpáros, Jonathan Lynn és Antony Jay bestsellerének első magyar nyelvű kiadása, az Igenis, miniszter úr. A könyv a nyolcvanas években jelent meg először nyomtatásban, az alapjául szolgáló vígjátéksorozat akkor már nagy népszerűségnek örvendett Nagy-Britanniában és a világ számos országában. A szerzők a történetet James Hacker kabinetminiszter naplójának formájába rendezték. A megszületett írás így nem csupán a méltán népszerű tévésorozat nyomtatott kivonata, hanem önmagában is megállta helyét, mint vérbeli politikai szatíra. Első lett a London Sunday Times bestseller-listáján, három éven keresztül szerepelt a tíz legjobb könyv között, és az 1980-as évtized brit bestsellerének választották. A sikerkönyv – amely eddig számos nyelven, több millió példányban jelent meg világszerte – immár magyar fordításban is elérhető az olvasóközönség számára.

ELŐSZÓ a magyar kiadáshoz

Lady Margaret Thatchernek volt egy macskája. Humphreynak hívták. A később nemzeti intézménnyé váló és végül három kormányfő alatt is a Downing Streeten szolgáló cicus nevét eme könyv – egyben a BBC legendás tévésorozata –, a kritikusok és a nézők milliói által egyaránt kedvelt és magasztalt Yes, Minister egyik főszereplője után kapta.
A Vaslady kitüntető figyelme, sőt rajongása a sorozat iránt – maga is írt hozzá egy jelenetet, sőt az egyik szerepet el is játszotta – egyáltalán nem véletlen. Túlzás nélkül állítható ugyanis, hogy könyvünk megkerülhetetlen alapmű. Tulajdonképpen kötelező olvasmánnyá kellene tenni mindenkinek, aki közügyekkel akar foglalkozni. A közhivatalt vállaló politikusokat, közszolgákat pedig talán le is kellene vizsgáztatni belőle. Biztos vagyok abban, hogy ez lenne a világ legnépszerűbb tankönyve és a világ legnépszerűbb vizsgatárgya. És egyben az egyik legfontosabb is. Mert ebben a könyvben bizony benne van minden, amit a politikáról, a kormányzásról és a közszolgálatról tudni kell. De úgy, hogy az elvetemülten cinikus Macchiavelli és a talán még nála is kevésbé szórakoztató Max Weber minden tudását a legsziporkázóbb, legellenállhatatlanabb angol humorba csomagolja.
A tanmese címszereplője a tiszteletre méltó James Hacker, a törekvő és jó szándékú képviselő, akit, bár – pestiesen szólva – nem egy észkombájn, a jó sors (és a miniszterelnök) az államigazgatási ügyek miniszterévé emel. A miniszter úr tele van tervekkel: szeretné megvalósítani pártja választási ígéreteit. Változásokat akar és a választóit szolgálni. És persze megtartani a szavazatukat. Egy darabig úgy tűnik, Jimnek szerencséje van. Amint hivatalba lép, újdonsült munkatársa, Sir Humphrey Appleby, a minisztérium közigazgatási államtitkára – legmagasabb rangú köztisztviselője – brit szokás szerint azon nyomban asztalára teszi a kormányprogram megvalósítására a tárca által előre kidolgozott javaslatokat.
Túl szép, hogy igaz legyen? Tényleg az, még Londonban is. Csakhamar kiderül: Sir Humphreyt cseppet sem érdekli a kormányprogram. A kormányzás lényege számára csakis a közigazgatás működtetése. Az állandóság biztosítása, „a káosz megakadályozása”. Más szóval: a bürokrácia és azon belül is az Államigazgatási Ügyek Minisztériuma pozícióinak megerősítése. És azt is tudja, hogy ezt hogyan kell elérni. Mindenekelőtt kontrollálnia kell a saját miniszterét. Le kell őt foglalnia. Tonnaszám tolja hát elé a lényegtelen feljegyzéseket, egyben Bernard, a mindig megbízható, diszkrét és szolgálatkész személyi titkár segítségével elválasztja őt addigi tanácsadóitól, megtölti a naptárát, és elkezdi irányítani az életét. Perceken belül kiderül: nem a miniszternek van tárcája, hanem a tárcának van minisztere.
Ahogy aztán telnek a hónapok, Jim Hacker szépen sorjában találkozik mindennel, amit csak nyújtani tud a közélet, a politika és a közigazgatás. Spórolni akar az adófizetők pénzével, ezért fellép a pazarlás ellen, és megpróbálkozik az igazgatás korszerűsítésével. Munkahelyeket akar teremteni, ezért nemzetközi megrendeléseket próbál szerezni a brit iparnak. Küzd a nők esélyegyenlőségéért, vagy megkísérli elhárítani az aktuálisan kitörni készülő politikai botrányt. Tenné, amit – minden ideológiai csata ellenére – a legtöbb hatalmon lévő politikus tenni akar. Pechjére azonban, bár folyton aktív, szinte semmit sem ér el.
Merthogy a dolgok általában véletlenül sem úgy sülnek el, ahogyan tervezi. „Igenis, miniszter úr”, mondja Sir Humphrey, aki természetesen támogatja őt – igaz, egyúttal szerényen felhívja főnöke figyelmét az aktuális kezdeményezéséből eredő igazgatási, jogi és pénzügyi problémákra. Ezenközben a maga utolérhetetlenül bonyolult – abszolút korrekt, de halandó számára tökéletesen érthetetlen – körmondataival teljesen összezavarja szegényt. Hacker végül kénytelen elfogadni, hogy ha valamit gyorsan akar megcsináltatni, az bizony tovább tart. Az egyszerűsítés komplikációkhoz vezet, a megtakarítás pedig mindig pénzbe kerül. És ha a miniszter netán mégsem adja fel, hát azonnal pórul jár. Örülhet, ha a végén „döntetlenre hozza a meccset”, és Humphrey nagylelkűen megmenti őt a saját maga előidézte katasztrófától. Néha persze a miniszter is győzhet, de még véletlenül sem azért, mert kiderül, hogy igaza van, hanem azért, mert csellel, egy kis zsarolással vagy éppen ellenfele hiúságát, egy-egy kellemetlen titkát kihasználva kikényszeríti az akaratát.
A váratlan helyzetek, kínos malőrök, kisebb és nagyobb „világvégék” tűzijátéka közben felvonul előttünk a közélet, a politika minden fontos szereplője. A képviselők politizálnak, az újságírók a nagy sztorit hajszolják, a zöldek tiltakoznak, a szakszervezetek sztrájkkal fenyegetőznek, az iparosok üzletért lobbiznak, a tudósok és a választókerületi barátok pedig anyagi támogatást szeretnének. És közben mindig és mindenki a közjóra hivatkozik.
Ismerős? Az egész olyan, mint ahogy – immár lassan húsz éve – mi is megszokhattuk? Úgy látszik, Magyarország ebben az értelemben is európai állam lett.
Jómagam tizenhárom éve dolgozom a központi közigazgatásban, így személyes tapasztalatból is megerősíthetem: a mese rólunk is szól. Ez idő alatt Magyarországnak öt különböző kormánya volt. Sokfajta emberrel dolgozhattam együtt: tisztviselővel, képviselővel, szakértővel és miniszterrel egyaránt. Részese lehettem fontos reformoknak, és persze olykor tüzet is oltottunk. Kitaláltunk és javasoltunk, elértük a célt, vagy falakba ütköztünk. Máskor meg mi magunk reméltük azt, hogy egy kezdeményezés végül nem valósul meg. Kezdő hivatalnokként, később vezetőként tanulhattam elkötelezett, nagy tudású szakemberektől, politikusoktól és tisztviselőktől. Ám sokszor kellett találkoznom meg nem értéssel, ostobasággal, lustasággal is. A pályaválasztásomat ennek ellenére nem bántam meg.
Akkor sem, ha az elmúlt években a politika, a közigazgatás, sőt még a közjó fogalma is meglehetősen lejáratódott. Nem volt ez mindig így, de magunktól jutottunk ide – és rajtunk áll, hogy merre megyünk tovább. Ez a könyv sokat segíthet ebben, mert tükröt tart elénk. Pontosabbat, mint szeretnénk. Nemcsak a karakterek, hanem a helyzetek, sőt szinte a terítékre kerülő ügyek is a mi mindennapi életünkből valók. Nincs kegyelem: az írók mindenkit kiosztanak. Politikusokat, bürokratákat, lobbistákat, újságírókat, civileket. Mi pedig nevethetünk, de tanulhatunk is. Politikusként, tisztviselőként, sőt választópolgárként is. A legtöbbet akkor, ha bele tudunk nézni abba a bizonyos tükörbe. Ha megtanulunk különbséget tenni az egyéni és a közérdek, a szavak és a mögöttük meghúzódó valódi szándék között.
Az érdekek, a hatalom, az önzés törvényei mélyen az emberi természetben gyökereznek, és egyhamar nem is fognak megváltozni. Ezzel az örökséggel azonban sokféle módon lehet gazdálkodni. A kormányzás, a közigazgatás minősége ettől még igenis fejleszthető. Alighanem Margaret Thatcher is azért szerette ezeket a történeteket, mert amellett, hogy megnevettették, erőt merítethetett belőlük. Tisztán láthatta, mit akar megváltoztatni. És el tudott indítani egy olyan közigazgatási reformot, amely alapvető hatással volt a nyugat-európai közigazgatás működésére és ezen keresztül a mai Európa képére.
Nem utolsósorban azért, mert utódainak volt ereje folytatni azt, amit ő elkezdett.