Lassan tíz év telik el az önkormányzatok létrejötte óta. Az önkormányzatok
 .– feladataik alapvetően eredményes ellátása mellett – számtalan konfliktus hordozói is. A konfliktusok egyike – s ezáltal a polgármesteri hivatal működésének máig is aktuális kérdése
 .– a hivatal polgármesteri irányításának és jegyzői vezetésének problémaköre.

Az önkormányzati rendszer működésének gyakorlati tapasztalatai már az első négyéves időszak végére rávilágítottak az önkormányzati törvény szabályozásának e területen is kimutatható ellentmondásaira. A fennálló probléma megoldását célozta az 1994. évi LXIII. törvénnyel életre hívott módosítás, amely a polgármester „irányítási” jogkörét emelte ki, míg a jegyző esetében a „vezetési” elemet erősítette meg. A munkáltatói jogok gyakorlójává fő szabályként a jegyző vált azzal a megszorítással, hogy az alapvető munkáltatói jogok tekintetében (kinevezés, felmentés, jutalmazás) a polgármester egyetértési joggal bír. Korán bebizonyosodott azonban, hogy a törvénymódosítás nem oldotta fel a korábbi ellentmondásokat, sőt, azáltal, hogy a jelenlegi szabályozás a munkáltatói jogok gyakorlásának egyes tartalmi elemeit hiányosan határozta meg, a polgármesteri hivatalokban „kettős vezetés” alakult ki. Az Ötv. 35. §. (1) bekezdése ugyanis a polgármesternek a polgármesteri hivatallal kapcsolatos „irányítási” jogát úgy állapította meg, hogy valójában e jog tartalmát nem tisztázza. A 35. § (2) bekezdésében szabályozott egyetértési jog megfogalmazása a jegyzői döntésekhez – a polgármester által kikötött körben – írja elő a jog terjedelmét, amivel a jegyző munkáltatói jogviszonyainak egy részét formálissá teszi. A valóságban a polgármester szerepe a teljes munkáltatói szereppel le-het egyenlő, ami erősítheti a kialakult „kettős vezetési” tendenciát. A hivatali szervezet számára e fennálló kettősség kedvezőtlen, és a „Ki irányít és ki vezet?” kérdésfeltevés valóságos problémát takar, különösen akkor, ha az irányító beleszól olyan dolgokba, amelyek a vezetéshez kapcsolódnak, vagy nem törődik azokkal, amelyek viszont kizárólag az irányítás jogai. Röviden: időszakos vagy állandó szerepzavarról van szó. A probléma feloldására a gyakorlat számtalan módszerrel próbálkozik. Van, ahol áthidaló megoldásként az „egyet neked, egyet nekem” elvet alkalmazzák a kinevezés, jutalmazás stb. kérdésében. Ezzel azonban sérülhet az új szabályozással elérni kívánt cél a jegyző szakmaiságának megerősítését illetően, de nem utolsósorban az apparátus összetételét, értékelését is érinti. Találkozunk szélsőséges megközelítésekkel is, például azzal, amely tisztán munkajogi alapon elemez. Egyrészt abból adódóan, hogy a polgármester egyéb munkáltatói jogokat gyakorol a jegyző vonatkozásaiban, másrészt mert a hivatalt irányító személy olyan széles körű utasítási, ellenőrzési jogaira következtet a polgármester esetében, amelyek még a jegyzői államigazgatási jogkör területére is kiterjednek, s amely utasítások végrehajtását a jegyző csak a Ktv. 38, (2), (3) bekezdéseiben foglalt feltételek fennállása esetén köteles megtagadni vagy tagadhatja meg. Ez nyilvánvalóan olyan hibás megközelítés, amely ellentmond az egyéb jogszabályoknak (például hatáskörelvonás tilalma), a jegyzői szakmai felelősség tényének. Gyakori káros jelenség a bizalmatlanság is. A polgármester és a jegyző között fennálló bizalmatlanság idővel átszövi a hivatal egészét, és szélsőséges esetekben megosztja a hivatali apparátust. Tipikus reakció lehet a polgármester részéről a jegyző „megkerülése” közvetlen, ügyintézőnek adott utasításokkal, a jegyző szakmai, jogi véleményének el nem fogadása vagy szándékos akadályozása. Tipikus életérzés a jegyző részéről: kiszolgáltatottság érzése a közszolgálati függőség miatt (ami különösen problematikus a törvényességi kontroll érvényesítése esetén). Egyes kollégák véleménye szerint nehéz összeegyeztetni a szerepeket olyan szempontból is, hogy míg a polgármester megbízatása négy évre szól, gyorsan akar eredményt felmutatni úgy, hogy lehetőleg a népszerűségéből ne veszítsen (ha cikluson túli törekvései vannak), addig a jegyzőnek olyan szakmai munkát kell végeznie, amelyet a következő ciklusokban is fel kell vállalnia. A jegyzői szerep összeegyeztethetetlensége gyakran vezet pályaelhagyáshoz. Én azokkal értek egyet, akik elsősorban a gyakorlat oldaláról próbálják meg egymás között tisztázni, hogy ki irányít és ki vezet, és konzekvensen törekszenek megfogalmazni ezen jogosítványok tartalmát. Azok álláspontját erősítem, akik e viszonyrendszert az „irányítótorony” és a „pilóta” viszonyának fogják fel, és vezetőként elfogadják az irányítótoronynak azon – nemegyszer kötelező – útbaigazítá-sait, hogy hová, hogyan és milyen irányba kell eljutni, irányítóként pedig nem kívánnak beleszólni, hogy a pilóta ezen elvárások érvényre juttatása, a cél érdekében kit választ ki, kinek, mikor és milyen tartalmú instrukciókat ad.

Álláspontom szerint a polgármesteri hivatal tekintetében a honnan, hova, valamint a hogyan és milyen útvonalon kérdésre az irányítás jogán kell válaszolni, ezt pedig a képviselő-tes-tülettől, illetve a polgármestertől kell elvárni. Azt viszont, hogy a fentiek érdekében kinek, mit és mikor kell tennie a szervezetben, a jegyzőtől várhatjuk. Az önkormányzatok vezetésében meglévő válságjelek megoldásához vezethet az is, ha az érdekeltek együtt keresik a megoldást, kiindulva abból, hogy ez a két szerep racionális helyi munkamegosztással összeegyeztethető, sőt a jogi norma hibái is kiküszöbölhetők. E felismerés hiányában szokott előfordulni, hogy az egyik fél – megunva az áldatlan állapotot – lemond tisztségéről. Itt két megjegyzés is tehető: ezt a megoldást, a tapasztalatok szerint, a jegyzők gyakrabban választják, mint a polgármesterek, másrészt az adott szervezetben a konfliktus valószínűsíthetően megmarad, csak a szereplők változnak. Sok jegyző küzd ezzel a konfliktussal, de inkább együtt él a szervezet és a személyi állomány számára nem kedvező helyzettel, mintsem hogy a hivatal vezetésébe beavatkozó irányítást visszautasítaná, mondván „ha jobban tudod csinálni, mint én, vagy nem bízol bennem, akkor hát csináld, legyen tied a vezetési szerep, annak minden jogával, kötelezettségével és felelősségével”. Ez a folyamat természetesen – előbb-utóbb – a már említett lemondáshoz vezet. Legtöbbször az okoz problémát, hogy számos helyen újra és újra felvetődik a hatalom kérdése – „ki a dudás a csárdában” –, és a kedvezőnek hitt megoldást kizárólag a jogi szabályozástól várják. Attól tartok, ezek a vezetők megfeledkeznek arról, hogy tartós befolyás érvényesítésére csak az számíthat, aki rátermettségével, szakértelmével, megfelelő kompromisszumkészséggel és nem utolsósorban emberségével uralni tudja környezetét.