Szándékunk szerint minden lapszámban ajánlunk egy – lehetőleg frissen megjelent és könnyen hozzáférhető – könyvet. Nem tudunk azonban ellenállni a kézenfekvő poénnak: legelső számunkban a dicső elődről írt, híres, de kevesek által olvasott „A falu jegyzője” című regényre hívjuk fel a figyelmet.
Báró Eötvös József, a szerző, 1813-ban született.

Apja szélsőségesen magyarellenes és udvarhű mágnás volt, a fiút azonban a börtönt is szenvedett magyar jakobinus nevelő Pruzsinszky József, a magyar környezet és a reformkor izgalmas évei izzó magyarrá nevelték. A nemesi Magyarországon az ifjú báró a liberalizmus, a demokrácia, a polgárosodás harcosa akart lenni, számára az irodalom is ennek az eszköze volt. Költő, regényíró, filozófus, publicista. A fiatal politikus Széchenyi és Kossuth között állt. Az előbbinél haladóbb és türelmetlenebb volt, de nem forradalmár, mert attól félt, hogy a forradalom megakasztja a lassú fejlődést is. Őt és barátait jobbról forradalmároknak, balról maradiaknak tartották, de szándékuk ellenére is legalább annyi szerepük volt a 48-as forradalom előkészítésében, mint a meggyőződéses forradalmároknak. Ilyen előkészítő-feltérképező szerepet is szánt második regényének, amely 1845-ben jelent meg. „A falu jegyzője” egyébként az első olyan magyar irodalmi mű, amelyre külföldön is felfigyeltek. A vaskos regény balzac-i szándékkal íródott: a szerző az akkori társadalom keresztmetszetét akarta megmutatni. Ugyanakkor szenvedélyes vádirat a nemesi vármegye, a feudalizmus és a maradiság legerősebb bástyája ellen. „Teremt magának egy fiktív vármegyét, melyben a vármegyerendszer összes mulasztása és vétke megtalálható. A magyar élet minden árnyoldala, melyet a fiatal magyar irodalom addig anyás gonddal elhallgatott, most egyszerre megjelenik, szörnyű és vádoló intenzitással. Erőtlen és önző vármegyei tisztviselők, intrikáló asszonyok, lelkiismeretlen ügyvédek, megbízhatatlan hivatalnokok, rossz utak, nyomor és rettenetes börtönök, szerencsétlenné tett derék magyarok ijesztő boszorkányszombatja ez a regény”– írja Szerb Antal. Színtere, Taksony vármegye az elnyomás, az igazságtalanság és az elmaradottság terepe, ahol széttörhetetlen érdekszövetség állja útját minden elégedetlenségnek, újító szándéknak. Ketten mernek csak szembeszállni a hatalmasokkal: Tengelyi Jónás, a falu jegyzője, a kisnemesi értelmiség „igazságért bolonduló” képviselője és Viola, a telkes jobbágyból lett betyár, akit Nyúzó főszolgabíró, a vármegyei önkény és kegyetlenkedés megszemélyesítője üldöz el otthonából. Mindkettőjükkel könnyen végez a hatalom. Az egyiknek nemesi okmányait lopják el, s így kirekesztik a vármegye életéből, Violát a pandúrok golyója öli meg. A vármegye bástyája pedig ugyanolyan szilárdan áll, mint a történet kezdetén. Ez az állandóság és rendíthetetlenség mármár fölösleges áldozatnak mutatja a jegyző és a jobbágy lázadását. Eötvös azonban nem pesszimista, ellenkezőleg: összefogásra, közös harcra serkenti kortársait. A falu jegyzője azt az értelmiségi réteget szimbolizálja, amelyik ugyan későn született ahhoz, hogy magyar jakobinus legyen, és korán a forradalomhoz, de tudja, hogy a régi világon változtatni kell. Tengelyi Jónás elbukik, de a történelem három év múlva nagyot fordít az ország sorsán. Eötvös József, az író és politikus a forradalom előestéjén megírja a jogfosztott nép lázadásáról szóló másik nagy regényét „Magyarország 1514ben” címmel.