Hogy is kezdődött? Én VB titkárként a közös tanács tanácselnökével, nagyon jó kollegiális kapcsolatban. Önkormányzati választások közeledvén az apparátus a jó főnök tanácselnökért szurkolt (fegyelmezett köztisztviselőként természetesen magában). Bíztatjuk: az akkor még szokatlan kampányba igen is be kell, hogy szálljon. Nem hitte, hogy a rendszerváltás iránti vágy erősebb, mint az Ő addig végzett lelkiismeretes munkája. „ Ha az emberek nem értékelik annyira az eddigi munkámat, hogy mellém álljanak, hát legyen” mondta. Azt hiszem 20 év sem volt elég számára e vereség kiheverésére.

Jöttek az újak. Egy helyett három. A faluból, ahol felnőttem, régi játszótársam. Sokszor felötlik bennem, ha együtt ülünk például a közmeghallgatásokon a pulpituson, hogy akkor nem gondoltuk: egyszer azt játsszuk, hogy mi vezetjük a falunkat. Működtetjük, viseljük gondját, próbáljuk egyre romló körülmények között is fejleszteni, életben tartani. Persze azt sem, hogy haragosdit játszunk félreértések, feszült idegállapotok, hasonlók miatt. Azt meg főleg nem, hogy kommunikációs tréningre jelentkezem, meg tanulni kezelni szangvinikus jellemét, mielőtt tényleg feladom a jegyzői pályát. Nem a tréning oldotta meg a problémát, hanem az, amikor sajnos megszűnt a közösen fenntartott iskolánk. Ugyan is az volt az állandó feszültségforrás. Nehezen lehetett megértetni a testületekkel, hogy a milliók, amiket fenntartáshoz a gesztornak átad, az nem gesztoré, hanem az intézményé. A költségvetést el kellett fogadtatni s én voltam az ütközőpont a fenntartók között. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a polgármester az, aki – ha volt rá pénzük – elsőként kezdeményezte, hogy anyagilag is ismerjék el a hivatal, vagy személyesen az én munkámat.
Második, aki legelőbb mondta ki, hogy nekik bizony én kellek jegyzőnek és „talán meg sem kellene pályáztatni az állást”. Na Ő evvel megágyazott magának. (Persze, nem is tudtak volna mást kinevezni, hisz nem volt más jelentkező, csak én.) Valahol a lelkem mélyén mindig hálás voltam ezért a gesztusért. Pajzsként óvtam és mindent megtettem, hogy segítsem és eljuttassam odáig, hogy húsz év után tisztességgel mehessen nyugdíjba. Volt, hogy Ő, volt, hogy a testület tagjai latolgatták a megbízatás feladását. Már a testület feloszlásának gondolata is felmerült, de sikerült két irányú meggyőzéssel együtt tartani. Nem volt könnyű, de szívesen tettem, mert éreztem, hogy Ő is ezt várja tőlem és hálás ezért.
A gesztor harmadikkal nem indult rózsásan a kapcsolatunk. Ő volt a rendszerváltó, mögötte a „jó” tanácsadókkal. Nem voltak ismeretei a közigazgatásról, mint a legtöbb akkori új polgármestereknek. A termelőszövetkezeti diplomás telepvezető döccenőkkel állt át a megváltozott munkakörülményekre. Szoknia kellet, hogy a hivatal dolgozóival minél udvariasabban beszél, annál jobban teljesítenek. Lojálisak, és mindent megtesznek, hogy a lehető legjobban kiszolgálják a mindenkori polgármestert, illetve testületet. Lassan olvadt a jég. Az akkori Köztársasági Megbízotti Hivatal javaslatára kapott kitüntetésemre annyit reagált, hogy azért kaptam, mert hagyott, hagytak dolgozni. Hát majdnem sírva fakadtam. Később kollégáim történeteit hallva rájöttem, hogy nem is volt annyira bántó ez a megjegyzés, mint amennyire első hallásra tűnt. Néhány év múlva, ő javasolt elismerésre. Rájött, hogy egy támogató hivatal, illetve jegyző nélkül nagyon nehezen boldogulna és lényegesen kevesebb eredménnyel. Ma már meggyőződésem, hogy nehezen viselné, ha meg kellene válnia tőlem. Nem kis munkám van benne, de semmi fáradtságot nem sajnálok, ha látom eredményét. Felemelő érzés azt hallani egy-egy testületi ülésen, hogy ha a Marika (én) azt mondta, akkor az úgy is van. Az idei választásokon érte szurkolt az egész apparátus.
20 évet töltöttünk együtt négyen. Nem táncolt ki senki a csapatból. Nem adtuk fel. Nem jutottunk el odáig, hogy bárkit kizárjunk, kiengedjünk, kiutáljunk a csapatból. Nem hozta mindig mindenki a legjobb formáját. Hol egyik, hol másik engedett. Nem beszéltük ki egymást. Ha valaki nem tartotta a koreográfiát, ki-ki a maga módján próbálta korrigálni. Tudtuk, úgy juthatunk mindig tovább, ha megtaláljuk az együttesben mindenkinek a neki illő és elfogadható szereposztást.
Hogy ki volt, aki körül táncoltak, vagy aki körültáncolta a többieket? Kire figyeltek, hogy harmonikus legyen a mozgás és a szigorú zsűri az ötödik elődöntőn is túljuttassa a csapat induló tagjait? Nem volt lényeges kérdés, de én mindenképp büszke vagyok produkciónkra.