A mindennapok során bárki bármikor felteheti magának ezt a kérdést, így szinte banálisnak is tűnhet. A megfelelés szükségessége vagy kényszere életünk elválaszthatatlan elemévé vált. Kinek és hogyan tudunk megfelelni, mit várnak el tőlünk, mire vagyunk képesek csupa olyan kérdés, amelyre adott válaszok következményeit viselnünk kell függetlenül attól, hogy azok számunkra pozitív kicsengésűek vagy kevésbé lélekemelők.

Azt gondolom, hogy nincs ez másként nálunk köztisztviselőknél, jegyzőknél sem különösen akkor, amikor a T/1494 sorszám alatt benyújtott önálló képviselői indítványt – a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény módosítására – kézbe vesszük.
A közszolgálati jogviszony indokolás nélküli felmentéssel történő megszüntetése a címben szereplő kérdésnek különös aktualitást ad.
A benyújtott módosítás további sorsa felől nincs kétségem, így aztán már csak arra kell választ kapnunk, hogy mennyire vagyunk minőségi szakemberek, milyen színvonalon végezzük munkánkat a köz szolgálatában, annak színvonalán mennyit tudunk még emelni.
A jegyző kinevezéséhez szükséges alkalmazási feltételként előírt képesítési követelményre figyelemmel elméletileg a jegyző szakmailag képzett és még közigazgatási gyakorlattal is rendelkezik, így biztosítható az önkormányzati igazgatás szakszerűsége és eredményessége.
Persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy munkánk megítélése önmagában nem mindig kedvező. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy feladat-ellátásunk miatt nem mindenki gondol ránk hálával, vagy éppen népszerűségi mutatónk – ha létezik ilyen – nem szökik mindig az egekbe.
A képviselő-testület, a polgármester, az ügyfél, aki jön, kérdez, segítséget vár elvárja, elvárják – persze jogosan -, hogy az ügyes-bajos dolgokban a számukra legmegfelelőbb és még jogszerű megoldást találjuk meg. Sok esetben a feladat „egyszerűségét” azt hiszem, hogy nem szükséges részletezni.
És itt jön a megfelelés kérdése. Míg a jelenleg hatályos köztisztviselői törvény a felmentés indokolásának szükségességével némi biztonságot jelenthet a szakmaiság érvényesítésében, addig az indokolás nélküli felmentés jogintézménye Damoklesz kardjaként lebeghet a fejünk felett. Ez mind addig így lesz, míg a jegyző sokat emlegetett jogállása és feladat-ellátása megnyugtatóan rendezésre nem kerül.
A napi munka során az eddigieknél még élesebben jelenik meg az a kérdés, hogy ki és mennyire vállalja fel azt, amit a jogszabály számára feladatként meghatároz, meddig terjed a kompromisszumkészség határa. Ki és meddig feszíti a képzeletbeli húrt, meddig tolerálja majd a munkáltató a jegyző szakmai törekvését.
Ezek a problémák nem új keletűek. Voltak már különböző megoldási javaslatok, sőt jó tanácsok is, de a módosítás elfogadását követően az eddigieknél sokkal élesebben a mi bőrünkre mehet, megy a vásár.
A mindenkinek, mindig megfelelni – mert azért valljuk be, hogy erre törekszünk – irány mellett azonban egy dologról nem tettem még említést, és ez számomra legalább olyan fontos, mint az a bizonyos három „m”, pedig az, hogy saját magamnak is meg tudjak felelni, saját magammal szembe tudjak nézni.
A valóság egyszer bárhol és bármikor mérlegre kerülhet a jegyző meg(el)ítélésében, azzal a különbséggel, hogy itt nem telefonon szavaznak és a szavazók között nem sorsolnak ajándékot.