1934. december 17-én születtem Pécsett. A Pécsi Pius Gimnázium padjaiból a jogi pálya felé kacsintgatva 1953 őszén joghallgató lettem. 1957 évben doktorrá avattak, majd két év bírósági fogalmazói gyakorlat és a szakvizsga után Szekszárdra neveztek ki bírónak. Polgári ügyszakban ítélkeztem, majd a bonyhádi bíróság megüresedett bírói székébe kértem áthelyezésemet, mert az közelebb volt Pécshez. Bonyhádon – kisebb járás lévén – polgári, büntető és peren kívüli ügyekkel egyaránt foglalkozni kellett, ami gyakorlati szempontból jelentős útravalót jelentett egy fiatal jogász jövőjének szakmai megalapozásához. 1962 novemberében – megelégelve a napi 80 km buszozást – az akkori igazságügy miniszter (nagy nehezen) elfogadta áthelyezési kérelmemet az akkori Baranya Megyei Tanács VB Titkársághoz jogtanácsosi munkakörbe. Akkor még csak miniszteri hozzájárulással lehetett kiválni a bírói karból. Pécsett sajnos nem kaphattam bírói állást együttalkalmazási tilalom miatt.

A közigazgatási munkát hamar megszerettem, de ezzel nem múlt el a nosztalgia a bírói munka iránt, szinte a mai napig. Két év után a Munkaügyi Osztályt, majd a Szervezési és Jogi Osztályt vezettem 20 éven keresztül. 1985 júliusában kerültem át Pécs Megyei Jogú Város Tanácsához, amikor a testület vb. titkárrá választott. 5 évig töltöttem be ezt a tisztet, majd a rendszerváltás utáni első választott testület – szintén Pécsett – a jegyzői teendők ellátásával bízott meg. A második önkormányzati ciklus végéhez közel, 1998. december 31. napján – 64. életévem betöltése után mentem nyugdíjba, és azóta ügyvédként dolgozom.

Örömmel tekintek vissza az elmúlt évtizedekre, és sikeresnek érzem azokat, amely érzés szinte minden nap fontos volt, hogy elviselhető legyen a jegyzőkre háruló munkateher. Sokat köszönhetek közvetlen munkatársaimnak a megyei közigazgatásban eltöltött évek alatt, és a jegyzői székben eltöltött évek során egyaránt. Sok olyan szakterület van, ahol az eredményt csapatmunka szüli. A jegyzői munka ilyen a „javából”.

Gondolom, sok jegyző kolléga alátámasztja azt a véleményt, hogy ennek a munkának az igazi „szépségét” a politikától mentes szakmaiság, a politikai pártoknak a törvényes működéssel gyakran össze nem egyeztethető elvárásaitól való egyenlő távolságtartás adja. Másik – és maradandó – szépségét pedig az embercentrikus tevékenység jelenti. Sok múlik azon, hogy egy szakmai vezető mennyire képes a hivatali apparátus „ars poeticá”-ját emberközpontúvá, az illetékességi területén élő emberek, intézmények és szervezetek jogos elvárásainak megfelelve formálni.

A megyei és a városi vezető tevékenységemet összehasonlítva úgy érzem, a városi munka több sikerélményt adott, mint a megyei. Meggyőződésem, hogy a helyi önkormányzati és apparátusi tevékenység feletti „átfogóbb” törvényességi felügyeleti munka ma hiányos, bár intézményei léteznek és jól működnek. Az önkormányzatiság elvével és gyakorlatával sem lenne összeegyeztethető az, ha a megyék ismét ilyen hatáskört kapnának. A községi települések jegyzői, körjegyzői mégis gyakran magukra maradnak, sok a téves jogértelmezés, a megkérdőjelezhető döntés, netán jogszabályba ütköző gyakorlat.

Ez utóbbi véleményt főként az ügyvédi praxis formálta bennem, mert gyakran kérnek ügyvédi segítséget községi jegyzők. Különösen Baranyában, és feltehetően a hasonló településszerkezetű megyékben élő ez a probléma, ahol a helyi testületek száma a rendszerváltás után megkétszereződött, túlszervezett.

Jóleső érzés volt az elmúlt évtizedekben az is, hogy munkámat a testületek, főhatóságok elismerték. A Munka Érdemrend arany fokozatától a Magyar Köztársaság Érdemkeresztig sok alkalommal kitüntettek, az elismerések pedig új erőt adnak.

A nyugdíjas évekre nem volt könnyű az átállás, és gondolom, hogy a jegyzői „munkaritmusból” való kiesés minden kollégát megviselt, vagy meg fog viselni. Az átálláshoz segítséget jelentett az ügyvédi bejegyzés és praxis, ami egyrészt a jogszabályi változások, új ismeretek, másrészt egyfajta „szellemi” szinten-tartás szempontjából fontos. Másik „átsegítő” körülményt négy alapítványban viselt elnöki, felügyeleti bizottsági elnöki, illetve tagsági viszony jelenti azzal a meggyőződéssel, hogy a civil szervezetek működése elismert, hiányt pótol és szükséges.

A nyugdíjas évek örömét jelenti az is, hogy három gyermekemmel és négy iskolás korú unokámmal az együttlét ideje, és a közös programok megsokszorozódtak. A szakmai út sok pozitív emlékét őrizve pedig úgy érzem, érdemes volt ezt az életutat választani.

 Pécs, 2004. december 20.