„Itthon nagyon sivár” A. P. Csehov: A három nővér, Nemzeti Színház 2010/6

A közigazgatás szakmai fóruma

Cikkek / Lazíts!

„Itthon nagyon sivár” A. P. Csehov: A három nővér, Nemzeti Színház 2010/6

XII. évfolyam, 6. lapszám
Szerző(k):
dr. Révész György ügyvezető e-volreve Pénzügyi-Informatikai Kft.



Noha Csehov a saját korát rajzolta meg, nekünk kötelező észrevennünk mindazokat a jeleket, amik ránk is vonatkoznak!

 


Vajon elég cselekmény-e egy színmű számára, az apa halála, a tehetségesnek induló fiúörökös végtelenül rossz házassága, az abból egyenesen következő testi és lelki megcsalás, a ház, a család egyetlen vagyontárgyának elzálogosítása, és a legkisebb lány utolsó menedékét jelentő kérőjének halála? Egészen bizonyosan. Az a darab, amelyikben ennyi minden történik, soha nem lehet unalmas. Akkor miért félünk megnézi Csehov darabjait? Akkor miért jött létre Haumann Péter, Körmendi János és Márkus László soha el nem felejthető tréfája, amely bemutatása óta képtelenség szamovár nélkül gondolni az orosz nővérekre. Egyáltalán, hogyan lehet utánuk ezt a darabot eljátszani? Azt a három zseniális művészt nem lehet semmibe venni, nem lehet úgy tenni, mintha az a jelenet nem létezne! Nyilvánvalóan csak egyetlen megoldás létezik: „rá kell tenni egy lapáttal”. És ehhez más sem kell, mint rendezői bátorság és magabiztosság, mert a Nemzeti mai színészeinek is minden adottsága megvan a tökéletes megoldáshoz. A három főszereplőnő kiváló dal- és mozgáskultúrája, a fanyar szatírában való jártassága biztosítja, hogy az első rész, amely a Csehov által megírt első két felvonást tartalmazza, humorral teli, izgalmas, zenével támogatott jelenetek sorozata legyen anélkül, hogy az előadásból rossz revü lenne. Mert ha valaki végigolvassa Csehov életművét, akkor egészen bizonyos lehet abban, hogy még azok a színművei is, amelyek műfajukat tekintve egyértelműen drámák, komoly mennyiségű humort, iróniát rejtenek, csak észre kell venni.
„Dolgozni kell, dolgozni.”
Tudjuk, az emberi értelem fejlődését az együttesen végzett tevékenységek, a csoportban, közösen megvalósított munka segítették, segítik, segítenék ma is. Meg is értjük tökéletesen Irinát, amikor a darab elején, jól elfáradva a sok pihenésben, értelmes tevékenységért nyafog: „Csak a nyári hőségben tudunk olyan rettentő szomjasak lenni, mint ahogy én ma dolgozni szeretnék.” Hányszor halljuk ezt mi is sok mai munkanélküli, megbízást kergető kisvállalkozó szájából! De milyen munkát, milyen értelmes feladatot, milyen, a közösségnek hasznos tevékenységet tud végezni a semmittevésben egyre lejjebb süllyedő félfeudális társadalom tagja akkor, ha a”polgárok” számára a közösségi lét mindössze a csoportos ivászatban nyilvánul meg? Versinyin ezredes türelmes, szerinte „két, háromszáz, talán ezer év múlva- nem az időpont a fontos – új, boldog élet támad. Mi természetesen, nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk…” Nekünk, nézőknek észre kellene venni, hogy a darab megírása óta ebből 110 év már eltelt.
„Rettenetesen szeretnék élni.”
Ez a valójában minden épeszű ember számára triviális, egyszerűnek látszó kijelentő mondat is az öngyilkosságával folyamatosan zsaroló felesége által tönkretett életű ezredestől származik. De Csehov, az író, Kosztolányi, a fordító, és a szöveget tisztelettel kezelő dramaturg jól ismerik a helyesírás szabályait: ez nem óhaj, ez nem felkiáltás, ez csak egy egyszerű kijelentés, amely elszáll a levegőbe, és aminek megvalósulását itt senki nem remélheti. A drámai második részben rá kell jöjjünk, hogy a teljes szürkeségbe fulladt vegetálás nem élet. Kiváló példa erre Andrej, aki a darab elején még „… tudós, hegedül, remekül lombfűrészel és különben is nagyszerű fiú.”. De feleségül veszi Natasát, aki akár a felfuvalkodott nevetségesség és a betolakodott közönségesség szobra lehetne. Natasenyka rendkívül buta, de azért csalja férjét, kitúrja a nővéreket a saját szobájukból, házukból, vagyis csupa olyan dolgot művel, amit mi is látunk magunk körül, nap, mint nap. Szegény Andrej sem vágyhat hát másra, mint néhány értelmes arcra maga körül, amire otthon esélye sincsen, ezért messze az elérhetetlenben, Moszkvában képzeli azt el: „Ül az ember Moszkvában, a vendéglő nagytermében, senkit nem ismer, és őt sem ismerik, és mégsem érzi magát idegennek… Itt meg mindenkit ismer, mindenki ismerős, és mégis idegen, idegen…”
„Ebben a városban három nyelvet tudni igazán fényűzés.”
A három nővér poros orosz kisvárosára (is?) oly jellemző provincializmusnak talán soha nem született még jobb meghatározása, mint Másának ez a rövid mondata. Vajon a lelkesen tapsoló nézők közül hányan beszélnek három idegen nyelvet? És kettőt? A „túlképzett” Andrejnek, Irinának és Olgának is rá kell döbbennie, hogy az őrületig egyhangú robotjuknak semmi értelme, abban csak tönkremennek: „… nem tudok dolgozni, nem fogok dolgozni” mondja Irina, aki nem olyan régen még őszintén lelkesedett a munkáért. Andrej is megkérdi egyszer magától, hogy: „Miért van az, hogy alig kezdünk el élni, máris unalmasak szürkék, érdektelenek, lusták, közömbösek, haszontalanok, szerencsétlenek leszünk…”. Ettől a gyógyíthatatlan, megjavíthatatlan kisszerűségtől lesz ez a darab a második részben igazi dráma, noha a főhősök nem ölik halomra egymást. Csehov alakjai életben maradnak, változatlanul folytatják addigi céltalan tevékenységeiket. Így aztán mindenki jól látja, hogy számukra valójában az, és csak az lenne egyetlen elfogadható megoldás a normális folytatásra, amit Csebutkin, az öreg, részeges, gyógyító tudományát régen elfeledett doktor javasol Andrejnek: „vedd szépen a kalapod, a botod, és menj innen… Menj, menj, és vissza se tekints többé. És minél tovább mész, annál jobb.”
Telhetetleneknek:
www.szertar.com: Öveges professzor boldogan mosolyog valahol!
http://videotorium.hu/ Mindent mozgóképre!

Kategória

Könyvajánló

Facebook Pagelike Widget

 

1037 Budapest, Montevideo utca 14.
Tel.: +36 1 340 2304
Fax: +36 1 349 7600
E-mail: info@orac.hu

Weboldal: orac.hu

Szakmai partnerek

Jegyzők Országos Szövetsége (JOSZ) – www.josz.eu

Közszolgálati Tisztviselők Szakmai Szervezeteinek Szövetsége – www.kozszov.org.hu