Nem ritkaság magyar szót hallani Brüsszelben és Luxemburgban. Hét év nagy idő: Magyarország NATO-, majd EU-csatlakozásával egy olyan népes hullám csapódott az itteni magyarok addig területileg is, társadalmilag is ritkás csoportjához, amely létszámával és az euroatlanti intézményekhez való kötődésével jellegadó lett. Éppen ez a sokféleségében is világosan körülhatárolható emberhullám emelte azonosítható, látható közösséggé az itteni magyarokat. Mára – családtagokkal – legalább tizenöt-húszezer ember közösségévé. Nagyjából úgy, mint – hagyományos, masszív és főként aktív jelenléte miatt – Brüsszelben számontartott közösség a brit, az amerikai, vagy a spanyol, az olasz, a portugál, újabban markánsan a lengyel.

Érzékelhető közösségi jelenléthez nemcsak „kritikus tömeg” elérése kell, hanem az önszervezés igénye, hivatalos és nem-hivatalos csatornái, sőt intézményei, s mindezzel együtt élénk kommunikáció. E téren mi magyarok mára valahol a középmezőnybe kerültünk.

A NATO-ban, főleg pedig az EU intézményeiben egyrészt szabályozott nemzeti kvóták, másrészt viszont kevésbé kitapintható személyzeti és politikai döntések eléggé jól becsülhetővé teszik a magyarok számarányát. Ez a nyelv-semleges munkakörökben – mint például az úgynevezett adminisztrátoroknál, vagyis az önálló ügykezelői joggal bíró, kiváltságaik miatt általánosan irigyelt uniós tisztviselők esetében – nem túl magas. Hasonló nagyságú tagállamokkal összevetve sem, egyes intézményekben, kivált az egyre szaporodó uniós végrehajtó ügynökségekben, amelyekben pedig – a Bizottság túlterheltségét kiszervezéssel enyhítendő – a pénztámogatások gyakorlati kezelése folyik, szembeszökően kevés a magyar. Bizonyára nem a rátermettség hiánya miatt, inkább, mert ezek a végrehajtó ügynökségek nagy személyzeti szabadságot élveznek, nem kizárólag versenyvizsga alapján túlnyomórészt meghatározott idejű szerződéseket kínálnak, és ezt hajlamosak nemzeti hovatartozás alapján (is) tenni. Hogy ez nemcsak rosszhiszemű föltételezés, mutatja egyebek közt a magyar diplomácia utóbbi időben erélyessé vált föllépése az uniós állások betöltésének tényleges esélyegyenlőségéért, konkrétan az Európai Külügyi Szolgálat létrehozásakor. Igen, ha azt akarjuk, hogy – mondjuk – a magyarok súlya nőjön az integrációs intézményekben, mind számbelileg, mind a betöltött állások jelentőségét tekintve, akkor tömeges és sikeres megmérettetésen, versenyvizsgázáson túl kell egyéni éberség, kitartás, jó kapcsolatrendszer, tájékozottság is. De legalább ennyire kell nemzeti tekintély, sokrétű politikai érdekérvényesítő képesség, egészében egy-egy ország összetett mutatókban mért teljesítménye is. Jelen kell lenni és jól, akkor, ott, abban, amikor és ahol a dolgok eldőlnek.

Erre az EU-elnökség kihívása kiugró alkalmat kínál – amire a magyar EU-képviselet mintegy kétszáz fősre bővített szakdiplomata-létszámmal készül. Így a másik két brüsszeli magyar külképviselettel, a bilaterális és a NATO-nagykövetséggel, valamint a kapcsolódó intézményekkel összesen körülbelül félezer diplomatánk van itt „tűzközelben”, többszáz főnyi adminisztratív és kisegítő állomány támogatásával. Számoljuk hozzájuk az együtt élő családot is. A hivatalos jelenléten belül külön csoport a magyar EP-képviselőké, akik – hacsak nem kisgyermekes, ezért itteni óvodához-iskolához kötött anyák – bérelt brüsszeli lakásukban csupán a hét két-három éjszakáját töltik, állandóan ingázva otthon hagyott családjuk, választókörzetük és Brüsszel, illetve Strasbourg között. Nem úgy irodánként két-három tanácsadójuk és asszisztensük, akik viszont tartós brüsszeli lakosokként adnak biztos hátteret a választott politikusoknak.

A nem politikai, nem diplomáciai, ám a magyar nyelvvel összefüggő területen működő szakemberek – tolmácsok, fordítók, jogász-nyelvészek – ugyancsak többszázan dolgoznak Brüsszelben és Luxemburgban. Nemcsak az uniós nyelvi igazgatás központjában, hanem az Eurostatnál, az Európai Bíróságnál vagy az Európai Számvevőszéknél is. Ők teremtették meg a HUTERM (Hungarian Terminology) honlapot, amely az uniós szakzsargon leghatékonyabb magyar alkalmazásának és kodifikálásának nívós szakmai fórumából szélesebb közösség-szervező eszközzé is vált.
Hasonló a belgiumi magyarok közösségi e-mail-listája, amely az egyéni, a vállalkozói és a társasági – vagyis a valós, a hétköznapi – élet sokféle helyzetében teremt hasznos kapcsolatot, az álláskereséstől és kínálattól kezdve a lakásbérlésen és autóbiztosításon át a lassan állandóvá intézményesülő magyar táncház, vagy az itteni kisgyerekek magyar anyanyelvi oktatását, közösségi nevelését szolgáló Babaének és Bóbita egyesületek hirdetéseiig. Ezzel az EU Magyarok nevű listával ugyanakkor hasznos érintkezési felületet nyertek nem az intézményekhez kötődő „magánzók” is éppúgy, mint régebbi belgiumi magyar szervezetek: a protestáns és katolikus egyházak, vagy a leuveni Magyar Kollégium, valamint az egykori emigránsok egyéni erőfeszítéseiből az 56-os forradalom után született brüsszeli Magyar Ház, mindenféle közösségi programjával, beleértve az évente megrendezett fényes Magyar Bált.
Természetesen külön honlappal jelenik meg a kormányzati Magyar Kulturális Intézet vagy a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara képviselete. Utóbbi a fájóan hiányos magyar lobby-ipar előretolt helyőrsége, azok mellett, a hazai belátás híján leginkább a túlélésükért küzdő regionális képviseletek mellett, amelyek ma már félezernyi ütőképes brüsszeli versenytárs között próbálnák bizonyítani: az EU kohéziós és strukturális politikájának maradandó realitása miatt csakis valódi hatáskörrel, önálló arculattal bíró régiók az uniós döntéshozók adekvát partnerei a hajszában a támogatásokért.

Keretes:

Területi vonatkozású EU-s politikákra szakosodott brüsszeli konzultáns, újságíró, Róka Zsuzsa fél évtizedig dolgozott az Európai Parlament néppárti magyar delegációját az ECON, a TRAN bizottságokban és a Dél-Kelet Európai Delegációban erősítő Becsey Zsolt politikai és kommunikációs tanácsadójaként, asszisztenseként. Egyebek közt fölvetette és kidolgozta a Dél-Alföldi Régió első állandó brüsszeli képviseletének stratégiáját. Előtte euroatlanti csatlakozásunk teljes folyamatát közvetítette Párizsból és Brüsszelből, mint a magyar közszolgálati média (Magyar Rádió, Dunatévé, Magyar Hírlap) tudósítója. Magyarországon közgazdász diplomát, majd újságíró, utóbb szociológus végzettséget szerzett, részt vett a világ első cigány rádióadója, a Roma Rádió létrehozásában, valamint környezetvédelmi mozgalmakban. Versenyvizsgán elnyerve a párizsi székhelyű Európai Újságíró program ösztöndíját, Franciaországban szabadúszó tudósítóként, rendezvények és nemzetközi szervezetek szóvivőjeként működött, miközben munka mellett kommunikációt hallgatott a Sorbonne-on és PhD-zett történelemből. Frankofón kapcsolatai alapján kezdeményezte és szervezte az első afrikai filmfesztivált Közép-Kelet-Európában (Budapest, 1987). Legutóbb a leuveni Katolikus Egyetemen szerzett európai tanulmányok diplomát (DESS). Németül, angolul, franciául, spanyolul és oroszul dolgozik, emellett hollandul beszél.