A körjegyzőség mint társulási formáció létrehozására vonatkozó jogszabályi
felhatalmazás mindenki előtt ismeretes: a helyi önkormányzatokról szóló –
többszörösen módosított – 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) 39. §-a alapján az ezer
főnél kevesebb lakosú, a megyén belül egymással határos községek – a
települések lakosságszámával arányos költségviselés mellett – körjegyzőséget
alakíthatnak és tarthatnak fenn.

A körjegyzõségi modell
– Magyarország történelmi
és településszerkezeti
hagyományait követve – a kisközségi
rendszer további fennmaradását garantálhatja,
melyre azonban csak akkor van
esély, ha a körjegyzõségek be tudják bizonyítani,
hogy igazgatási feladataikat
színvonalasan és hatékonyan tudják ellátni.

Ehhez kapcsolódóan csupán néhány
részletkérdésben szeretném álláspontomat
kifejteni.

Az „egymással határos”-ság kérdése

A körjegyzõségi igazgatási munka eredményességének
garanciáját a központi
jogszabályok, és ezen belül is éppen az
Ötv. szabályai, illetve azok újbóli felülvizsgálatai
adhatják.

Az Ötv. jelenlegi elõírásai értelmében –
mint a bevezetõben említettem – az adott
létszámhatárok között csak a megyén
belül egymással határos községek elõtt
nyílik lehetõség körjegyzõségek létrehozására.
A jogalkotói szándék arra irányult
tehát, hogy egyrészt a helyi képviselõtestületek
munkájának zavartalansága
érdekében minél közelebb legyen a körjegyzõségi
székhely, másrészt a helyi lakosok
számára elérhetõ közelségben
történjen az önkormányzati, illetve az államigazgatási
ügyek intézése.

Ugyanakkor statisztikailag figyelemre
méltó, hogy az ezer fõnél kisebb lakosú,
önálló polgármesteri hivatallal rendelkezõ
önkormányzatok többsége nem az
aprófalvas térségekben található, hanem
fellelhetõk ott is, ahol a legközelebbi nagyobb
településtõl való távolság vagy a
közlekedési infrastruktúra hiányosságai,
illetve a települési kapcsolatok hiánya
miatt nagyobb volt a késztetés az igazgatási
szempontú önállóságra.

Nem minden esetben ésszerû erõltetni
a körjegyzõségi társulás létrehozásának
feltételeként az „egymással határos” kitételt.
Ennek feloldására vonatkozóan az
Ötv. 2006. évi felülvizsgálatát célzó törvényjavaslatban
tetten érhetõ volt a
konkrét szándék, azonban ez a szándék
– mint ismert – a politikai döntéshozók kíméletlen
és követhetetlen észjárásának
köszönhetõen csupán a kísérlet szintjén
maradt. Pedig pont ennek a kritériumnak
a fenntartása mind a jogi szabályozottság,
mind pedig – és nem utolsósorban
– a gyakorlat szempontjából is szükségtelen.
Természetesen nem lehet ebbõl a
szempontból sem egységesíteni az adott
kistelepüléseket, illetve egymáshoz való
viszonyukat és közelségüket, de mindenesetre
ésszerû és élhetõ kompromisszumokkal
nem kell hogy csorbát szenvedjen
a lakosság, az ügyfelek kiszolgálása,
az önkormányzat optimális mûködése,
valamint a szakmaiság.

Hivatali munkaszervezet

A fentiekben említett konkrét példából és
az onnan szerzett gyakorlati tapasztalatokból
kiindulva elmondható, hogy a
„kvázi” nem székhelyközségben is jelentõs
igény mutatkozott az ügyek helyben
történõ intézésére. Ez egyik oldalról
megmutatkozott abban, hogy a társadalmi
megbízatású polgármester feladatainak
ellátásához elvárta a közvetlen igazgatási
segítséget, másik oldalról pedig
szinte követelményként fogalmazódott
meg az az alapelv, hogy a nem székhelyközségben
élõket ne érje hátrány amiatt,
hogy ügyeiket nem helyben intézhetik.

Fentiek figyelembevételével és alapos
háttérszámításokra alapozva, indokolt lehet
olyan létszámú hivatali egység kialakítása
és fenntartása a nem székhely településen,
amely az ott alkalmazott köztisztviselõkkel
legalább a hét nagyobb
részében az ügyintézés mellett ellátja a
polgármester és a képviselõ-testület
munkájának a segítését.

Véleményem szerint a munkaszervezet,
és ezzel együtt az igazgatás megerõsítésének
irányába hatna, ha a jelenlegi
törvényi szabályozás nem egyetlen mondattal
„foglalkozna” magának a körjegyzõségnek
az alakításával. A 2006-os törvényjavaslatban
foglaltaknál is részletesebb
szabályozást igényelne a létrehozás,
a kiválás, a megszûnés feltételeinek
kidolgozása.

Végszóként 

Bár jelenleg a hatályos jogszabályi elõírások
alapján egyes hatósági feladatok
már most sem tartoznak minden esetben
a települési önkormányzatok jegyzõinek,
körjegyzõinek hatáskörébe, hanem azt a
körzet-, illetve kistérség-központi jegyzõk
gyakorolják, továbbá éppen napjainkban
éljük a közigazgatás modernizációjának
történelmi kísérletét, mégis úgy ítélem
meg, hogy Magyarországon a körjegyzõségi
igazgatási struktúra kiállta az idõ
próbáját, sõt ez a modell a modernizációs
áramlatokba is bekapcsolható és vállalható.

A tavalyi Ötv.-módosítási javaslatban is
nyomon követhetõ e társulási forma erõsítésének
igénye, amely azonban a szakma
és az érdekeltek bevonásával még
továbbfejlesztést igényel.

Végezetül még egy utolsó gondolattal
szeretném zárni soraimat: nem minden
esetben kell erõltetni a modernizáció
jelszavába csomagolt üzemszerû
ügyintézési folyamatok kizárólagos elterjesztését,
hanem – a szakmaiság, a
hatékonyság és az ésszerû gazdaságosság
követelményeit is figyelembe
véve – bizonyos ügyfajták helyben történõ
intézésével az ügyfél és a hatóság viszonyában
a közvetlen emberi kapcsolatokat,
az ügyfélre történõ valós odafigyelést
is biztosítani illik. Ezáltal a közigazgatás
is hozzájárulhat ahhoz, hogy
hazánk kistelepülésein is élhetõbbé váljanak
a mindennapok. ■