A magyar színházi élet és a közigazgatás immár kétszáz éves kapcsolatában a számos különös eset közül a legfurcsább Kaposváron adódott. Történt ugyanis, 1828-ban, hogy a jó nevű színészt, színigazgatót, drámaírót, fordítót, Balog Istvánt a város megkínálta a jegyzői állással. Balog, aki jogász is volt, s mivel társulatával éppen csődbe jutott, úgy döntött, hogy elvállalja a hivatalt. Másfél év multán megszökött és visszament színigazgatónak. „Azt a nyomorúságot nem bírtam tovább”, kommentálta később a kalandot. Azonfelül, hogy 1828-ban Kaposváron jegyzőnek lenni nem volt fenékig tejfel, az anekdotának van egy mélyebben rejlő tanulsága is. Kiviláglik belőle, hogy a korabeli közigazgatás és a sokszor megvetettnek mondott vándorszínészet között nem volt átjárhatatlan a szakadék. Nem is lehetett, hiszen a közigazgatás emberei és a színháziak közösen munkálkodtak azon, hogy létrejöjjön a legsikeresebb és leghatékonyabb hazai kulturális ágazat: a magyar színházi élet. Ma a különféle színházakat Magyarországon körülbelül 5 millió fizető néző látogatja. Ez nemzetközi összehasonlításban is igen magas szám. Természetesen 5 millió fizető néző az nem ugyanennyi személyt jelent. A rendszeres színházba járók számát csak megbecsülni lehet, én ezt kb. egy millióra tenném, vagyis a választópolgárok több mint tíz százalékára. A számok önmagukért beszélnek. Kétszáz év szívós munkálkodásának eredményeként ma hazánk eleven, erős színházi kultúrával rendelkezik.

A XIX. Század kezdetétől a XX. Század közepéig folyamatosan épültek a magyar városokban olyan színvonalú színházak, amelyeket leginkább palotáknak nevezhetünk. Szinte minden jelentősebb város büszkélkedhet egy ilyen palotával.
A színházak építése összekapcsolódott a polgárosodás folyamatával. A városok elsősorban ezzel fejezték ki növekvő kulturális öntudatukat, és arra törekedtek, hogy a ragyogó épületekben megfelelő színvonalú társulatok dolgozzanak. A színházak működtetése a városi közigazgatás szerves részévé vált. Ez a mi örökségünk. És ez a jelenünk is. A színház alapítási kedv a XX. század második felében is folytatódott. Kaposvártól Tatabányáig fél tucat új állandó társulatot hoztak létre vidéki városokban 1950 után. A városi közösségek, a polgárok színház szeretete, ez az a kikezdhetetlen alap, amire a magyar színházi kultúra épül. Aki tisztában van az ezen a területen kivételesen ragyogónak mondható múlttal, annak tisztában kell lennie azzal az óriási felelőséggel is, ami örökségünk gondozásával és további fejlődése elősegítésével ránk hárul. Egy ilyen rövid cikkben természetesen éppen csak érinteni lehet azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyek az önkormányzatok és szakma színházkreáló tevékenységére vonatkoznak. A következőkben tételszerűen és ebből következően kissé sommásan felsorolnám azt a néhány elvet, amelyet véleményem szerint a színházi szakembereknek és a színházgazda önkormányzatoknak egyaránt szem előtt kellene tartaniuk.
1. A „fészek” elv. Ez azt jelenti, hogy egy színháznak elsősorban a saját közönsége körében kell elfogadottnak, sikeresnek lennie. Az „exportra” dolgozó színházaknak csak világvárosokban van helye, ahol különleges igényekkel rendelkező közönségrétegek vannak.
2. Az egyetemesség elve. Minden magyar színház szerves része az ország kultúrájának, nem lehet provinciális szempontok és értékek mentén színházat csinálni. Egy színház sikere az egész magyar kultúra sikere, igénytelensége, züllöttsége az egész kultúra szégyene.
3. A folyamatos megújulás elve. Ez azt jelenti, hogy úgy kell egy színháznak sikeresnek lennie, hogy tartalmi és forma értelemben egyaránt új és új kalandokra csábítja közönségét.
4. A politikától való függetlenség elve. Jó pártszínház nem létezhet. Egy bátor színháznak, függetlenül a pillanatnyi politikai helyzettől, a közösség egészéhez kellene szólnia.
Mint a fentiekből látható a színházak kielégítő kezelése igen nehéz feladat. Siker esetén viszont szívmelengetően hálás. Kívánok a színházakkal foglalkozó közigazgatási szakembereknek és nekünk színházcsináló szakembereknek elegendő erőt, türelmet és kultúrát ahhoz, hogy jól végezzük a munkánkat.