2006. július 1-jétől gyökeresen átalakult a közgyógyellátás rendszere. Az új szabályozás – ahogy az a jogalkalmazás során tapasztalható – számos kérdést vet fel, igen nagymértékű aránytalanságot, illetve diszkriminációt hordoz magában, amelyek megszüntetése indokolt volna.
A közgyógyellátás rendszerének igazságosabbá tétele érdekében szükség lenne a jogosultsági feltételek alapjaiban történõ megváltoztatására, mivel a szabályozás pozitív diszkriminációt tartalmaz olyan személyek részére is, akik egyébként nagyon jó anyagi körülmények között élnek.
Igazságtalannak tartom a törvény által elõnyben részesíteni a különbözõ jogcímeken alanyi jogosultságot szerzõket a szociális rászorultság alapján közgyógyellátásban részesíthetõ személyekkel szemben.
Ha valaki I. vagy II. csoportú rokkantsági nyugellátásban részesül, vagy pénzellátásban részesülõ hadigondozott, nemzeti gondozott, esetleg magasabb összegû családi pótlékot kap, önmagában nem jelenti azt, hogy magas a gyógyszerköltsége, vagy egyáltalán van gyógyszerszükséglete, de még azt sem, hogy gyógyászati segédeszközre vagy rehabilitációs gyógyászati ellátásra szorulna. Emellett a rokkantsági nyugellátás nem jelenti egyértelmûen, hogy az abban részesülõ személy egyben szociálisan rászorult is, hiszen a nyugellátás öszszegét nemcsak a rokkantság mértéke, hanem a rokkantság elõtti jövedelem összege is meghatározza. Ugyanez elmondható arra a családra is, ahol a gyermek jogán tartós betegség után magasabb összegû családi pótlékban részesül a szülõ, hiszen ez az állapot sem jelent feltétlenül magas gyógyszerszükségletet a gyermeknek, ugyanakkor a család anyagi helyzete lehet jóval átlag fölötti is.
Ha szociális rászorultság alapján, illetve jövedelemhatárhoz kötötten állapítható meg a közgyógyellátás, és a jövedelme alapján a kérelmezõ jogosult is lehetne az ellátásra, a gyógyító ellátás költsége alapján azonban már nem biztos, hogy megállapítható részére a jogosultság. Ugyanis a jövedelmi korlát mellett a törvény minimális gyógyítóellátásköltséget is meghatároz, illetve – a törvényi elõírást figyelembe véve – az önkormányzatoknak is meg kell határozni.
A jogosultság megállapításánál sem az I. fokú hatóság, de 2007. január 1-jétõl a II. fokú hatóság sem gyakorolhat méltányosságot, tehát a jövedelemhatárt minimális mértékben (adott esetben akár 1 Ft-tal) meghaladó jövedelemmel rendelkezõk, illetve az elõírt gyógyító ellátás mértékét (még ha az alacsony is) el nem érõk már kiesnek a jogosultak körébõl. Ezek az emberek ugyanakkor alacsony jövedelembõl élnek, amelybõl a magas rezsiköltségek és az élelem kifizetése is nehézséget jelent a számukra, a gyógyszerek kiváltására pedig – még ha 1500–2000 Ft-ról is van szó – már nem marad pénzük. Nem beszélve a 2007. február 15-tõl bevezetett vizitdíj-fizetési kötelezettségrõl, hiszen alig van a vizitdíj megfizetésénél mentességi ok.
A jogalkalmazás során tapasztaltak alapján igazságosabb lenne és a betegek érdekeit jobban szolgálná – biztosítva a személyhez fûzõdõ alkotmányos és európai uniós jogok egyenlõ elv szerinti érvényesülését is –, ha a közgyógyellátásra való jogosultságot egységesen, a jövedelem és a gyógyszerszükséglet egymáshoz viszonyított aránya alapján lehetne megállapítani, különféle kategóriák, eltérõ jogosultsági feltételek felállítása nélkül.
