A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény (Nek.) elfogadását követően 1994-ben került sor első alkalommal települési és országos kisebbségi önkormányzatok megválasztására.

Nógrád megyében három jelentõsebb számú kisebbség él: a szlovák nemzetiségûek számát (közép és nyugat) 8–10 ezer fõre, a német nemzetiségûek számát (nyugat) 2–3 ezer fõre, a cigányság lélekszámát 30–35 ezer fõre becsüljük. Ez utóbbi csoport elsõsorban a megye keleti, északkeleti és északi részén található, szórványokban azonban a megye egész területén fellelhetõ. A becsült adatok alapján valamennyi megye között arányuk Nógrádban a legmagasabb. 

Elsõ alkalommal, 1994-ben a cigány (22) és a szlovák (11) közösségek választottak kisebbségi önkormányzatokat, az elsõ német önkormányzat 1995-ben jött létre. 1998-ban 57, 2002-ben 85, 2006-ban pedig már 104 települési kisebbségi önkormányzat alakult meg – ez utóbbiak között egy új entitás, a ruszin is megjelent. 

A kisebbségi önkormányzatok választásának rendszere 2005-ben (a 2005. évi CXIV. törvény hatályba lépésével) radikálisan megváltozott. A módosítások jelentõs részét az 1993 óta összegyûlt gyakorlati tapasztalatok indukálták, és számos tekintetben ésszerû válaszokat adott a kisebbségek közjogi helyzetének problémáira. 

Kezdettõl fogva zavart okozott a területi szint hiánya, az a tény, hogy a települési és országos önkormányzatok között nem volt olyan testület, amely a megyei önkormányzatok számára partner lehetett volna. A gyakorlat ezt Nógrádban olyan módon hidalta át, hogy a kisebbségi önkormányzatok megyei civil szervezetet (egyesületet) hoztak létre, és a nem túlságosan intenzív kapcsolatok e csatornán keresztül alakultak, fejlõdtek ki. 

A 2005. évi novella emellett igyekezett választ adni két további, alapvetõ problémára is: egyrészrõl a kisebbségi önkormányzatok legitimációját erõteljesen érintõ aktív és passzív választójog kérdésére (arra ti., hogy a testületekre 2005 elõtt valamenynyi, az adott kisebbséghez nem feltétlenül tartozó választópolgár is szavazhatott, valamint hogy a kisebbségi választásokon lényegében bármely választópolgár jelöltethette magát függetlenül nemzeti, etnikai hovatartozásától). Másrészt a módosítások „rendet vágtak” a különbözõ típusú (közvetve és közvetlenül megválasztott települési) kisebbségi önkormányzatok nem kifejezetten ésszerû hierarchiába rendezett rendszerében. 

Eltekintve most a kisebbségi szervezetek és jelöltek „auditálásáról” folytatott hoszszas parlamenti alkotmányjogi vitáktól, az elfogadott módosítások (a gyakorlat) a kisebbségi választói jegyzék (KVJ) intézményének bevezetésével állította elsõként súlyos próbatétel elé a jegyzõ kollégákat, illetõleg a választási szervek teljes rendszerét. 

Valamivel egyszerûbb volt a helyzet abban a választókerületben, ahol az idõközi választás révén a választási irodák már találkoztak például a „külképviseleti névjegyzékkel” – e helyen nem titkoljuk, hogy a nyilvántartás logikáját érintõen sok esetben ennek az analógiának a felhasználásával töltöttünk ki bizonyos jogalkotási hézagokat. Az általános vélekedés mindemellett az volt, hogy a KVJ aránytalanul nagy adminisztrációs terhet helyezett a választási irodák vállára, miközben – a vélt vagy valós alapokon kialakult bizalmatlanság miatt – valódi funkcióját nem igazán tudta betölteni. (Nógrádban a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozók becsült 50 ezer fõs táborához képest a KVJben szereplõk száma mindössze 7700 volt – ez alig több, mint 15%.) 

A KVJ bevezetése egy további problémával is járt: nevezetesen az idõközi választás intézményének kizárásával, hiszen egy ilyen választáshoz – legalábbis elvben – a KVJ-t az ország egészére rekonstruálni kellene. Ez a helyzet – kellõ számú jelölt hiányában – némi labilitást eredményez a kisebbségi önkormányzatok életében. 

Nógrád megyében a választás összességében különösebb komplikációk nélkül lezajlott, 2006 októberében megalakult a 104 kisebbségi önkormányzat (80 cigány, 21 szlovák, 2 német, valamint 1 ruszin) és 2007 márciusában létre jött a cigány és szlovák Nógrád megyei területi kisebbségi önkormányzat is. 

Ez utóbbi közjogi szervezetek megválasztásának szabályai kapcsán talán megengedhetõ egy apró kritikai megjegyzés: nem vitatva annak óriási elõnyét, hogy az új szabályok révén megszûntek az elektorok által (pl. a BNV „C” pavilonjában) bemutatott – és a média által oly kedvelt – tumultuózus jelenetek, a szavazás konkrét lebonyolítása mégsem tûnt minden tekintetben ésszerûnek. 

A legszembetûnõbb probléma az arányokban mutatkozott: a választási szervek közel ezer munkatársa állt folyamatos készenlétben (több településen legalább este 20 óráig), hogy fogadja az alig 500 elektort – ilyen módon átélve a választástörténet talán leghosszabbnak tûnõ processzusát. (Mindezt megelõzte a helyi választási bizottságok szavazatszámlálói minõségét biztosító „létszámfejlesztések” ellentmondásoktól koránt sem mentes mûvelete, illetõleg számos apró adminisztrációs dilemma megoldása.) 

A választás technikai lebonyolítását végzõ hivatalok – így immáron a megyei önkormányzat közgyûlésének hivatala is – ezt követõen kezdhette meg azt a kétségkívül hosszadalmas alkalmazkodási folyamatot, amely a Nek. 27. §-ában rögzítettek végrehajtásából fakad: nevezetesen a kisebbségi önkormányzatok mûködési feltételeinek biztosítása kapcsán felmerülõ feladatok megtervezését. 

Ahogyan kezdetekben a települési önkormányzatok, úgy 2007 márciusa – áprilisa táján a megyei önkormányzatok folytattak intenzív egyeztetéseket egymással és a meglehetõsen szerencsétlen módon épp átszervezés alatt álló kisebbségi hivatallal, valamint az ÖTM-el a helyiséghasználat és adminisztrációs támogatás mibenlétének értelmezésérõl. A legkevesebb, amit állíthatunk ennek végeredményérõl, hogy a tizenkilenc megye tekintetében a gyakorlat meglehetõsen „szórt”. A megyei önkormányzatok – a jelenlegi költségvetési helyzetben érthetõ módon – a kötelezõen biztosítandó szolgáltatások minimumát keresték, míg az újonnan megalakult területi kisebbségi önkormányzatok – szintén teljességgel érthetõ módon – nagy reményekkel és még nagyobb kívánságkatalógusokkal érkeztek az elsõ egyeztetésekre. 

Tapasztalataink szerint e kívánságok többségükben nem voltak túlzóak – öszszességükben illeszkedtek az Öt. és a Nek. (mi több, az alkotmány) szellemiségéhez, ugyanakkor a normatív állami támogatás települési kisebbségi önkormányzatokkal azonos szinten maghatározott mértéke egyúttal sajátos értékítéletet, hangsúlyokat is sugall. 

Lássuk a fenti problémákat a jogszabályok nyelvére lefordítva. 

A Nek. 27. §-a rögzíti, hogy a helyi önkormányzat – szmsz-ben rögzített módon – biztosítja a kisebbségi önkormányzatok testületi mûködésének feltételeit, a (2) bekezdésben megmagyarázva, hogy mi értendõ testületi mûködés alatt (helyiséghasználat, postai, gépelési, sokszorosítási feladatok stb. és ez utóbbiakkal járó költségek viselése). Természetesen komoly jogértelmezési vita alakult ki a felek között a tekintetben, hogy mi tekinthetõ a testületi mûködéshez kapcsolódó feladatnak. Álláspontunk értelmében ide tartozik minden, a Nek. 30/R § (2) bekezdésében – a területi kisebbségi önkormányzat hatás- és feladatköreként – meghatározott feladat. A területi kisebbségi önkormányzat értelmezése szerint azonban minden, az önkormányzat, illetve tagjai által önként vállalt egyéb tevékenység e körbe sorolható, így az általunk megajánlott feltételeket szûkösnek érezték. Jellemzõ problémaként említhetõ a telefonköltség viselésének kérdése. Az a kompromisszumos megoldás született, hogy önkormányzatunk biztosítja a telefon-elõfizetést, illetve havi 15 000 Ft-ig fizeti a telefonszámlát, efölött annak költsége a kisebbségi önkormányzat költségvetését terheli. (Szükséges kiemelni, hogy az eltelt hónapok még nem igazolták, hogy komoly, az elvártnál nagyobb volumenû ügyfél- és ügyiratforgalom jellemezné a kisebbségi önkormányzatok mûködését.) 

A Nek. 59. § (3) bekezdése értelmében a fenti mûködési feltételek biztosítása érdekében a mûködéshez szükséges ingó- és ingatlanvagyont 2 hónapon belül kell átadni, illetve ennek használatáról megállapodást kötni. Megyénkben ez határidõn belül mindkét területi kisebbségi önkormányzat tekintetében megtörtént, a felek nem kis kompromisszumkészségérõl tanúskodva. 

A megyei önkormányzat és a területi kisebbségi önkormányzatok együttmûködésében szinte az elsõ pillanattól kezdve problémaként merült fel a kisebbségi önkormányzat elnökének jogállása, nevezetesen az, hogy megilletik-e mindazon jogok, amelyek a települési kisebbségi önkormányzat elnökét mint a kisebbség szószólóját megilletik. 

A jogszabályi környezet nem igazít el biztonságosan bennünket ebben a kérdésben a következõk miatt. 

A kisebbségek helyi szószólójának intézményét a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 12. § (7) bekezdése teremti meg, amikor rögzíti, hogy a települési kisebbségi önkormányzat elnöke az adott kisebbség helyi szószólójává válik, a képviselõ-testület ülésén – ha nem tagja a testületnek – tanácskozási joggal vesz részt. Az Ötv. megyei önkormányzatra vonatkozó rendelkezései rögzítik, hogy annak szervezetére és mûködésére a települési önkormányzatokra elõírtakat megfelelõen alkalmazni kell a 69–75. §-ban foglalt eltérésekkel. Az Ötv. 74. § (3) bekezdése elõírja, hogy ha a megyében területi kisebbségi önkormányzat alakul, a megyei közgyûlés köteles megalakítani kisebbségi ügyekkel foglalkozó bizottságát, amelynek munkájában a megyei kisebbségi önkormányzat elnöke tanácskozási joggal vesz részt. 

A fenti rendelkezések összevetésével arra a következtetésre juthatunk, hogy tekintettel arra, hogy a területi kisebbségi önkormányzat elnökére – a megyei közgyûlés, illetve annak bizottsága munkájában vonatkozó részvételére – van eltérõ rendelkezés a településihez képest, így a 12. § (7) bekezdésében foglaltakat értelemszerûen nem kell alkalmazni, a területi kisebbségi önkormányzat elnöke nem minõsül a megyei kisebbség szószólójának, így nem illetik meg a többletjogosítványok sem. 

Tovább árnyalja a képet, hogy a Nek. önálló fejezetben, a 40. §-ban szabályozza a kisebbségi szószólót megilletõ jogosítványokat, visszautalva az Ötv. 12.§ (7) bekezdésére. Ezt a szakaszt a területi kisebbségi önkormányzatok mûködésére, jogállására vonatkozóan nem rendeli alkalmazni a Nek. 30/R §-a. 

Természetesen és érthetõ módon a megyei kisebbségi önkormányzatok elnökei ragaszkodnának a kisebbségi szószólót megilletõ többletjogosítványok gyakorlásához, ugyanakkor a megyei közgyûlési oldal úgy véli, hogy a kisebbségi bizottság megalakításával az elnök részére azon biztosított tanácskozási joggal eleget tesz a törvényi rendelkezéseknek. 

Ez idáig nem áll rendelkezésünkre olyan jogértelmezés, amely ettõl eltérõ álláspontot igazolna, valószínûleg a kérdés megnyugtató rendezése a jogalkotó kezében van. 

A módosításokat követõ elsõ kisebbségi választás számos további gyakorlati problémát vetett fel, tapasztalatot eredményezett, melynek elemzése remélhetõleg folyamatosan zajlik, és az országgyûlés idõben el fogja végezni a szükséges korrekciókat.