A körjegyzőség, mint társulási formáció létrehozására vonatkozó jogszabályi felhatalmazás mindenki előtt ismeretes: a helyi önkormányzatokról szóló – többszörösen módosított – 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) 39. §-a alapján az ezer főnél kevesebb lakosú, a megyén belül egymással határos községek – a települések lakosságszámával arányos költségviselés mellett – körjegyzőséget alakíthatnak és tarthatnak fenn.

A körjegyzőségi modell – Magyarország történelmi és településszerkezeti hagyományait követve – a kisközségi rendszer további fennmaradását garantálhatja, melyre azonban csak akkor van esély, ha a körjegyzőségek be tudják bizonyítani, hogy igazgatási feladataikat színvonalasan és hatékonyan tudják ellátni. 

Ehhez kapcsolódóan csupán néhány részletkérdésben szeretném álláspontomat kifejteni. 

Az „egymással határos”-ság kérdése 

A körjegyzőségi igazgatási munka eredményességének garanciáját a központi jogszabályok, és ezen belül is éppen az Ötv. szabályai, illetve azok újbóli felülvizsgálatai adhatják. 

Az Ötv. jelenlegi előírásai értelmében – mint a bevezetőben említettem – az adott létszámhatárok között csak a megyén belül egymással határos községek előtt nyílik lehetőség körjegyzőségek létrehozására. A jogalkotói szándék arra irányult tehát, hogy egyrészt a helyi képviselő-testületek munkájának zavartalansága érdekében minél közelebb legyen a körjegyzőségi székhely, másrészt a helyi lakosok számára elérhető közelségben történjen az önkormányzati, illetve az államigazgatási ügyek intézése. 

Ugyanakkor statisztikailag figyelemre méltó, hogy az ezer főnél kisebb lakosú, önálló polgármesteri hivatallal rendelkező önkormányzatok többsége nem az aprófalvas térségekben található, hanem fellelhetők ott is, ahol a legközelebbi nagyobb településtől való távolság, vagy a közlekedési infrastruktúra hiányosságai, illetve a települési kapcsolatok hiánya miatt nagyobb volt a késztetés az igazgatási szempontú önállóságra. Erre utal az a Belügyminisztérium által 2003-ban közreadott adat is, hogy az ezer főnél kisebb településeknek Észak-Magyarországon kb. fele, Dunántúlon az egynegyede, az Alföldön közel kétharmada tart fenn önálló polgármesteri hivatalt. Ennek kapcsán nem lehet szó nélkül elmenni amellett a tény mellett sem, hogy – bár az Ötv. 1990. szeptember 30-i hatálybalépésével megteremtette, és a magyar önkormányzatok számára biztosította a nagyfokú helyi önállóság és a szabad társulás törvényi szintű elveit – egy előrelátóbb törvényalkotás gátját szabhatta volna a nagyfokú elaprózódásnak, és ezzel együtt annak a jelenségnek is, hogy egészen apró településeken önálló polgármesteri hivatalok jöjjenek létre. 

A fentiekben felvázolt kitérővel csupán arra kívántam rávilágítani, hogy nem minden esetben ésszerű erőltetni a körjegyzőségi társulás létrehozásának feltételeként az „egymással határos” kitételt. Ennek feloldására vonatkozóan az Ötv. 2006. évi felülvizsgálatát célzó törvényjavaslatban tetten érhető volt a konkrét szándék, azonban ez a szándék – mint ismert – a politikai döntéshozók kíméletlen és követhetetlen észjárásának köszönhetően csupán a kísérlet szintjén maradt. Pedig pont ennek a kritériumnak a fenntartása mind a jogi szabályozottság, mind pedig – és nem utolsó sorban – a gyakorlat szempontjából is szükségtelen. Természetesen nem lehet ebből a szempontból sem egységesíteni az adott kistelepüléseket, illetve egymáshoz való viszonyukat és közelségüket, de mindenesetre ésszerű és élhető kompromisszumokkal nem kell, hogy csorbát szenvedjen a lakosság, az ügyfelek kiszolgálása, az önkormányzat optimális működése, valamint a szakmaiság. 

Egyrészt, függetlenül attól, hogy az Ötv. nem „A települési önkormányzatok társulásai” című fejezetében taglalja a körjegyzőséget, mint a települési önkormányzatok szabad társulási formációját, attól az még társulási forma, ami hatékonyan és célszerűen képes igazgatási feladatok ellátására. Tovább menve e gondolatmeneten: sem az Ötv. idézett fejezete, sem a helyi önkormányzatok társulásairól és együttműködéséről szóló 1997. évi CXXXV. törvény nem tartalmaz olyan szabályozást a társulások tekintetében, amely a közigazgatási szempontú szomszédságra vonatkozna. Következésképpen a jogalkotó minden egyéb társulási formánál az önkormányzatok képviselő-testületeinek belátására és józan ítélőképességére bízza, hogy mi az, ami megéri a helyi közösségeknek az egymás közötti társulási megállapodások megkötése során. 

Másrészt saját, gyakorlati tapasztalataimból kiindulva – mint több évet másik, nem szomszédos kistelepülésen helyettesítő jegyzőként eljárva – állíthatom, hogy megoldható az igazgatási struktúra optimális működtetése „kvázi” körjegyzőségi modellben, anélkül, hogy az érintett települések egymással határosak lennének. Természetesen ebben a konkrét esetben – mivel a valódi körjegyzőségi szerkezet kialakítása nem vetődhetett fel, ahhoz a feladatellátás során csupán közelíteni lehetett – nem érvényesülhettek az ehhez az igazgatási modellhez kötődő valódi költségmegtakarítások. Evvel összefüggésben azonban már a hivatali munkaszervezet kialakításának kérdésköréhez értünk el. 

Hivatali munkaszervezet 

A fentiekben említett konkrét példából és az onnan szerzett gyakorlati tapasztalatokból kiindulva elmondható, hogy a „kvázi” nem székhelyközségben is jelentős igény mutatkozott az ügyek helyben történő intézésére. Ez egyik oldalról megmutatkozott abban, hogy a társadalmi megbízatású polgármester feladatainak ellátásához elvárta a közvetlen igazgatási segítséget, másik oldalról pedig szinte követelményként fogalmazódott meg az az alapelv, hogy a nem székhelyközségben élőket ne érje hátrány amiatt, hogy ügyeiket nem helyben intézhetik. 

Fentiek figyelembevételével és alapos háttérszámításokra alapozva, indokolt lehet olyan létszámú hivatali egység kialakítása és fenntartása a nem székhely településen, amely az ott alkalmazott köztisztviselőkkel legalább a hét nagyobb részében az ügyintézés mellett ellátja a polgármester és a képviselő-testület munkájának a segítését. Egyébként erre vonatkozólag a már említett 2006. évi Ötv. módosításra benyújtott törvényjavaslat is utalt, konkrét százalékos arányt meghatározva a hivatali egység létszámával kapcsolatban, ami indokolt is, hiszen ebben a konstrukcióban két-három ügyintézőnél több fő helyben történő, állandó alkalmazása célszerűtlen lehet, mert munkaidejük nagyobb része kihasználatlan marad, ugyanakkor a foglalkoztatásból adódó kiadások jelentősen megnövelhetik az igazgatási költségeket. 

A szükséges és elfogadható hivatali – és ez alatt értem a körjegyzőség székhelyén lévő „főhivatal” és a nem székhely községben létrehozott hivatali egység – létszám meghatározásakor nem elhanyagolható szempont az sem, hogy figyelembe kell venni a körjegyzőséget fenntartó önkormányzatok számát, a képviselő-testületi, bizottsági, esetenként a további társulási tanácsülések gyakoriságát, számát is. 

Véleményem szerint a munkaszervezet, és ezzel együtt az igazgatás megerősítésének irányába hatna, ha a jelenlegi törvényi szabályozás nem egyetlen mondattal „foglalkozna” magának a körjegyzőségnek az alakításával. A 2006-os törvényjavaslatban foglaltaknál is részletesebb szabályozást igényelne a létrehozás, a kiválás, a megszűnés feltételeinek kidolgozása. A stabilitást nem ásná alá annak a szigorú szabálynak a feloldása sem, hogy – a jelenleg hatályos rendelkezéssel szemben – a körjegyzőséghez történő csatlakozás, illetve az abból való kiválás is az év során bármikor, a hat hónapos előzetes döntéshozatali kitétel nélkül megtörténhessen csakúgy, mint az új körjegyzőség kialakítása során. Így kiiktatható az a kellemetlen és szükségtelen adminisztrációval járó eljárás, hogy esetenként az önkormányzatok inkább megszüntetik a meglévő körjegyzőséget és a csatlakozni szándékozóval együtt új körjegyzőséget hoznak létre. A hatályos rendelkezés leginkább a választások évében okozhat gondot, mivel – tekintettel az önkormányzati választások októberi időpontjára – az újonnan beiktatott helyhatóságok csak több mint egy év kihagyással tudnak változtatni az igazgatási szerkezeten, legalábbis a csatlakozási vagy kiválási szándék vonatkozásában. 

Végszóként 

E cikkben a körjegyzőségi modellel kapcsolatban csupán néhány részletkérdést érintettem a figyelem felkeltésének szándékával. 

Bár jelenleg a hatályos jogszabályi előírások alapján egyes hatósági feladatok már most sem tartoznak minden esetben a települési önkormányzatok jegyzőinek, körjegyzőinek hatáskörébe, hanem azt a körzet-, illetve kistérség-központi jegyzők gyakorolják, továbbá éppen napjainkban éljük a közigazgatás modernizációjának történelmi kísérletét, mégis úgy ítélem meg, hogy Magyarországon a körjegyzőségi igazgatási struktúra kiállta az idő próbáját, sőt ez a modell a modernizációs áramlatokba is bekapcsolható és vállalható. 

A tavalyi Ötv. módosítási javaslatban is nyomon követhető e társulási forma erősítésének igénye, amely azonban a szakma és az érdekeltek bevonásával még továbbfejlesztést igényel. 

Végezetül még egy utolsó gondolattal szeretném zárni soraimat: nem minden esetben kell erőltetni a modernizáció jelszavába csomagolt üzemszerű ügyintézési folyamatok kizárólagos elterjesztését, hanem – a szakmaiság, a hatékonyság és az ésszerű gazdaságosság követelményeit is figyelembe véve – bizonyos ügyfajták helyben történő intézésével az ügyfél és a hatóság viszonyában a közvetlen emberi kapcsolatokat, az ügyfélre történő valós odafigyelést is biztosítani illik. Ezáltal a közigazgatás is hozzájárulhat ahhoz, hogy hazánk kistelepülésein is élhetőbbé váljanak a mindennapok.