A Magyar Országgyűlés 2011. július 11-ei ülésnapján elfogadta a közbeszerzésekről szóló 2011. évi CVIII. törvényt azzal az indokkal, hogy új, egyszerűbb, rövidebb és könnyebben átlátható közbeszerzési törvényt alkot. Ezzel egyet is lehet érteni, hiszen mégiscsak vicces, hogy 2010. április 1-jétől 2011. október 8-ig 14 alkalommal módosították a jelenleg is hatályos törvényt, így szinte minden eljáráshoz külön Kbt.-változatot kell használni.

Minden jogszabály vizsgálatánál, alkalmazásánál a jogalkalmazó értelmezése váltja valóra a jogszabályban meghatározott jogalkotói akaratot, szándékot. Hogyha a jogalkotó szándéka és a jogalkalmazó értelmezése szerint a jogszabály alkalmazása egybe esik, az az ideális eset. Éppen ezért egy jogszabály létének megalapozottságát és milyenségét a jogalkalmazók tudják a mindennapi élet során meghatározni. Nyilván nagyon sok publikáció, szakmai vélemény fog még születni az új közbeszerzési törvényről és valójában a gyakorlati alkalmazás hibái is csak a hatályba lépését követően derülnek ki, de már most is található néhány olyan jogszabályhely, ami legalább is kérdőjeleket vet fel.

A közbeszerzésben hosszabb ideje jártas – tehát a közbeszerzés történetét is ismerő – jogalkalmazó, amennyiben szemfüles már a törvényhez fűzött indokolás első bekezdésében is hibát találhat. Az indokolás első mondata ugyanis a korábbi közbeszerzésekről szóló 1995. évi XL. törvényről beszél, míg a második mondat már a 2003. évi CXXIX. törvényről szól anélkül, hogy erre utalna. Ennyi baj legyen!

Tartalmi kérdés inkább már az, hogy a törvény a 2. § (4) bekezdésében alapelvi szinten megfogalmazza azt, hogy az ajánlatkérőnek „a hatékony és felelős gazdálkodás követelményét szem előtt tartva kell eljárni”. Az indokolás pedig ezt még meg is fejeli: „túlszabályozás helyett az alapelvek jutnak nagyobb szerephez”. Ez természetesen rendben is lenne, ha egyértelműen meg lenne határozva, hogy mit értsünk a hatékony és felelős gazdálkodás alatt. Ez a rendelkezés nem szerepel egyetlen jogszabályban sem, ez olyan Kbt.-szabályozás féle. Az alapelv szerinti mondandó annyira általános, hogy már követhetetlen. Legalább arra lenne némi iránymutatás, hogy az eljárás melyik szakaszában és milyen módon kell kifejezetten érvényesíteni ezt az alapelvet. Aki ezt a felvetést túlzónak találja és legyintve továbbmegy a törvény olvasásakor, hatalmas hibába esik. Az államháztartási jogszabályok alapján ugyanis több szerv is ellenőrzi a gazdálkodással összefüggő valamennyi jogszabály – így a Kbt. – betartását. Ezt az alapelvet az ellenőrző szerv tölti majd fel tartalommal, ami nem biztos, hogy egyezik az ajánlatkérő által folytatott egyébként felelős gazdálkodással. Az ajánlatkérő kiszolgáltatott lesz az alapelvvel kapcsolatban és, ha ez alapján véletlenül valamelyik szerv megállapítja a jogszabálysértést, súlyos szankciót vonhat maga után, úgy mint a pályázati pénzek elvesztését. Ugyanilyen bizonytalannak tűnő megfogalmazás a 24. § (1) bekezdésében szereplő azon szabály, miszerint az ajánlatkérő köteles minden szükséges intézkedést megtenni, hogy elkerülje az összeférhetetlenséget. Helyesen a Kbt. megpróbálja meghatározni, hogy mit tekint összeférhetetlennek és azt is, hogy az eljárásba bevont személy írásban köteles nyilatkozni arról, hogy nem áll fent összeférhetetlenség. Vajon mi lehet még az ajánlatkérő dolga a nyilatkozat beszerzésén túl, persze sarkítom a helyzetet, de talán nyomozás? A szükséges intézkedés megtételének kötelezettségére hivatkozva meddig terjedhet a számonkérés az ajánlatkérő felelőssége tekintetében? Nem beszélve arról, hogy a (2) bekezdésben az egyik összeférhetetlenségi okot meghatározó szabály is túl általánosnak tűnik (vagyis a gyakorlat szavaival élve: bárkire ráhúzható), amikor így rendelkezik: összeférhetetlen (…) az aki, funkcióinak pártatlan és tárgyilagos gyakorlására bármely okból (…) nem képes.

Sajnos nem oldódik meg az új törvény kodifikációjával a közbeszerzések kezdete óta állandóan fennálló probléma sem, az egybeszámítás szabályainak tisztán, érthetően történő megfogalmazásának követelménye. Az új Kbt. 18. §-ban így fogalmaz: „Az ajánlatkérőnek egybe kell számítani azon hasonló áruk beszerzésére, vagy szolgáltatások megrendelésére irányuló szerződések értékét, amelyekkel kapcsolatban a beszerzési igény egy időben merül fel (…).” Azt gondolná az ajánlatkérő, hogy ezen előírás után már könnyű dolga lesz, nincs több KDB vizsgálat, mert a feltétel könnyen teljesíthető. De a megkönnyebbülés érzése hamar tovaszáll, hiszen érzi a súlyát a „beszerzési igény” és még inkább az „egy időben merül fel” fogalmak tisztázatlanságának.

Érdekességként említem csupán, hiszen ennek a publikációnak nem része a Kormány és az önkormányzatok alkotmányos kapcsolatának vizsgálata, de az kijelenthető, hogy nehéz feladat elé állította az új Kbt. a rendeleti jogalkotót, amikor úgy rendelkezett, hogy ezer fő lakosnál kevesebb lélekszámú települések számára a Kormány a közbeszerzések központosított lefolytatását rendelheti el, melynek szabályait külön rendeletben határozzák meg.