Bartók Béla – Balázs Béla:
A Kékszakállú herceg vára.
Budapest Bábszínház,
Magyar Állami Operaház,
Szegedi Nemzeti Színház

Szabad-e írni operáról anélkül, hogy a zenéről írnánk? Szabad-e írni operáról anélkül, hogy énekesekről írnánk? Talán szabad. Talán szabad akkor, ha ez az opera olyan tökéletesen rajzolja meg a férfi-nő kapcsolat örök problémáit, mint Bartók operája. Talán szabad akkor, ha az egyik legszebb magyar zeneműtől annyira idegenkedünk, mint ahogyan azt mi tesszük. Bartók operája félelmetesen szép és akárki akármit is mond, nem „nehéz”. Csak érdemes előtte elolvasni Balász Béla meseszövegét (www.mek.hu). Szánjunk rá pár percet, nagyon izgalmas!
„Hol a színpad: kint-e vagy bent”
Ebben az operában csak két szerep van: a herceg, aki férfi és Judit, aki nő. A herceg, aki tökéletesen férfi, és Judit, aki tökéletesen nő. Senki több. Mert a világon csak az igazán fontos, ami egyetlen férfi és egyetlen nő között, kettesben történik.
„Judit, jössz-e még utánam?”
Vajon van-e asszony, aki hajlandó mindent feláldozni egyetlen férfi szerelméért? Van bizony, rengeteg. Bármely nő, ha igazán szerelmes lesz, elmondta, elmondja, elmondhatja ezeket a szavakat:
„Elhagytam az apám, anyám,
elhagytam szép testvérbátyám,
elhagytam a vőlegényem,
hogy váradba eljöhessek”
Kicsit szabadon, nem a vers sorrendjében kiemelgetve a sorokat, meg is kapjuk erre a herceg válaszát, az egyetlen helyes férfi-választ:
„Most már Judit mind a tied.”
Mert a férfi mindenét valóban mindig egyetlen nőre bízza. Egy igazi férfi minden erejét valóban mindig egyetlen nőért mozgatja. De miért? Mit ad és mit vár el a férfi, mit ad és mit vár el a nő? Tudjuk-e, mi a vonzalom, mi a kapcsolat egy férfi és egy nő között, tudjuk-e, mi a szerelem? Ma, amikor mindent adok-kapok üzleti alapon mérünk, pontosan, grammra mit ad, mit kap egy férfi és egy nő egy kapcsolatban? Tudjuk-e mit kér Judit cserébe szerelméért? Tudjuk-e mit kér a herceg cserébe a szerelméért? Vajon valóban mindenről lemond Judit? Vajon van-e asszony, aki hajlandó eleget tenni szerelme kívánságának?
„Judit, szeress, sohse kérdezz.
…
csókolj, csókolj, sohse kérdezz.”
Szabad ezt követelni egy nőtől? Szabad ezt elvárni egy nőtől? Szabad ezt remélni egy nőtől? Az Ajánló nem tud válaszolni. Válasz helyett vegyünk ide még egy magyar példát: Jókai Aranyemberét. Senki szigetét, amelyről csak annyit érdemes tudni, hogy „Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik.” Nos, talán ez a szeretet az, amit adni és kapni érdemes. Amiért (talán) érdemes (lenne) nem kérdezni.
„Szép és nagy a te országod.”
A középiskolában legtöbbünkkel bemagoltatták Madách hatalmas művének gyönyörűen skandálható sorát: „S az ember célja e küzdés maga.” Bartók és Balázs Béla hercege ennél rövidebben, többet mond,:
„Lásd ez az én birodalmam,”
Itt lép be (szó szerint) leghangsúlyosabban Bartók félelmetes zsenije. Mert igaz, hogy már a szöveg is gyönyörűen képes ábrázolni egy férfi és egy nő kapcsolatát, de ezen a ponton a zene ezerszeresen élesebbé teszi a helyzetet. A herceg mondata előtt-alatt zeng a színház.
Ezt a mondatot megzengetni, ez Bartók férfiúi nagysága. Ez az a mondat, amiért minden férfi dolgozik. Hogy egyszer, legalább egyszer, ezt a mondatot elmondhassa, hogy szülessen valaki, aki őtőle ezt a mondatot várja. Manapság ez nagyon férfiközpontúan hangzik. Valóban, az Ajánló is bocsánatot kér mindenkitől, akit megsért, akit akár csak egy kicsit is megbánt ennek a mondatnak a hangsúlyozásával. De nem ezt a mondatot „énekli” bármely hím, legyen az hal, madár vagy róka, kicsi vagy nagy, amikor büszkén a fészkébe invitálja leendő párját? Nem az a pávaság, a szarvasbikaság lényege, hogy egy felfuvalkodott hím ezt a mondatot egyszer elénekelhesse valakinek?
De Bartók Juditot, a nőt is nagyon érti. Menjünk el, hallgassuk meg, ahogyan a válasz-mondat Judit szájából elhangzik:
 „Szép és nagy a te országod.”
Hallgassuk meg, ha másképpen nem, egy hanglemezről. Érdemes.
 „Vigyázz, vigyázz miránk, Judit!”
Van a műnek egy izgalmas, kicsit kétséges, vitára, veszekedésre ingerlő része. Az opera vége felé, a herceg várának hatodik, utolsó előtti terme, a hatodik ajtó. Judit ennyit mond arról, mit is lát mögötte:
„Csendes fehér tavat látok,”
A herceg pedig elmagyarázza:
„Könnyek, Judit, könnyek, könnyek”
De vajon ezek csak asszonyok könnyei? Bizonyosan? Nem lehet, hogy a herceg könnyei is köztük vannak? Nem lehet, hogy a herceg könnyei (is) hullnak, mert egyetlen asszony sem fogadta el őt úgy, ahogyan ő szerette volna? Nem lehet, hogy a herceg könnyei (is) hullnak, mert hiába mind a vér, a kincs, a birodalom, a nyugalmát nem találja?
Az opera végén pedig felhangzanak azok a mondatok, amelyeket bármely férfi elmondhat asszonyáról, asszonyairól, amikor visszatekint az életére:
„Mindig voltak, mindig élnek.
Sok kincsemet ők gyűjtötték,
Virágaim ők öntözték,
birodalmam növesztették,
övék minden, minden, minden.”
Bizonyos, hogy valóban olyan rettenetesen férfiközpontú mű ez?