Posszesszórius birtokvédelem: egyszerűbbé vagy szükségtelenné vált az eljárás?

A közigazgatás szakmai fóruma

Cikkek / Jogalkotás-Jogalkalmazás

Posszesszórius birtokvédelem: egyszerűbbé vagy szükségtelenné vált az eljárás?

XVII. évfolyam, 4. lapszám
Szerző(k):
Mezey Nándor Lajos dr.
jogi ügyintéző
Pécs
Pécs Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala

Öt hónap jogalkalmazási gyakorlat ismeretében pedig további olyan gyakorlati problémákkal szembesülhettünk, amelyekről beszélni nem csupán fontos, hanem a joggyakorlat oldaláról szinte kötelesség is. Reményeink szerint ezáltal nem csupán a jogalkalmazók számára adunk hasznos támpontokat a mindennapi munkához, hanem a jogalkotó számára is komoly visszajelzést jelent és a jogszabály újragondolására inspirál.

 

Bevezetés

„A birtokost birtokvédelem illeti meg, ha birtokától jogalap nélkül megfosztják vagy birtoklásában jogalap nélkül háborítják.” – hangoztatja a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) az 5:5. § (1) bekezdésében, amellyel egyben meghatározza a birtokháborítás lényegét is.

Jól lehet a Ptk. a birtokvédelem három eszközét nevesíti, nevezetesen az önhatalom alkalmazását, a közigazgatási úton történő jogvédelem igénybevételét, s végül a bírói utat, de ezek közül e cikkben csupán a közigazgatási úton igénybe vehető védelemmel foglalkozom (klasszikus nevén: posszesszórius birtokvédelem). Azon belül is különösen a 2015. március 1. napján hatályba lépett, a jegyző hatáskörébe tartozó birtokvédelmi eljárásról szóló 17/2015. (II. 16.) Korm. rendelettel (a továbbiakban: Rendelet), ami merőben új mederbe terelte a birtokvédelem e típusát.

A birtokvédelem három eszközének összehasonlításakor egyértelmű, hogy az önhatalom alkalmazása a legkevésbé kívánatos, elsősorban annak szabályozatlansága, illetve az azzal járó súlyos konfliktushelyzet okán.

Látható, hogy az állami (közhatalmi) eszközökkel való birtokvédelem egyik módja a közigazgatási, míg másik a bírói (peres) út. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) alapján még a közigazgatási birtokvédelem mind időben, mind jogilag megelőzte a bírói utat, hiszen főszabály szerint a birtokvédelmet a jegyzőtől lehetett kérni, kivéve egy évnél régebbi, valamint olyan tényállások esetén, ahol a birtokláshoz való jog is vitás volt. Minden más esetben csak a bíróság járhatott el.

Összegezve, a régi Ptk. szerint egy éven belüli, jogkérdéseket nem érintő tényállások esetében mindig a jegyző járt el. A jogalkotó e döntésével egyfelől lehetőséget biztosított a sérelmet szenvedőknek egy a peres eljárásoknál jelentősen egyszerűbb, gyorsabb, igazgatási úton zajló, a birtoklás tényén alapuló jogvédelem igénybevételére; másrészt részben tehermentesítette a bíróságokat. A tehermentesítés azonban nem teljes mértékben valósult meg, hiszen az ügyek egy része, a jegyzői döntés megváltoztatása céljából, mindenképp a bíróságok elé került.

Az új Ptk. e téren egy látszólag apró, ám annál jelentősebb változást hozott, nevezetesen megszüntette a posszesszórius birtokvédelem elsőbbségét. A Ptk. 5:8. § (1) bekezdése szerint ugyanis a birtokos egy éven belül a jegyzőtől is kérheti az eredeti birtokállapot helyreállítását vagy a zavarás megszüntetését.

Kérdésként merülhet fel, hogy mi adja e módosítás jelentőségét, hiszen az új szövegezés mit sem von le az igazgatási úton biztosítható birtokvédelem előbb említett – bírói úttal szembeni – előnyeiből. A változás önmagában nem is lenne olyan jelentős, hiszen a sérelmet szenvedők egyfelől a fenti előnyök okán, másfelől pusztán megszokásból, „reflexből” is a jegyzőhöz fordultak birtokvédelemért, ami miatt érdemben nem is változott a korábbi helyzet.

E változás igazán a jegyzői birtokvédelmi eljárás rendjét újraszabályozó Rendelet hatályba lépésével vált igazán jelentőssé!

 

A korábbi eljárási rend

Mielőtt azonban rátérnék az előbbi fejezet végén tett kijelentés indokolására, érdemes röviden időben visszakanyarodni a jegyzői birtokvédelmi eljárásokat eljárás jogi szempontból szabályozó, a jegyző hatáskörébe tartozó birtokvédelmi eljárásról szóló 228/2009. (X. 16.) Korm. rendelethez.

E kormányrendelet, a hatályba lépése előtti időszakhoz képest jelentős előrelépést jelentett, hiszen amellett, hogy meghatározott több lényeges kérdést is, megoldást hozott a megelőző időszak legnagyobb problémájára, nevezetesen a jegyzői eljárásban alkalmazandó eljárási jogszabály kérdésére.

E jogalkalmazói bizonytalanság forrása az Alkotmánybíróság 120/B/2001. számú döntése volt, ami kimondta, hogy a jegyzőnek a birtokháborítás ügyében hozott határozata nem minősül közigazgatási hatósági ügyben hozott határozatnak, hiszen a birtokháborítás egy polgári jogi jogviszony, amiből következően a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) szerinti hatósági ügy fogalom nem alkalmazható, a birtokháborítás nem közigazgatási hatósági ügy, s így a Ket. szabályai sem alkalmazhatóak.

Az elég rövidke kormányrendelet pontosan meghatározta a bizonyítás irányát, a bizonyítási teher kérdését, a kérelem tartalmi elemeit, a végzések esetében eljáró másodfokú hatóságot, illetve a jegyzői döntés végrehajtásáért felelőst is, azonban legnagyobb érdeme az alkalmazandó eljárási szabályok pontos meghatározása volt. Amennyiben csak egy pozitívumot lehetne megemlíteni e rendelettel kapcsolatban, úgy kétségkívül e tény lenne az!

A kormányrendelet ugyanis a Polgári Törvénykönyvben nem szabályozott eljárási kérdésekben a Ket.-et rendelte alkalmazni, a meghatározott kivételekkel. A kormányrendelet a Ket. azon rendelkezéseinek alkalmazását zárta ki (eljárásról értesítés szabályok jó része; ideiglenes intézkedés; egyes kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítása, illetve az eljárás megszüntetését lehetővé tevő esetkörök; hatósági közvetítő kirendelése; eljárás kérelemre történő felfüggesztése; kérelem életveszéllyel fenyegető helyzetben történő telefonos előterjeszthetősége; új tény felmerülése esetén kibocsátható újabb hiánypótlás; szakhatóság közreműködése; lefoglalás; határozattal szembeni jogorvoslati és döntés-felülvizsgálati eljárások), melyek vagy összeegyeztethetetlenek voltak a birtokvédelmi eljárás jellegével, avagy a Ptk. maga rendezte az adott kérdést. A felsorolásból is látható, hogy a kizárt szabályok nélkül is zavartalanul lefolytatható egy közigazgatási eljárás, mi több, a felsoroltak többségét egy egyszerűbb eljárásban nem is alkalmazzák a hatóságok.

A kormányrendelet alapján tehát gyakorlatilag egy kisebb-nagyobb specialitásokkal rendelkező „hagyományos” közigazgatási eljárás került minden esetben lefolytatásra, ami az egyszerűbb esetekben feltétlen, de még a bonyolultabb tényállások esetében is biztosította a felek közötti vita feloldását, de legalábbis kezelését, s nagyban hozzájárult a jogviták bíróságoktól történő eltereléséhez.

 

Szép új eljárás

A fenti, meglátásom szerint elég jól alkalmazható, s az ügyfelek érdekeit is kielégítően szolgáló eljárási rendet borította fel alapjaiban a Rendelet 2015. március 1-jén történt hatályba lépésével. A Rendelet áttekintése során rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a jogalkotó egy kizárólag a jegyzői birtokvédelmi eljárásokra szabott eljárási kódexet kívánt megalkotni, mondhatni elég felemás eredménnyel.

Meglátásom szerint a jegyzői birtokvédelmi eljárás sem jelentősége, sem pedig az ügyszám alapján nem feltétlen igényelne külön eljárásjogi szabályozást, főleg akkor, amikor létezik egy általános közigazgatási eljárási kódex, a Ket. Ugyanakkor elfogadható a jogalkotó azon törekvése is, hogy ezen eljárástípust (specialitásai folytán), külön eljárási rend alkotásával kiemelje a közigazgatási eljárások közül, vagyis nem önmagával a külön szabályozással lenne a probléma, hanem annak minőségével.

Egyébként kétségtelen, hogy a külön szabályozás létjogosultsága mellett több – a Miniszterelnökség által kiadott, s a Belügyminisztérium Önkormányzati Hírlevelében is megjelentetett tájékoztatóban is rögzített – érv, szempont is felsorakoztatható. Ezek sorában kiemelhető a jegyzői birtokvédelmi eljárás polgári jogias jellege, hiszen a jogintézmény a polgári joghoz kötődik – a jogintézményt maga a Ptk. szabályozza –, semmint a közigazgatási joghoz, még akkor is, ha nevezetesen egy közigazgatási hatóság, a jegyző folytatja le az eljárást.

Az eljárás speciális jellegét erősíti, főleg az (új) Ptk. hatályba lépése óta, a bírósági eljárással párhuzamos, kisebb túlzással élve konkuráló volta is. A Rendelet megalkotása során – a miniszterelnökségi tájékoztató alapján is – hangsúlyos cél volt az egységes, az új Ptk.-val összhangban álló szabályozás, valamint az eljárás egyszerűsítése, melyek együttesen elősegítik a gyorsabb ügyintézést.

A célkitűzések üdvözlendőek és fontosságuk vitathatatlan, hiszen a Ptk. rendelkezéséből is következik, hogy a posszesszórius birtokvédelem a petitorius változatával szemben egy azonnali, de legalábbis gyors jogvédelmet biztosító, az eredeti állapotot helyreállító jogintézménynek kellene lennie.

Az egyszerűsítési törekvésekkel azonban mindig óvatosan kell bánni, hiszen könnyen át lehet esni a „ló túloldalára”, s az egyszerűsödés helyett egy rugalmatlan, kiüresedett eljárást is létre lehet hozni.

 

Alapelvek

A Rendelet a nagy eljárási kódexekhez hasonlóan eljárási alapelvekkel indít, melyek deklarálása általánosságban szólva hasznos, hiszen egyfelől erősen korlátozzák a hatóság mozgásterét, további jogok forrásai lehetnek, valamint kapaszkodót jelentenek olyan esetekre, amikor az adott jogszabály hallgat, vagy rendelkezései homályosak.

A Rendelet alapelvei (törvény előtti egyenlőség, esélyegyenlőség; pártatlan, részrehajlás mentes ügyintézés; jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás; szakszerűség, egyszerűség, felekkel együttműködés, tisztességes ügyintézés; költséghatékonyság; jogok, jogos érdekek korlátozásának kötött volta) gyakorlatilag megtalálhatóak valamennyi eljárási jogszabályban, így önmagukban nem jelentenek különlegességet, azonban összevetve a Rendelet részletszabályaival, azok alkalmazhatósága és ezáltal jelentőségük is erősen kétségessé válik.

A fenti aggályon túl szintén problémás, ha egy jogszabály alkalmazása során, a jogszabály hiányosságai miatt túl sokszor kell az alapelvekhez visszanyúlni ahhoz, hogy az alapelveknek megfelelően le lehessen folytatni az eljárást, hiszen ez komoly jogbizonytalanságot eredményez.

Arról sem szabad továbbá megfeledkezni, hogy az alapelvek mindig általánosság szintjén kerülnek megfogalmazásra, az adott ügy viszont mindig konkrét, így könnyen elképzelhető a jogalkalmazók közötti eltérő jogértelmezés és ebből eredő eljárás lehetősége.

 

Eljárás megindítása

Elővetésként meg kell rögtön jegyezni, hogy az új eljárási rendben a jegyző nem hozhat végzést, s határozatot is csak az ügy lezárásaként, még olyan esetekben is, amikor a Ket. (s általában a „közigazgatás logikája”) végzést követelne. Végzéshozatal hiányában a jegyző kénytelen levélben fordulni az ügyfelekhez, melyek közül egyedül az illeték lerovásra felhívó levélnek lehet jogkövetkezménye.

A Rendelet deklarálja, hogy a kérelmet az illetékes jegyzőnél kell előterjeszteni, amely rendelkezés nemcsak egy megszokott frázis, hanem az áttétel hiánya miatt komoly jogkövetkezményt magában hordozó fordulat. Az áttétel lehetőségének kizárt volta attól válik egyértelművé, hogy külön elutasítási ok a hatáskör vagy illetékesség hiánya. Önmagában is érdekes megoldás, hiszen az eljárási kódexeknek része a másik hatósághoz történő áttétel lehetősége, a közigazgatási eljárásnak pedig különösen, nem is beszélve az ügyfél orientáltságról, s az ügyfél érdekeinek figyelembevételéről. Amennyiben a fenti szempontokat mellőznénk is, már önmagában az Alkotmánybíróság azon kijelentése, hogy nem közigazgatási, hanem polgári jogi jogviszony keletkezik, megköveteli az áttétel lehetőségét. E jogviszony legfőbb jellemzője ugyanis a mellérendeltség, amiből következik a felek kölcsönös együttműködése, s az együttműködés pedig megköveteli minden olyan intézkedés megtételét, ami ezt elősegíti, jelen esetben az áttételt.

Mindezeken túl, meglátásom szerint az áttétel hiánya sérti a tisztességes ügyintézést; a felek jogos érdekeinek védelmére vonatkozó elvet, továbbá a költségtakarékosság és hatékonyság szempontjait, vagyis a Rendelet alapelveiből éppen az áttétel lehetősége következne. E helyett a Rendelet szerint határozattal el kell utasítani a kérelmet, s az ügyfélnek az illetékes jegyzőnél újabb kérelmet (az általános illeték újabb lerovásával) kell előterjesztenie, ami nem túl ügyfélbarát megoldás.

A kérelem tartalmi elemei tekintetében apróbb változásokkal találkozhatunk, igazából e téren nincs jelentős változás, s a kérelemhez továbbra is csatolni kell minden rendelkezésre álló, azt megalapozó bizonyítékot, bár a bizonyíték csatolás elmulasztásának továbbra sincs jogkövetkezménye.

A korábbi eljárási renddel szemben a kérelem előterjesztésének helyén túl a kérelem tartalmi elemei is komoly jelentőséget nyertek, hiszen a tartalmilag hiányos kérelmet szintén el kell utasítani. Egyedül az illetékhiány esetében lehet 8 napon belül, 8 napos határidő tűzésével „hiánypótlást” (az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény szerinti felhívást) kibocsátani.

Érdekes kérdés, hogy kérelmezhető-e költségmentesség, hiszen külön kormányrendelet[2] rendelkezik a közigazgatási eljárásokban adható költségmentességről, azonban az Alkotmánybíróság szerint nem közigazgatási hatósági ügyről beszélünk, így bizonytalanná válik a kérdéses kormányrendelet alkalmazhatósága. Továbbá, ha a hivatkozott kormányrendelet alapján adható költségmentesség, akkor hiányos költségmentesség iránti kérelem esetén hogyan lehet hiánypótlást kiírni, egyáltalán ki lehet-e írni hiánypótlást?

Mondani sem kell, hogy a hiánypótlás kibocsátásának hiánya szintén érdekes relációban áll a tisztességes, az ügyfelek jogait tiszteletben tartó, s azok érvényesülését elősegítő ügyintézés elvével.

Azon kérelmek számát, melyeket tartalmi hiányosság miatt kell elutasítani, leginkább formanyomtatványok készítésével lehet redukálni, bár azok használatára nem lehet kötelezni senkit, ami magában hordozza a tartalmi hiányosság lehetőségét.

A Rendelet szerint az ügyintézési határidő a hiánytalan kérelem benyújtását követő, avagy az illeték lerovás révén hiánytalanná váló kérelem esetén az illeték lerovás igazolását követő napon kezdődik, vagyis az illeték lerovásra felhívás és annak teljesítése alatt nem telik az eljárási határidő, lévén még el sem kezdődött.

A költségmentességi kérelem e tekintetben is egy újabb érdekes kérdést vet fel, ami lényegében az eljárás drámai elhúzódásához vezethet. Az illeték lerovásra biztosított 8 napos határidőt ugyanis félbeszakítja a költségmentességi kérelem, amiről külön kellene dönteni, ugyanakkor kérdéses, hogy milyen formában, hány napon belül, s milyen jogorvoslatnak van helye a döntés ellen.

 

Az eljárás menete

A korábbi eljárási rendhez képest végrehajtott egyszerűsítés főleg itt érhető tetten. Az eljárás során ugyanis a hiánytalan, vagy az illeték lerovása révén azzá váló kérelmet és a mellékelt bizonyítékokat a jegyző 3 napon belül megküldi az ellenérdekű félnek nyilatkozattétel céljából, aki arra írásban, vagy a jegyző előtt szóban nyilatkozhat.

Az egész eljárás menete és jellege folytán üdvözlendő annak előírása, hogy a jegyző köteles mindegyik felet külön írásban tájékoztatni jogairól és kötelezettségeiről, hiszen ez jó lehetőséget biztosít az ügyfelek figyelmének az eljárás egyedi szabályaira történő irányítására. A valóságban e figyelmeztetés legfeljebb egy részletes tájékoztató levélben realizálódhat.

Az ügyintézés gyorsítása érdekében az ügyintézési határidő mindössze 15 nap, illetve tolmács kirendelésének szükségessége esetén 30 nap. A tolmács tekintetében megjegyzendő, hogy a legritkább esetben kell kirendelni birtokvédelmi eljárásokban, így dupla ügyintézési határidő biztosítása révén történő nyomatékos kiemelése értelmetlen, nem is beszélve a tolmács kirendelésének, eljárásának eljárási kérdéseiről. Lévén a jegyző nem hozhat végzést az alapeljárásban, ezért véleményem szerint csak levélben „kérheti fel” a tolmácsot, azaz szakértőt a közreműködésre, ami a komolytalanság határát súrolja. Továbbá a Rendelet semmit nem mond arról, hogy a tolmácsot milyen figyelmeztetésben kell részesíteni, s annak megtörténtét hogyan kell rögzíteni. További problémát okozhat, hogy tolmácsot csak akkor kell kirendelni, ha az ügyfél, tanú nyilatkozatának megtétele végett ez szükséges, így egyfelől kérdéses, hogy a kirendelést indokolttá tevő körülmény hogyan jut a jegyző tudomására, másfelől a szükségesség önmagában bizonytalan tartalmú szóhasználat.

Az ügyintézési határidő tekintetében érdekes továbbá, hogy abba az előbbiek szerinti nyilatkozattétel lehetőségét biztosító felhívás kézbesítéséhez szükséges idő, illetve a nyilatkozattételre biztosított legfeljebb 8 nap – azaz ennél többet is biztosíthat a jegyző, ám a 8 napon túli napok már az ügyintézési határidő rovására telnek – nem számít be.

Az eljárás egyébként két szakaszra osztható, az egyik a bizonyítékbefogadási szakasz, ami az ügyintézési határidő 10., illetve tolmács eljárása esetén 25. napjáig tart, valamint a döntési szakasz, ami az utolsó 5 napot öleli fel. Erősen kérdéses, hogy a bizonyítási szakasz ilyen rövidre szabása esetén vajon miért kellett a döntési szakaszt – amikor már nincs helye további bizonyíték befogadásának – ilyen hosszúra hagyni, hiszen a döntési szakasz a megelőző szakasz ügyintézési napjainak fele, tolmács közreműködése esetén ötöde! A valóságban a jegyző nem szembesül olyan bonyolult ügyekkel, melyek esetében 5 napig kizárólag azon kellene töprengenie, hogy miként döntsön.

Azon tény pedig, hogy az utolsó 5 napban már nincs helye bizonyíték befogadásának egy olyan eljárásban, ahol a bizonyítási szak roppant rövid, újfent izgalmas viszonyban áll a Rendelet által hangoztatott alapelvekkel. Gondoljuk el azt az egyébként nagyon is életszerű helyzetet, hogy egy ügydöntő bizonyítékot csak a 12. ügyintézési napon tud beszerezni az egyik fél, ilyen esetben a kérdéses bizonyíték ignorálása, s elutasítás hozatala vajon milyen mélyen tiporja sárba a Rendelet alapelveinek többségét. A válasz egyértelmű.

A problémakör már csak azért is aggályos, mivel az ügyfelek a legritkábban nyújtják be már rögtön a kérelemhez mellékelten a bizonyítékokat. Az ügyfelek egy része nincs is tisztában azzal, hogy milyen bizonyítékokkal lehetne alátámasztani az adott tényállást, vagy ha még tudják is, nem tudják hogyan lehetne azt beszerezni, avagy egyszerűen nem szerezheti be. Gondoljunk például a rendőrségi intézkedések során készült jelentésekkel bizonyítható tényállásokra, amely jelentéseket a rendőrség nem fogja kiadni az állampolgároknak, s a jegyző sem kérheti be azokat. Az utóbbi mondat megint egy érdekes módosításra világít rá, nevezetesen a Rendelet nem ismeri a jogsegély intézményét!

Szemben a korábbi eljárási renddel, ahol az ügyfelek indítványára, a Ket. szabályai alapján sor kerülhetett bizonyítékok ily módon történő beszerzésére és felhasználására, az új szabályok szerint ez kizárt. Nem kell különösebben magyarázni, hogy e megoldás mennyire hátrányos helyzetbe taszítja azon ügyfeleket, akiknek már eleve nyomja a vállát a bizonyítási teher.

A Rendelet az eljárás részletszabályai között kitér a képviselet intézményére, ami egyedül a meghatalmazás csatolásának elmulasztása esetén vethet fel aggályokat. A Ket. szerint e körülmény könnyedén korrigálható a képviseleti jog igazolására történő felhívással, ami az új birtokvédelmi eljárásban megint csak kizárt, így e mulasztás a kérelem elutasítását vonja maga után, mivel a kérelmet arra nem jogosult terjesztette elő. Gondoljunk arra a helyzetre, ha egy (illetékbélyeggel ellátott) kérelmet egy ügyvéd nyújt be, de elfelejti a meghatalmazását csatolni, a kérelmet el kell utasítani, jól lehet az ügyvédet nyilvánvalóan meghatalmazták, s nem „saját szakállára” kezdett el más nevében előterjeszteni kérelmeket. E megoldást is érdemes összevetni a Rendelet alapelveivel.

E fejezetben érdemes még megemlíteni az iratbetekintésre vonatkozó rendelkezést, mivel a Rendelet szerint a határozat tervezete, s a zártan kezelt iratok kivételével az eljárás során keletkezett bármilyen iratba, így akár a minősített adatot, vagy egyéb védett adatot tartalmazó iratba is betekinthetnek a felek.

Az eljárás lezárásaként a jegyző, értelemszerűen vagy helyt ad a kérelemnek vagy elutasítja azt. A helyt adó döntések esetén a részbeni helyt adás és az egyezség kérdése vet fel aggályokat.

A részben helyt adás az eljárási költségek terén méltánytalan, hiszen nincs helye az eljárási költségek megosztásának, azokat (a döntés jellegétől függően) valamelyik félnek kell teljes mértékben viselnie. E szempont akkor lehet problémás, méltánytalan, ha a jegyző csekély részben ad csak helyt a kérelemnek, s ennek ellenére minden költséget a panaszoltnak kell viselnie.

A komolyabb aggály az egyezség kapcsán alakult ki, nevezetesen az egyezség jegyző általi jóváhagyásának kizárása révén. A Rendelet szerint a határozattal a jegyző vagy helyt ad a kérelemnek, vagy elutasítja azt, egyéb tartalmú határozat – s így az egyezség helyben hagyása – kizárt. E jogértelmezést erősíti a Miniszterelnökség által kiadott tájékoztató is, ami szerint a megkötött egyezséget a jegyző bizonyítékként veszi figyelembe, s e szerint dönt.

Az egyezségkötés jóváhagyásának lehetősége éppen a legerősebb eszköz volt a jegyző kezében a konfliktus rendezésére!

Az egyezség keretében a felek ugyanis szabadon határozhatták meg a birtoksértés megszüntetésének módját, kereteit, arra biztosított határidőt, aminek jóváhagyásával a jegyző jelentősen hozzájárulhatott a konfliktus valós rendezéséhez. Nem is beszélve arról, hogy egy egyezség teljesítésének sokkal nagyobb a valószínűsége, mint egy kötelezésé, nem véletlenül tartja a mondás, hogy a legrosszabb egyezség is jobb, mint a legjobb határozat. E lehetőség eltörlése már önmagában komoly csapás volt a jegyzői birtokvédelem intézményére.

Az elutasítási okok közül egyedül a nem jogosulttól származó kérelem elutasításának lehetősége érdemel kiemelést, amely elutasítási ok – ha eltekintünk a képviseletnél említettektől – pozitív irányú módosítás, hiszen a korábbi eljárási rend szerint akkor is le kellett folytatni az eljárást, ha nyilvánvalóan nem a birtoksértést elszenvedő nyújtotta be a kérelmet (pl. a kérelmet az idős szülő helyett, segítően a gyermek terjeszti elő, akit egyébként nem ért sérelem).

Nem nevesített, kvázi elutasítási okként kezelhető a kérelem visszavonása, aminek egyébként nincs helye a Rendelet szerint, vagyis a jegyzőnek mindenképp le kell folytatnia az eljárást, de ahogy a Miniszterelnökségi tájékoztató is kiemeli, e nyilatkozatot a jegyző – jobb híján – bizonyítékként veszi figyelembe, s ennek megfelelően dönt (azaz: elutasít). Érdekes elgondolás, hogy egy kizárólag kérelemre indítható eljárásban a kérelmet nem lehet visszavonni, vagyis a kérelmező akarata ellenére is le kell folytatni az eljárást, no persze a határozathozatal, mint egyedüli döntési forma kényszeréből ez következik.

 

A tényállás tisztázása

E kérdéskörrel érdemes külön fejezetben foglalkozni, ahogy a Rendelet is külön tárgyalja, pontosan jelentősége folytán.

A Rendelet a szabad bizonyítás elvének deklarálásán túl átemeli a korábbi eljárási rendet szabályozó kormányrendeletben is meglévő – a polgári peres eljárásokban jól ismert – bizonyítási szabályt, miszerint érvényesül az „aki állít, bizonyít” elv. A fenti elv fenntartása az eljárás jellemzői folytán érthető, azonban szembeállítva a korábbiakban is ismertetett változtatásokkal (gondolok itt különösen a jogsegély hiányára) igen komoly mértékben megnehezíti az ügyfelek – elsősorban a panaszosok – dolgát, szinte borítékolható a bizonyítottság hiánya miatti elutasítás.

A Rendelet – az ügyintézés gyorsítása érdekében – tehát a tényállás tisztázásához szükséges bizonyítékok benyújtására a feleket kötelezi. Természetesen formálisan a jegyző is lefolytathat eljárási cselekményeket, beszerezhet bizonyítékokat, de egyfelől a rendkívül rövid határidők és a jogkövetkezmény nélküli felhívások, levelek okán ez majdnem lehetetlen.

A jegyzőket a Rendelet lényegében teljes mértékben passzív szerepre kárhoztatja, ami legkisebb mértékben sem segíti a konfliktus rendezését!

A Rendelet külön rendelkezik a helyszíni szemle tartásáról, aminek szabályai alapvetően nem térnek el a Ket. rendelkezéseitől, azon két „apró” különbséget leszámítva, hogy a jegyző egyfelől nem kötelezhet senkit a szemlén való részvételre, az abban történő közreműködésre, ráadásul a rövid határidők miatt még egy egyszerű szemlére felhívó levél kiküldésére sincs nagyon mód; másfelől a szemle akadályozása, a közreműködés megtagadása esetén a jegyző semmilyen jogkövetkezményt sem alkalmazhat.

A Rendelet persze előírja, hogy a szemletárgy birtokos köteles tűrni az eljárási cselekményt, illetve a jegyző a rendőrség segítségét is kérheti, de ezek önmagukban üres rendelkezések. A rendőrség segítségének igénybevétele sem megoldás, hiszen a rendőr sem tehet többet, mint hogy felszólítja a szemletárgy birtokost az együttműködésre, s ellenszegülés esetén a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény 216. §-a alapján (jogszerű intézkedéssel szembeni engedetlenség) szabálysértési eljárást kezdeményez ellene.

A helyszíni szemle tartásának azon ügyekben lehet jelentősége, melyek esetén a birtokháborító állapot, magatartás panaszos ingatlanáról, avagy a közterületről megszemlélhető. A panaszos közreműködését igénylő szemle természetesen feltételezi, hogy panaszos a kérelemben megadta valamely gyors elérhetőségét, amin jelezni lehet számára a helyszíni szemle tartására vonatkozó szándékot.

A szemle tartása mellett a Rendelet megemlékezik a meghallgatásról is. A felek együttes meghallgatására vonatkozó rendelkezés teljesen fölösleges, hiszen idézést úgy sem bocsáthat ki a jegyző, így elég kicsi az esélye annak, hogy a felek éppen egyszerre jelenjenek meg a jegyző előtt.

A tanú esetén a megjelenésre kötelezés kizárása megint egy kulcsfontosságú, s sok esetben az egyetlen bizonyíték beszerezhetőségétől fosztotta meg a feleket, hiszen a tényállások egy része kizárólag tanúval bizonyítható, akik sok esetben tartózkodnak a tanúnyilatkozat tételtől. A korábbi eljárási rendben ezen akadály könnyedén áthidalható volt, hiszen név és lakcím szerint elégséges volt a tanú megjelölése, a meghallgatásának indítványozásán túl, az új szabályok szerint erre nincs mód.

A meghallgatás kapcsán érdemes kitérni a jegyzőkönyvre is, ami a Rendelet szerint bár tartalmazza a nyilatkozatot vagy tanúvallomást tevő személy nevét, lakcímét, eljárásjogi helyzetét, egyéb elérhetőségét, ugyanakkor a jegyzőkönyvet már csak a nyilatkozatot tevő személynek és a jegyzőkönyvvezetőnek kell oldalanként aláírnia, vagyis ezek szerint a tanúnak nem. Feltehetőleg jogalkotói mulasztás, s nem tudatos döntés állhat e hiányosság hátterében, mivel a tanú a jegyzőkönyv aláírásával hitelesíti nyilatkozatát, így aláírása elengedhetetlen lenne.

A szakértő kirendelésének kizárása – hiszen a szakértőre vonatkozó szabályok hiányából, s a bizonyítási teher felekre helyezéséből egyértelműen ez következik, továbbá e következtetést erősíti a Miniszterelnökség tájékoztatója is – első olvasatra pozitív módosításnak tűnhet, lévén a birtokvita eldöntéséhez szükséges tények bizonyítása egyértelműen a felek feladata, ezért jogos elvárás, hogy ők csatolják be a szakértői véleményeket, azonban e szabály hátrányos helyzetbe hozza, hozhatja a panaszolt felet.

Az ügyintézési határidő, annak rövidsége okán ugyanis nem feltétlen elegendő a panaszolt szakértőjének – panaszos által már csatolt szakvélemény esetén – ellen-szakértőjének a vizsgálat lefolytatásához, különösen ha igazságügyi minősítésű, s be kell tartania a rá vonatkozó szigorú eljárási szabályokat.

A jegyző vajon hogyan tudja teljesíteni a Rendelet felek esélyegyenlőségének biztosítására vonatkozó alapelvét ilyen helyzetben – félő sehogy. Egyébként kérdéses az is, hogy milyen szakértés fogadható el, csak igazságügyi szakértő által elvégzett vizsgálat vagy ilyen minősítéssel nem rendelkező szakértő véleménye is.

Végül a tényállás tisztázása és bizonyítékok beszerzése kapcsán a Rendelet még egy hiányára érdemes kitérni, nevezetesen, hogy nem írja elő a bizonyíték beszerzési szakban az egyik fél által benyújtott bizonyíték másik félnek, illetve a hatóság által beszerzett bizonyíték mindkét félnek történő megküldését, megküldési kötelezettséget csak a kérelem tekintetében rendel el.

Meglátásom szerint az alapelvekből aggálytalanul levezethető ennek szükségessége, kötelező volta, ennek ellenére indokolt lenne külön is kimondani, s ahhoz esetleg az ügyintézési határidőbe be nem számító nyilatkozattételi határidőt biztosítani.

 

Kézbesítés

Nem véletlenül emeltem ki a Rendelet ide vonatkozó előírásait külön fejezetbe! A Miniszterelnökség által kiadott tájékoztató is foglalkozik e fejezettel, bár meglátásom szerint egy olyan szűkítő értelmezést alakít ki, ami nincs maradéktalanul összhangban a Rendelettel, főleg ha figyelembe vesszük a postai kézbesítés szabályait.

A Rendelet értelmében a jegyző határozatát hivatalos iratként postai úton, személyesen átadott iratként vagy saját kézbesítője útján közölheti, amely döntést az átvétel napján kell kézbesítettnek tekinteni. E rendelkezéssel még nem is lenne probléma, ám a Rendelet 20. § (3) bekezdése egy speciális vélelmet állít fel, miszerint a hivatalos iratként postai úton közölni kívánt határozatot annak sikertelen kézbesítése esetén azon a napon kell kézbesítettnek tekinteni, amikor a határozat a jegyzőhöz visszaérkezik.

A Miniszterelnökség által kiadott tájékoztató a sikertelen kézbesítés esetét, az alkalmazott megfogalmazás alapján, a címzett által nem keresett küldeményekre korlátozza, jól lehet a sikertelen kézbesítésnek számos egyéb oka is lehet, többek között: címzett ismeretlen, a címzett elköltözött, a cím nem azonosítható, a címzett meghalt.

A halál tényét nem véletlenül emeltem ki, hiszen meglátásom szerint az új jegyzői birtokvédelmi eljárás az egyetlen olyan eljárás, ahol elhunytnak kézbesíteni lehet érdemi döntést, ami ráadásul elkerülhetetlenül jogerőre is emelkedik. Képzeljük el, hogy a panaszolt a kötelező határozat meghozatala, de még annak kézbesítése előtt meghal. A posta természetesen „címzett meghalt” jelzéssel küldi vissza a jegyzőhöz a küldeményt, mivel halottnak nem lehet küldeményt kézbesíteni, vagyis a kézbesítés sikertelen, azaz a Rendelet idézett kézbesítési vélelme folytán kézbesítetté válik. A döntés, fellebbezés hiányában, a kézbesítés napján jogerős és végrehajtandó! Hagyományos közigazgatási eljárásban ez elképzelhetetlen lenne.

 

Végrehajtás

A Rendelet egyszerűen megoldja a végrehajtás szabályainak megállapítását, mivel egy az egyben alkalmazni rendeli a Ket. végrehajtási fejezetét, amiből eredően a végrehajtási eljárás során a Ket. alapeljárásra vonatkozó előírásait is alkalmazni kell, ahogy azt a Ket. maga is elrendeli.[3]

A jegyző tehát az alapeljárásban a Rendelet szerint eljárva egy igencsak passzív szerepbe kénytelen helyezkedni, ami a végrehajtási szakban drámaian megváltozva egy aktív, klasszikus hatósági szerepre vált. E szerepváltogatás már önmagában is zavaró lehet az ügyfelek számára, bár ez lenne a legkisebb probléma.

E megoldás láttán egyébként jogosan vetődik fel a kérdés, miszerint ha a végrehajtási eljárásban alkalmazni lehet a Ket. szabályait, akkor az alapeljárásban miért nem lehetett volna? Gyakorlatilag a külön eljárási rend szükségszerűségének indokoltságát ássa alá e megoldás.

A fentiek mellett azonban az igazi problémát a Rendelet és a Ket. közötti jelentős különbségek okozzák. Ezek sorában első helyen rögtön az ügyféli jogok és kötelezettségek különbségét kell kiemelni, hiszen az ügyfelek jogait, kötelezettségeit és lehetőségeit eltérően szabályozza a két jogszabály, a Ket. alapján az ügyfelek jogai, lehetőségei szélesebbek, s több kötelezettség is terheli őket. A kötelezettségek és lehetőségek említése megköveteli az érem másik oldalának, a hatóság helyzetének vizsgálatát is. Nem kell bizonygatni, hogy a Ket. mennyivel több eszközt ad a hatóságok kezébe, a hatóságok mozgástere mennyivel szélesebb.

Vegyük példaként a helyszíni szemlét, aminek lefolytatására a végrehajtási szakban is sor kerülhet. A Rendelet szerint egy csekély eredménnyel kecsegtető, erőtlen lehetőség a jegyző kezében, míg a Ket. szerint egy jogkövetkezményekkel ellátott eljárási cselekmény, aminek során a hatóság lehetőségei igen szélesek (kezdve az akadályozó személyek bírságolásától, egészen a lezárt helyiség felnyitásáig). Az ügyfelek jogai, kötelezettségei tekintetében a szerep és ezáltal jogszabály váltogatásból eredő másik komoly probléma, hogy az eljárás megindulásakor tájékoztatást kapnak a Rendelet szerinti jogaikról, azonban a végrehajtási szakban ilyen tájékoztatást külön nem kell részükre küldeni, így (amennyiben nem ismerik a Ket. előírásait) hátrányos helyzetbe kerülhetnek.

A végrehajtás során alkalmazott megoldás roppant szerencsétlen voltán túl a végrehajtás egyéb problémát nem vet fel, hiszen a Ket. pontosan szabályozza annak lépéseit.

 

Konklúziók

Összegzésként leszögezhetjük, hogy az igazgatási úton biztosított birtokvédelem jellemzői folytán – különösen a bírói úttal összevetve – előnyös a sérelmet szenvedő részére, aminek során a korábbi eljárási rend szerint sikerrel lehetett rendezni a felmerült vitákat. E szempontokat ismerhette fel a jogalkotó is, amikor az új Ptk.-ba is beillesztette e jogintézményt.

A Rendelet hatályba léptetése azonban élesen bizonyítja, hogy egy előnyös, több pozitívummal rendelkező jogintézményt könnyedén meg lehet fosztani e jellemzőitől, előnytelen eljárási szabályok alkotásával! Kétségtelenül a Ptk. a jegyzői birtokvédelemhez legfőbb értékként a gyorsaságot párosítja, aminek elérésére alkalmasak is a Rendelet szabályai, de nem mindegy milyen áron.

A Rendelet jelentős mértékű változtatásaival kapcsolatban feltehetjük a címben is szereplő kérdést: egyszerűbbé vált az eljárás, azaz az egyéb előnyök megtartása mellett sikerült felgyorsítani az ügyintézést, avagy az új szabályok szükségtelenné tették az egész eljárást?

Többek között az áttétel lehetőségére, hiánypótlás kiírására, jogsegély alkalmazására vonatkozó szabályok eltörlése és a bizonyítási eljárás egyoldalúvá változtatása, amelyek mind a bizonyítottság hiányában történő elutasítás felé mutatnak, meglátásom szerint egyértelmű választ adnak az előbbi kérdésre.

Végezetül (és sajnálatomra) az igazi kérdés tehát nem is a címben szereplő felvetés, hanem az, hogy minderre mikor döbbennek rá az ügyfelek, s a jegyzőt kihagyva rögtön a bírósághoz fordulnak.

 

 


1 SÁRINÉ DR. SIMKÓ ÁGNES, Új jogszabály a birtokvédelmi eljárásban, 2015/1, 23–24. o.;
DR. BISZTRICZKI LÁSZLÓ, Megreformált birtokvédelem?, 2015/1, 25–30. o.; DR. CSÁNYI IMRE, Változások a birtokvédelmi eljárásban, 2015/3, 23–24. o.

2 A közigazgatási hatósági eljárásban a személyes költségmentesség megállapításáról szóló 180/2005. (IX. 9.) Korm. rendelet.

3 Ket. 125. § (1) A végrehajtási eljárásban e törvény rendelkezéseit az e fejezetben szabályozott eltérésekkel kell alkalmazni.

Kategória

Könyvajánló

Facebook Pagelike Widget

 

1037 Budapest, Montevideo utca 14.
Tel.: +36 1 340 2304
Fax: +36 1 349 7600
E-mail: info@orac.hu

Weboldal: orac.hu

Szakmai partnerek

Jegyzők Országos Szövetsége (JOSZ) – www.josz.eu

Közszolgálati Tisztviselők Szakmai Szervezeteinek Szövetsége – www.kozszov.org.hu