Ibsennek ez a darabja 1879-ben készült el. Szinte hihetetlen. Ha megnézzük a Győri Nemzeti Színház előadását, alig-alig jut eszünkbe, hogy nem ma íródott művet látunk. Ez a darab első furcsasága. Vajon mi lehet ennek az oka?

A válasz sokkal egyszerűbb, mint hinnénk. A dráma alaptémáját alkotó konfliktus terén a sok-sok eltelt évtized alatt sem változott semmi. Világunk ma is tele van férfiakkal, akik jogos-törvényes feleségüket oly neveken szeretik szólítani, mint „te kis gyámoltalan teremtés”, „az én legdrágább tulajdonom”, vagy akik kijelentik „…én majd vezetlek, tanácsot adok”. Élnek köztünk férfiak, akik képesek kimondani ezt a minden ambíciót nélkülözni látszó mondatot: „Mégiscsak nagyszerű elgondolni, hogy az ember egy biztos, szolid állást kapott, megvan a szép kis jövedelme.” De a legszörnyűbb, hogy ők azok, akiknek valóban még ma sem számítanak a nórák érzelmei, hangulatai, nem számítanak a nórák örömei, bánatai, gyönyörei, mert nekik mindent szabad: „A pacsirta ezt úgyis megteszi.” Igen, Torvald gondolatai szerint Nóra minden ellenszolgáltatás elvárása nélkül kedves és jó, ápolja a házi tűzhely melegét, neveli a gyerekeket és mindeközben még jókedvűen csicsereg is. És a színpadon ez valóban így is van.
Igen, ilyen férfiak ma is vannak. Szép számmal.
De vannak-e ma Nórák? Él-e még nő, aki szó szerint gondolkodás nélkül segít, ha kedvese bajban van? Él-e még nő, aki nem méricskél, ha szeretetről van szó? Él-e még nő, aki képes feltétel nélkül hinni egy férfiban és feltétel nélkül adni neki testét, lelkét, szeretetét, imádatát?
„…legelsősorban ember vagyok”
„Félelmetes” gondolat. Vajon azonos vagy ellentétes Karinthy híres-hírhedt mondatával: „… az ember kétnemű”? Amit Karinthy még tovább is fokoz: „…minél férfibb a férfi és minél nőbb a nő, annál emberebbnek nevezzük.” Ibsennek ez a mondata, ez a „félelmetes” gondolat, amire ma hatalmas üzleti érdekeltségek, média-, sportszer- és kozmetikai birodalmak épülnek, saját korában alighanem botrányos volt. Akkor kimondani volt merészség, ma megkövezik, aki egy cseppet is kételkedni mer e mondat végtelen igazságában. De Ibsen Nórája emellett legalább nő, és Ibsen Nórája legalább soha, egy másodpercre sem él vissza női mivoltával. Soha, egyetlen másodpercre sem akar Torvaldon felülkerekedni puszta nőiségének kihasználásával, még Torvald tolakodása esetén sem, még akkor sem, amikor rájön: a dalosmadár-szerep felvállalása számára már tűrhetetlen. Pedig Nóra nő, nagyon nő, tehát nagyon ember, de amíg csak képes rá, elfogadja, hogy Torvald férfi, megkísérli, hogy eltűrje férje minden hím felsőbbrendűségét. Miközben tudván tudja, hogy ez az oly büszke hím, az életét köszönheti a megalázkodó nőnek.
„… hogy az egymás mellett élés köztünk házasság lehessen.”
Hány kapcsolatban lehetne ma is elvárásként kitűzni a fenti célt? Hány kapcsolat létezik ma is, amely mindössze egy szórakoztató egymás mellett élést testesít meg? Hány kapcsolatban jelenik meg az ilyen-olyan harmadik, negyedik szereplő, mert „…vannak emberek, akiket legjobban szeretünk, és mások, akikkel a legszívesebben vagyunk együtt.” Nem! Ibsen, ha ezt komolyan gondolta, akkor itt vélhetően téved. Az ember nem osztható, nem lehet külön szerep a férj, a szerető, az apa, a házitanító, a táncos partner és a bevásárló-legény. Rank doktor, aki egyaránt kedves jó barátja mind Nórának, mind Torvaldnak (de külön-külön!), előfutára a ma oly gyakori szórakoztató-partnernek, akikkel a tisztességes, de végtelenségig unalmas kapcsolatban élő embertársaink hosszúakat beszélgetnek, jókat csavarognak vagy pompásakat táncolnak. De nem felesleges itt valaki? Nem lehetne egyetlen emberben megtalálni mindent, ami fontos? Ibsen szerint nem. Mai világunk képe szerint nem. Valóban nem?
„Magamnak dolgozni: ebben nincs öröm.”
De Ibsen darabjának ma már talán nem is Nóra és Torvald házasságának teljes csődje a legfőbb üzenete. Nóra és Torvald házassága ma nemhogy nyolc évig, de nyolc hétig sem tartana. De a színpadon ott van a végtelenségig magányos Krisztina is, aki eredetileg talán csak hangsúlyozni volt hivatott Nóra látszólagos boldogságát. Mert Krisztina, a XIX. század szinglije, képes kimondani az egyik legszörnyűbb mondatot, amit ember kimondhat: „Élni végre is muszáj.” Ez a mondat a céltalanság hihetetlenül tömör összefoglalása. Innen indul Krisztina, amikor megismerjük, miközben a sugárzó Nóra „tökéletesen boldog” szép és teljes családja körében.
És lehet, hogy nem is Nóra és Torvald, hanem Nóra és Krisztina között húzódik a legdrámaibb kontraszt. Mert miközben a szürke és unalmas Krisztina a darab végére megtalálja élete célját az összetört Krogstad mellett, a szépséges, és vonzó Nóra a darab végén egyedül, férj és gyermekek nélkül, végtelenül magányosan vág neki a világnak. És Nórának tökéletesen igaza van, amikor azt gondolja, hogy „magamnak kell a dolgokat átgondolnom…”. Igen, ez teljesen igaz. De kivel beszéli meg!?
Révész György
Dr. Révész György
Professzionális néző
Dr. Révész György az e-volreve Pénzügyi-Informatikai Tanácsadó és Szolgáltató Kft. vezetője és résztulajdonosa. Eredeti végzettsége okleveles villamosmérnök és a valószínűségelmélet egyetemi doktori címével is rendelkezik. Fiatal éveiben tudományos kutatóként, majd Ausztriában az energiaiparban dolgozott. Később Grazban, az egyetem kontrolling tanszékének vezetője mellett is tevékenykedett. Pénzügyi és elméleti vállalkozás-vezetési ismereteit hasznosítva tíz éven keresztül nemzetközi informatikai cégeknél különböző pozíciókat töltött be, majd egy sikeres családi vállalkozás vezetője lett. Cége elsősorban a KKV szektorban és az államigazgatási területen végez tanácsadási tevékenységet. Művészettel kapcsolatos tevékenysége eredményeképpen hangjátékát 2006-ban bemutatta a Magyar Rádió.