A brit választási bizottság 2006. szeptember elején Londonban konferenciát szervezett, amelyen a különböző országokból érkezett szakértők brit kollegáikkal együtt vitatták meg a párt-és kampány finanszírozás problémáit. A konferencián az Európai Választási Szakértők Egyesületét (ACEEEO) Havas Péter képviselte.

A tanácskozás kezdeményezésében a szigetország politikai életében az e kérdésben felmerült viták és botrányok játszottak fontos szerepet (nem véletlen, hogy, a konferencia bevezető előadását Jack Straw, a brit kormánynak, a párt-finanszírozás reformját előkészítésével megbízott, tagja tartotta). Az eszmecsere témái (a szabályozás globális perspektívái, a szabályozás alapvető elvei, a szabályozás gyakorlati megvalósítása, a szabályozásban érdekelt „szereplők”, a szabályozás és a közvélemény stb.) közösek, a több mint 70 résztvevő számára igencsak érzékenyek voltak.
Az igen tartalmas véleménycserét az a gondolat hatotta át, hogy bár az utóbbi években több országban is törvényeket alkottak a párt-és kampány-finanszírozásról, amelyek igen hasznosak bizonyultak, sok kérdés megoldatlan maradt, újabb kihívások jelentkeztek, amelyekre csak részben tudtak választ adni.
Ez utóbbi szemszögéből különösen tanulságos lehet Nagy-Britannia esete, még ha a brit többségi választási rendszer, a választások kizárólag egyéni kerületekre korlátozása, továbbra az, hogy ebben az országban a pártok finanszírozásában az állami források csak kis hányadot jelentenek, az európai átlagtól eltérő politikai feltételeket képeznek.
A brit gyakorlatban a párt-finanszírozás sokáig alig volt szabályozva. Az 1883-ban elfogadott törvény elsősorban a választókerületekben felhasználható pénzeket korlátozta, ami érthető volt, hiszen a választási küzdelem gyakorlatilag ezen a szinten zajlott és nem véletlen, hogy az 1960-as évekig a szavazócédulán formálisan nem is volt feltüntetve a képviselő-jelöltek pártállasa, bár a választók előtt az nem volt titok. A száz év múltán törvénybe iktatott rendelkezések is a képviselő-jelölteknek a választókerületekben felhasználható költségeit korlátozta. Fokozatosan azonban a választók magatartásában nagyobb szerepet kaptak a párt-preferenciák és jelentősen megnőtt az országos, a modern eszközökkel operáló pártkampányok jelentősége, miközben a korlátozások továbbra is csak helyi keretekben működtek.

A párt-és kampány-finanszírozás fogalma alatt leginkább a választások bonyolítását szolgáló pénzeket értik, de mivel a kampányokban a politikai pártok játsszák a fő szerepet, gyakorlatilag nehét elválasztani a pártszervezetek fenntartását a választási költségektől, sokszor a kettőt összevontan „politikai finanszírozásnak” nevezik, fogják fel. A pártfinanszírozás nem csak a kampánykültségeket foglalja magában, hanem a párt szervezetek fenntartási költségeit, a szakértők és kutatások kiadásait, a képzést és más a pártok működését elősegítő költségeket is. A felsoroltakon kívül azonban  közvetlen politikai célokra más úton is költenek pénzt., ezért a teljes kép megköveteli, ezek számba vételét: a/ különböző politikai „alapítványok”, szervezetek, amelyek jogi értelemben nem tartoznak pártokhoz, de ezek érdekeit szolgálják, b/ a politikai lobbyzás költségei, c/ a média támogatásának költségei, d/ a politikai jelegű perek költségei. Nem csak arról van szó, hogy a különböző politikai kiadásokat nehéz deffiniálni, legalább ennyire probléma ezek ellenőrzése.

A 2000-ben érvénybe lépett átfogó, „A politikai pártokról, a választásokról és a népszavazásokról szóló törvény” elsősorban ezt a szakadékot hidalta át, amikor az országos szinten is szabályozta, limitálta a pártok felhasználható költségeit.
Ez a törvény azonban más „újdonságokat” is prezentált. Egyrészt, mintegy válaszul a közvélemény aggályaira, amelyek a pártoknak folyósított adományok méreteit (ezek képezik Nagy-Britanniában a pártfinanszírozás döntő részét) alkalmasnak látták a pártok politikájának túlzó mérvű befolyásolására, a törvény úgy rendelkezett, hogy a 5000 fontnál nagyobb adományokat és az adományozók nevét nyilvánosságra kell hozni. Másrészt az új törvény betiltotta a külföldről érkező adományokat.
Nem sok idő telt el 2000 után, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy bármennyire is korszerű az új törvény, mégsem vett minden „kiskaput” számításba. Időközben ugyanis kiderült, hogy a dráguló politika még több pénzt igényel és a pártok ennek fedezésére kölcsönöket vesznek fel, ami azonban szabályozatlan maradt, ezért 2006-ban törvényt fogadtak el, amely a kölcsönök esetében is az adományokhoz hasonló nyilvánosságot rendel el.
Úgy tűnhet, hogy az utóbbi években a szigetországban sokat tettek a politikai finanszírozás szabályozása érdekében, ami pozitív hatást gyakorolt a politika tisztaságára és ez nem is becsülhető le. A valóságban azonban tovább nőttek a közvélemény aggályai, miszerint a pártok politikai tevékenysége pénzzel befolyásolható, amit a nyilvánosságnak a kölcsönökre történt kiterjesztésével aligha lehet ellensúlyozni. Sőt a konferencián többen is jelezték, hogy a nyilvánosság bizonyos értelemben még sokkolja is az embereket. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a politikai költségek növekedése akkor történik, amikor az emberek véleménye a politikáról, a pártokról (ami sosem volt kiemelkedő) csökken. Miközben a pártok tagsága a szigetországban felére csökkent, a parlamenti választásokon a részvétel most 25%-al csökkent 1950-hez viszonyítva, a párt-és kampány-költségek (figyelembe véve az árak mozgását) háromszor nagyobbak.
Nem nehéz mindebből következtetni: a politikai „piac”, az aktivitás leszűkült, ami kedvezőtlen jelenség a liberális demokrácia aspektusából. A pártoktól függ, hogy sikerül-e a választópolgárokat olyan vitákba, a döntéshozatalba bevonni, amelyek érdekeltté teszik őket a politikában. Teljesen érthető a politikai finanszírozás további reformját előkészítő brit bizottság egyik fő megállapítása: nemcsak a finanszírozás szabályozására van szükség, hanem a politikai pártok megújulására is. Tehát csak a kettő együtt hozhat haladást a pártok közötti finanszírozási verseny megállításában.
A párt-finanszírozás szabályozásában továbbra is primátusa van a nyilvánosságnak, de az elmúlt évek tapasztalatai azt is jelzik, hogy ez nem elegendő. Egyre gyakrabban vetődik fel az adományok felső határai megállapításának gondolata, ami sokáig tabunak számított Felvetődött, hogy az ún. harmadik párt, harmadik fél, (ezt Kanadában és az Egyesült Királyságban alkalmazzák) rendszerének kereteit, amelyek eredeti célja, hogy legitim mederben tartsa az adományokat, az utóbbi időben mindinkább 1-1 célkitűzés érdekében, 1-1 személy használja fel és ez rontja azon csoportok esélyeit, amelyek valóban társadalmi célokat támogatnak. Az egyéni politikai törekvések finanszírozása adományok által gyöngítheti a pártok tényleges befolyását, továbbá nehezítheti a politikai finanszírozás átláthatóságát. Többen jogosan utaltak arra, hogy jelenleg a nyomásgyakorló csoportok anyagi ügyleteinek szabályozása és ellenőrzése a legaktuálisabb, mert ezek „kanalizálják” a legtöbb pénzt, és ellenőrzésük nagyobb nehézségekbe ütközik, mint a pártok finanszírozásának szabályozása. A nyomásgyakorló csoportok politikai célokra használt pénzeinek hatékonyabb szabályozása nélkül (beleértve esetleg az adományok összegszerű korlátozását is) a pártok finanszírozásának szabályozása nem teljes.
Ahogy már említettük, a 2000-es brit párt-és választási törvény egyik törekvése az volt, hogy ne csak a helyi kampány-kiadásokat szabályozzák, hanem az pártok országos kiadásait. Az utóbbi években azonban érdekes módon megváltozott a trend, ismét a helyi politizálás került előtérbe. Ez azzal magyarázható, hogy az országos párt-plakátok, a TV és a rádió keretében nyújtott ingyenes „pártpolitikai” adások jelentősége erősen visszaesett, miközben az internet, a mobiltelefonok és más modern eszközök felhasználása a kampányban előre tört. Ezért a helyi politikai költségek jelentős módon megnőttek és ezeket az országos politizálásra szánt kiadásokkal pótolták, ami sértette a törvényt és megnehezítette az ellenőrzést. Nyilvánvaló, hogy a jövőben a szabályozásnak tükröznie kell ezt az új kihívást is, tudomásul kell venni, hogy a kampányok többnyire helyi szinten szerveződnek és személyekhez kötődnek.
Hasonló új jelenségnek számít, hogy a választási kampányok egyre inkább állandósulnak, ezért a kampányköltségeket sem lehet időhöz kötni, és állandóan ellenőrizni kell.
Mint oly gyakran hasonló témákkal foglalkozó eszmecseréken (elsősorban az Egyesült Királyság viszonylatában, de általános szinten is) most is felvetődött az állami, a közpénzek arányának növelése a párt-és kampány-finanszírozáson belül elsősorban az átlátóság, az ellenőrizhetőség oldaláról. Kiderült, hogy ennek egyik fő akadálya a közvélemény ellenállása. Tagadhatatlan, hogy könnyebb lenne az állami finanszírozás, amennyiben a közvélemény azt támogatná, de félő, hogy ezt a kérdést sosem lehet megszavaztatni a társadalommal, bár a tisztább demokrácia megkövetelné. Többen is jelezték, hogy a közpénzeket a pártoknak közvetett módon kellene rendelkezésükre bocsátani (adókedvezmény, ingyen sugárzási idő biztosítása, az ellenzéki pártok működéséhez szükséges eszközök biztosítása).
Elhangzott, hogy gondot jelent a választási adminisztráció munkájának hatékonysága. Pedig egyébiránt ez egyike a demokrácia saroköveinek. Nincs demokrácia választások nélkül, az utóbbi nem lehet szabad és tisztességes, amennyiben a választási szabályok önmaguk nem tisztességesek és koherensek, és ha az adminisztráció nem hatékony, s az nem aktív és következetes a törvények betartásában.

A választási bizottságok, az adminisztráció fő funkcióit a következőképpen lehet érelmezni. A/ annak biztosítása, hogy a szavazati jogokkal rendelkezők bekerüljenek a választói névjegyzékekbe, s hogy azok, akik ilyen jogokkal nem rendelkeznek, ne kerüljenek be, b/ a választási csalások megelőzése, kiszűrése elsősorban azáltal, hogy olyan szabályok érvényesüljenek, amelyek megakadályozzák a csalásokat, továbbá a büntető rendelkezések következetes betartásával. c/ annak biztosítása, hogy a politikai pártok felkészüljenek a kampányok finanszírozásával kapcsolatos szabályok alkalmazására. Ezek érdekében a finanszírozás szabályait nagy odafigyeléssel kell megfogalmazni, hogy el lehessen kerülni a kétértelműségeket, a következetlenségeket és a kibúvokat. Ahol az utóbbiakat nem sikerült elkerülni, ott a választási adminisztráció feladata a szabályok értelmezése. A választási bizottságoknak aktívaknak és önállóaknak kell lenniük a törvények betartatásában.
Ezen belül kisebb vita volt arról, hogy mi a választási bizottságok alapvető feladata, maga a szabályozás végrehajtása, vagy az utóbbi fejlesztésének, reformjának kezelése. Többek szerint a kettőt egy szerv nem végezheti, mások viszont azt hangsúlyozták, hogy a bizottságok ismerik a legjobban a problémákat, s nélkülük nem lehet tovább lépni, reformálni a választási folyamatot. Azt általában senki sem tagadta, hogy ez a két funkció esetenként konfliktusokat teremthet, de a teljes kettéválasztást többnyire elvetették.
A konferencián talán a legtöbbet „ragozott” kérdés a törvények, rendeletek betartatása, a kényszerítő intézkedések, a törvények megsértéséért kijáró büntetések, szankciók ügye volt. Túl sok a törvény, mondták többen, és ezek gyakran többértelműek, kevesebb törvény kellene, de ezeket következetesen szükséges alkalmazni. Utalás történt arra, hogy az utóbbi évtizedekben sok európai országban állandósult a párt-és kampány finanszírozás újabb és újabb szabályozása, a „reformok reformja”, amelyek ugyan javították a szabályozás hatékonyságát, de egyben arra ösztönözték a politikát és szereplőit, hogy kreativitásukat a kibúvók, a „kiskapuk” feltárására koncentrálják. Az újabb és újabb törvények anélkül, hogy nagyobb hangsúlyt helyeznének a végrehajtásra, a betartatás feltételeire nem szüntetik meg a problémákat.
Szankciók a választási törvények megsértésért a következők lehetnek. Szerényebb adminisztratív büntetések kisebb szabálysértésekért. Jelentősebb nagyságú pénzbüntetések komolyabb törvénysértésért. Bűnvádi eljárás és szankciók olyan jellegű törvénysértésért, amely aláássa a választások integritását. A választási költségek megtérítésének megtagadása, a költségvetési támogatás megszüntetése. Az elnyert mandátum megsemmisítése, a soronkövetkező választásokból történő kizárás. A törvényt sértő párt feloszlatása. A választási eredmények megsemmisítése.

Amennyiben kísérletet tennénk a londoni konferencia legfontosabb tanulságai megvonására, akkor két elválaszthatatlan gondolatra kellene hivatkoznunk. Az első, hogy a politikai finanszírozás szabályozása egyre inkább a demokrácia egyik legfontosabb jegyévé válik, s nem túlzás az a megállapítás, miszerint „Vagy a politika képes lesz arra, hogy igazi hatékonysággal szabályozza a párt-pénzeket, vagy az utóbbiak fogják szabályozni a politikát”, ami a demokrácia érdemi csorbulásához vezethet”. A másik, hogy bármennyire is fontos a szabályozás, az önmaga nem tudja megoldani a politikai problémákat, a társadalom gondjait, feszültségeit.