Bertold Brecht:
A szecsuáni jólélek

Lehet-e érdekes az a darab, amelynek elején a következő szöveg áll:
„A történetben szereplő Szecsuan tartomány, amely mindazon helyeket képviseli, ahol embert ember kizsákmányol, ma már nem tartozik az ilyen helyek közé.”
Azért ez a mondat ma már nem hangzik el… De vajon mit szólna Brecht, ha körülnézhetne a mai Szecsuánban (www.sc.gov.cn)? És vajon mit szólna Brecht, akinek az NDK kormánya saját színházat építtetett Berlinben, ha körülnézhetne a berlini fal helyén épült valóban hibátlan iroda-komplexumban (www.sonycenter.de)? A Berliner Ensemble még áll, és körötte (néha talán benne is) fiatal és energikus Sui Ta urak százai nyüzsögnek.
Brecht vélhetően ma is csak gunyorosan mosolyogna. Lehet, hogy kicsit szomorúan, kesernyésen, esetleg gyorsan összerakna egy újabb Koldusoperát dinamikus világunkról, de biztosan tudná, hogy a Tatabányán játszott művével olyan darabot alkotott, amelynél kevés időszerűbbet találhat egy mai színház.
„.. minden rendbe jöhet még, ha egyetlen ember is akad, aki elviseli ezt a világot – legalább egyetlen!”
„Hogy legyek jó, amikor olyan nagy a drágaság?”
„Az idők iszonyúak. Ez a város a pokol, de mi a sima falra is felkapaszkodunk a tíz körmünkkel. És akkor rásújt valamelyikünkre a balsors: szerelmes lesz. Ennyi elég. El van veszve. A legkisebb gyengeség és vége van. […] A szerelem képtelenség. A szerelem megfizethetetlen! De mondja, lehet úgy élni, hogy örökké résen álljon az ember? Micsoda világ ez?”
Micsoda világ ez? Akad-e egyetlen ember is, aki nem használ ki, ha jó vagy? Szabad-e ma még jónak lenni valakivel? Még az istenek is furcsa választ adnak:
 „Attól félek, minden erkölcsi szabályunkat el kell vetnünk. Az embereknek épp elég vesződség, hogy mentsék a puszta életüket. A jó szándék a szakadék szélére sodorja őket, a jótett meg bele is taszítja.”
Akad-e bárki is, aki őszintén, érdek nélkül szeretni fogja Sen-Tét, a jólelket? Vagy csak a nagyon szigorú és nagyon magányos Sui-Ta marad életben, akihez még szólni is alig mernek az emberek? Ezekre a kérdésekre nincs válasz. Egyedül Sin asszony tesz egy kitérő, semmi biztosat nem ígérő, de nagyon szépen hangzó kijelentést, az a Sin asszony, aki persze maga is kihasználta Sen Tét, amíg az hagyta magát:
„Emberi segítség híján senki sem lehet meg.”
„Azzal megyek, akit szeretek / Nem számolgatom, mi az ára.”
Ki ne kételkedett volna döntései előtt, döntései közben? És ki ne kételkedett volna még szerelmében? Ki ne tépkedte volna a valós vagy virtuális virág szirmait: „szeret, nem szeret, színből, igazán.” A tatabányai színházban csak akkor tartanak egy kis szünetet, amikor Sen Te már nem tépelődik tovább, dönt és lép. De döntése abban a világban nem lehet végleges. A hideg, szerelmet kizáró józanésznek sokadszorra is át kell vennie a parancsnokságot.
Valamilyen mértékű kettőség mindegyikünkben megvan. Talán ez a túlélés biztosítéka? Amikor Sen Te jósága és szerelme már létét veszélyezteti, jósága és szerelme visszavonul kis kamrájába, eltűnik, láthatatlanná válik.
„Régi parancsotok,
Hogy jó legyek és mégis éljek,
Kettőbe hasított, mit a villám!”
Ki jó ember?
Sen Te a jó ember, aki a 200 ezüstdollárt első kérésre adja át a Repülőnek, csak azért, mert nem tud ellenállni szerelmének? A repülő persze két éjszaka alatt eldorbézolja a meg nem szolgált pénzt és Sen-Te tőle akár mehetne is vissza utcalánynak.
Vagy Sui Ta a jó ember, aki kemény munkára fogja a Repülőt, „menedzsert” farag belőle, megtanítja pénzt csinálni, miközben saját vállalkozása is szépen gyarapodik? Brecht hithű kommunista létére sem tud ezekre a kérdésekre igazán válaszolni. Az ajánló pedig attól tart, hogy mi sem tudunk, hetven évvel később.
„Egy holnapi felnőtt a máért könyörög!”
Van-e ennél meghatóbb mondat? (Azt, hogy Nemes Nagy Ágnes fordítása tett csodát, vagy ez már Brechtnél eredetiben is ennyire megrázóan szép, nehéz megítélni.). Sen Te gondolkodását, sok mai nőtársáéhoz hasonlóan, gyermeke fogantatása változtatja meg gyökeresen. A darab végén már nem vívódik többet, csak még egyszer utoljára, segítségért üvölt. De segítség nincs, nem jön sehonnan, már az istenektől sem kap többé segítséget. Mert az istenek is, kik kezdetben még bambán és büszkén, heten járták világunkat, megfogyatkoztak. Az utolsó isten négykézláb tűnik el a porban.
Kifelé menet, a nagyon csendes nézők között ballagva, ismét csak Sen Te, az egyetlen jó ember szájából oly furcsán hangzó mondatok jutnak az ember eszébe:
…Tudományom téged szolgál, fiam,
Hozzád leszek jó – s tigris és vadállat
Mindenki másnak, hogyha muszáj.
Pedig muszáj.
Pedig muszáj?