1989-ben megegyezés született a Nemzeti Kerek-Asztal Tárgyalásokon a rendszerváltás sarkalatos törvényeiről (Alkotmánymódosítás, új választási törvény, BTK módosítás, stb.). A javaslatokat az Országgyűlés megszavazta, ezzel létrejött a nemzeti konszenzus az új köztársaságról. A történelem új fejezete kezdődött Magyarországon. Megnyílt az út az Európához való csatlakozáshoz.

Az első szabad parlamenti választással létrejött a köztársaság új állami, politikai és gazdasági struktúrája. Az Országgyűlés új törvények sorát alkotta meg, amelyek a részleteket szabályozták, fontos elem volt a kétharmados törvények sokaságának a megalkotása.
A kormány gazdaságpolitikai tevékenységéről, a lakossági nagy ellátó rendszerek reformjáról azonban soha nem volt egyeztetés a mindenkori kormány- és parlamenti ellenzéki pártok között. Ennek valószínűleg a rendszerváltás előtti súlyos gazdasági válságból való lassú kilábalás volt az oka: a magyar lakosság életszínvonala csak 2000-re, az önkormányzatok által nyújtott lakossági ellátási szint csak 2004-re éri el a rendszerváltást megelőző (1989) év színvonalát. 10 illetve 14 év kellett ahhoz, hogy a szocializmus gazdasági hanyatlását rendbe lehessen hozni. Ehhez a fejlődéshez az új politikai-állami rendszer, az új köztársaság nyújtott lehetőséget. Ha nem kerül sor a rendszerváltásra, akkor még ma is a régi gazdasági terheket hurcolnánk, és nem lennénk tagjai az Európai Uniónak.
A rendszerváltás demokratikus politikai nyeresége mindannyiunké, de a gazdasági előnyöket az új politikai elit és a középosztály élvezi. A rendszerváltás gazdasági-társadalmi vesztesei azok a társadalmi csoportok, amelyek már a szocializmus idején is szegények, képzetlenek, hátrányos területeken élők voltak, továbbá a cigányság minden szempontból.
Való igaz, hogy a rendszerváltás nem történt meg a társadalmunk minden területén. A kormányok általában keresték a konszenzus folytatásának, kiterjesztésének a lehetőségét, de eredményre még nem jutottak. Ez a felelősség egyformán terheli a mindenkori kormányt és parlamenti ellenzékét.
1990 óta minden kormány foglalkozott az agrárium konszenzusos átalakításával. A rendszerváltás utáni első kormány azonban a termelőszövetkezetek felszámolásának a módja és az ezzel együtt járó keleti piacvesztés miatt nem számíthatott tartós társadalmi támogatottságra. Különféle kerek-asztalok szerveződtek a következő kormányok alatt, de eredmény nem született. Az Európai Unióhoz való csatlakozás új támogatási formákat és pénzt hozott az agráriumnak, de a probléma lényege változatlan: amíg a mezőgazdasági szektor állami (uniós) vissza nem térítendő támogatást vagy kedvezményes kamatú hitelt kap, addig politikai csönd van, mihelyt ez megszűnik, akkor újra békétlenség lesz. A fegyverszünettől még hosszú az út a békéig.
1990 óta minden kormány foglalkozott az oktatási reformmal. A tárca költségvetése évről évre nő, azonban az elégedetlenség nem csökken. Fontos eredmény a felsőfokú végzettségűek jelentős számú növekedése, azonban a közép- és általános iskolai reform rendszeresen szembe találja magát a pedagógusok, tágabb értelemben a középosztály értelmiségi köreinek elégedetlenségével. Az általános iskolai létszám radikálisan csökken, és a jelenlegi kormány és ellenzéke egyetért abban, hogy nem lehet az iskolák és a pedagógusok számát csökkenteni. Nem számíthat konszenzusra a reform ezen a területen sem.
1990 óta minden kormány foglalkozott a közigazgatás átalakításával, azonban mindig csak szervezeti változtatásokra futotta. A létszám növekedett, a szervezetek pluralizálódtak, de nem nőtt a közigazgatás eredményessége. 1998-2002 között a kormány egy fél évig foglalkozott egy regionális rendszer létrehozásával, amely el sem jutott a parlamentig. 2002-2004 között az ilyen tartalmú előterjesztések eljutottak a parlamentig, de ott nem kaptak kétharmados többséget. 2006 nyarán a megismételt törvényjavaslatok megint sikertelen voltak. Bebizonyosodott, hogy a közigazgatás reformja nem lesz sokáig, – de legalábbis 2013-ig biztosan nem – a nemzeti konszenzus folytatásának az alapja.
1990 óta minden kormány számára a határon túli magyarok ügye többször is kínálkozott arra, hogy a rendszerváltás folytatásaként a második nemzeti konszenzus alapja legyen. Azonban a parlamenti választási kampányok tartalma, a választójog kiterjesztésével való fenyegetés, a külső munkaerő tömeges beáramlásával való ijesztgetés, a népszavazás megtette hatását a közvéleményre: hosszú ideig nem lehet szó konszenzusról a parlamenti pártok között.
1990 óta minden kormány foglalkozott az információs társadalom fejlesztésével, azonban nem születtek átütő eredmények. Azt lehetett volna gondolni, hogy ez az a  terület, mint a jövőbe való befektetés, egy kiugró lehetőség, de mára már világos, hogy nem lehet az. A korábbi versenyképesség után jelenleg a 24. helyen állunk az uniós ragsorban, és a kormányzati munkamegosztásban ismét két gazdája van a területnek…
1990 óta minden kormány foglalkozott a lakossági nagy ellátó rendszerek reformjával az egészségügyi és nyugdíj rendszer átalakításával, amely azonban nem eredményezett semmit. Előbb önkormányzati alapra helyezték az egészségügyi és nyugdíj rendszert, majd látványos bukás után újra államosították. Magánpénztárok alakulhattak állami ösztönzéssel, majd sorsukra lettek hagyva. Az éves költségvetési kiadások szándékosan alultervezettek, amelyeket mindig a zárszámadási törvénnyel korrigálnak, de a folyó évi költségvetés újra alultervezett.
A közvélemény soha nem értesül arról, hogy az államadósság növekedésének mekkora részét fordítják az egészségügyi és nyugdíj alapok kiegészítésére. Csak azt halljuk, hogy nagyon sokba kerül, és ez már így nem mehet tovább…
Talán eljött az igazság pillanata, és a jelenlegi kormány szembe kíván nézni ezzel a probléma halmazzal. Az ellenzék ellenzi ezt a szembenézést (nyilván, mert ellenzék!). Természetesen nem gondolom azt, hogy a kormány ezt jószántából, szakmai alapon teszi, hanem azért, mert az Európai Unió politikailag nehezményezi a növekvő államháztartási deficitet és súlyosbodó államadósságot Ugye milyen jó, hogy csatlakoztunk az unióhoz!? Ez a külső kényszer kell ahhoz, hogy gyerekeink és unokáink érdekében a magyar kormány foglalkozzon a növekvő deficittel és adóssággal, mert e nélkül soha nem csatlakozhatunk az euró-zónához. A magyar lakosság népszavazással támogatta a belépést az unióba. A belpolitikai együttműködés-képtelenség ezt a döntést, mint a rendszerváltás kritikáját nem másíthatja meg. A kormány és a parlamenti ellenzék nem változtathat az uniós népszavazás eredményén.
A folyó költségvetési hiány, az infláció ismételt gyorsulása által állandó növekedésre ítélt államadósság a politikai elit számára nyilvánvalóvá tette, hogy a költségvetésből ki kell emelni tételeket.
Most már csak arról folyik a vita, hogy mely társadalmi csoportokra, rétegekre terheljék a csökkentést!?
A politikai elit a saját finanszírozásából nem enged, még akkor sem, ha személy szerint és a családjuknak nincs szükségük rá.
A multinacionális cégeket nem lehet érdemi teherviselésre kényszeríteni, mivel az éves bevételük meghaladja a magyar költségvetés egészét.
A Magyarországon működő pénzintézetek profitja szárnyal, és annak csökkentése nem érdeke a politikai elitnek sem.
A társadalombiztosítási rendszer alkalmazottai bebizonyították, hogy nem lehet rájuk, mint állami-önkormányzati közalkalmazottakra terheket hárítani, hiszen minden politikus (is) egyszer az orvosok kezére jut…A parlamenti ellenzék látványosan ellenzi a privatizációt, illetőleg a biztosítótársaságok bevonását a finanszírozásba. A lakosság egyes csoportjainak az ellátási szintje azonban – konszenzussal – csökkenthető. Ez a megtakarítás hosszú távú és jelentős összegű. A felszabaduló forrás szabad rendelkezésű lesz.
Nyilván nem lehet a tb-t nem fizető gazdasági társaságokat arra kényszeríteni, hogy fizessenek tb-t, hiszen ezen társaságok jelentős része fekete pénzekkel támogatja az illetékes pártot! Az állam 15 éven át maga kényszerítette adópolitikájával az embereket kisvállakozóknak, akiket nehéz hirtelen munkavállalókká varázsolni, főleg a munkáltatók akarata ellenére.
Melyik legyen az a társadalmi csoport, amelyre a költségvetési megszorítás terhelhető?
A demokratikus rendszerváltás gazdasági vesztesei természetesen újra a vesztesek közé fognak tartozni, korcsoportra való tekintet nélkül, mivel nincs politikai képviseletük.
A középosztályból a jelenleg legtöbb járulékot befizető, és majd kb. 8-12 év múlva tömegesen nyugdíjba kerülő és az egészségügyi ellátásnak majd nagy terhet okozó része viszont ide tartozhat. Ennek a korosztálynak van egy megnevezése: a Ratkó.
Kézenfekvőnek tűnik a kormánypárti és a parlamenti ellenzéki – a Ratkó-korosztálynál fiatalabb – politikai elit számára a második nemzeti konszenzus kialakítása az egészségügyben és a nyugdíjrendszerben a Ratkó-korosztály terhére. Valahol csak meg kell spórolni a rendszerváltás óta kialakult együttműködés képtelenség árát…
A magyar történelemben újra: Apák és fiúk. Csak most más a tárgy: egyszerűen pénzről van szó. Kitől vegyük el?