Jelenleg nem tekinthető megoldottnak azon köztisztviselők helyzete, akik már több, mint három évtizede a közszolgálatban dolgoznak (nem a besorolásra gondolok, mert abban történt előrelépés). Azokra a kollégákra gondolok, akik ezidő alatt megszakítás nélkül, folyamatosan a közigazgatásban végzik munkájukat azzal a nehézséggel, hogy mindezt vezetőként teszik és ráadásul a legelső (netán: legalsó?) vonalban!

JAVASLATOM (melyhez kérném közreműködését mindenkinek, aki teheti):
1) A közigazgatásban legalább 38 éves folyamatos munkaviszonnyal rendelkező köztisztviselő, amennyiben a legelső vonalban VEZETŐKÉNT (jegyzői, főjegyzői minőségben) legkevesebb 30 évet eltöltött teljes jogú öregségi nyugdíjra legyen jogosult;
2) Az a köztisztviselő, aki legkevesebb 38 éve folyamatosan, megszakítás nélkül közszolgálati jogviszonyban áll nyugdíjba vonulása előtt jogosult legyen 6 havi rendkívüli szabadságra: MOST!
3) Az alig 100 fős címzetes főjegyzői kar számára biztosítsa a mindenkori központi költségvetés nyugdíjba vonulás utáni években is a címmel együtt az évi járandóságot.
INDOKAIM
1) A nyugdíjba vonulás feltételeinek megfogalmazására a jelenlegi kormányzati törekvéseknek való megfelelés során megoldás keresése, továbbá az késztetett, hogy a legutóbbi köztisztviselői törvénymódosítás több kedvező változást tartalmazott ugyan, azonban kevéssé gondolt arra a korosztályra, amely a legrosszabb helyzetben van: a tanuláshoz már nem elég fiatal és friss, a nyugdíjazáshoz még nem elég öreg.
Átdolgozta azonban valamennyi „átmeneti korszakot”, illetve egész eddigi élete átmeneti korszakok sorozata.
Munkájában nem állt rendelkezésére a mai kor számtalan korszerű eszköze, amelynek hiánya csak tovább növelte terheit.
A legalacsonyabb szinten jegyzőként, vezetőként azért nagyobb az igénybevétel, mert sokkal szélesebb az a terület, ahol csak magára számíthat. Nem áll alárendeltségben a szakosztályok hada, a – különösen vidéki – hivatali apparátus képzettségben, végzettségben és képességben sem a főiskolai végzettségűekkel volt azonosítható. A képviselőtestületek összetétele rendkívül heterogén, kevés közülük a köz érdekét szem előtt tartó (miután már megválasztották!)
A községi jegyzőnek egy személyben minden szakterülethez értenie kell: ha a pedagógusok speciális problémáival találkozik, akkor izzig-vérig pedagógusnak, ha az egészségügy területén lévők gondjai merülnek fel, akkor orvosnak, védőnőnek, amennyiben szociális jellegű kérdésben kell döntenie, akkor a legfrissebb szakmai állásfoglalások szintjéig ismernie kell az éppen hatályos joganyagot, különben nem tudja az e szintre is érvényes ugyanazon mélységű – vagyis teljes – törvényességet biztosítani.
A gyámügyi feladat ellátása lelkileg is kizsigereli az embert; gondolják csak el: mikor egyik szülő a másik kezéből tépi ki a gyermeket, aki a szemünk előtt megy tönkre; amikor nekünk kell beszállítani a nevelési intézetbe és ott hagyni a síró, könyörgő gyereket (!); amikor szabálysértési eljárást kell folytatni szomszédainkkal szemben, és nincs vége a felsorolásnak. Itt még nem is szólok az intézmények működési feltételeinek biztosításáról, amelyhez falusi környezetben – természetesen kivétel van – az anyagi források csak részben állnak rendelkezésre.
Folytathatnám például azzal, hogy a számvitel rendjéért, a normatívák igénylésétől akár  a piaci őstermelői igazolvány adattartalmáig naprakésznek kell lennie a jegyzőnek és e témák körülbelül ilyen szórásban 10-15 percenkénti váltásban követik is egymást.
Ugyanakkor mind a képviselőtestületek, mind a közigazgatási hivatalok elvárják, hogy mélyenszántó, magvas gondolatok kerüljenek megfogalmazásra egy-egy testületi előterjesztés során, amelyhez alaposan kidolgozott rendelettervezetek és határozati javaslatok készüljenek határidő meghatározásával és a végrehajtás felelőseként ugyan kit jelölhetnek ki? Ki mást, mint a jegyzőt!
A felsorolás pusztán példa értékű, naphosszat sorolható lenne a több ezer (!) jegyzői hatáskörből adódó nehéz feladat sora.
Napjainkban úgy tűnik, hogy a jövő már másként alakulhat: a kistérségekkel valami újdonság (?!) mutatkozik a látóhatáron. Csak egy gond van: eddig még sehol, senki nem vitte végig a gondolatot: mi történik a végeken? Racionálisan: pontosan végig gondolva, leírva azt, hogy mi történjék a nem körzetközpont községekben? Lebegtetünk, általánosítunk, szubszidiarítunk (ezt én újítottam!), de nem tudjuk, hogy konkrétan mi a sorsunk? Pedig mindenkinek az lenne hasznára, kár halogatni az egyenes, nyílt beszédet.
Indítványom oka: a fentiekben vázolt sokrétű és embert próbáló teendők garanciával történő elláttatásának feltétele az, hogy ne agyongyötört, elhasználódott munkaerő álljon a vártán, hanem magasan képzett, fiatal (nem fiatalos!), energikus (nem enervált!), gyors és hatékony köztisztviselők folytassák az európai uniós csatlakozásból ránk zúduló feladat-dömpinget.
El kell érni még 2006-ban, hogy készüljön el a jogszabály tervezete, amely lehetővé teszi, hogy azok a köztisztviselők, akik az első vonalban vezetőként legalább 30 évet ledolgoztak és összes munkaviszonyuk a 38 évet eléri vagy meghaladja, a 38.év betöltését követően teljes jogú öregségi nyugdíjra legyenek jogosultak! Azt sem tartanám elképzelhetetlennek, hogy az utolsó havi bérrel lenne egyenlő ez a nyugdíj. Mégpedig azért nem, mert 38 év alatt a köztisztviselő valamennyi jövedelmét csak adózás után kaphatta meg, utána munkáltatója garantáltan megfizette a közterheket; hálapénzre, borravalóra soha nem számíthatott, másodállást, mellékfoglalkozást keresete kiegészítésére nem vállalhatott, stb.
Tehát az állammal szembeni kötelezettségét teljesítette, ezért joggal tarthat igényt az abból való részesedésre ilyen fokon (gondolok itt a vállalkozói szférára, ahol az első kérdés, hogy „számlával vagy számla nélkül?”; természetesen a jegyzőnél fel sem merülhet, hogy „jó, részt veszek a testület ülésén este 17 órától, de számlával és ÁFÁ-val ennyit kérek érte!”).
Azért az első vonalban, a lakossághoz legközelebb élő és dolgozó köztisztviselőkre gondolok, mert elhasználódásuk foka itt a legnagyobb: részben a közvetlen lakossági nyomás, az elégedetlenség közvetlenül arra az emberre hárul, akivel az ügyfél elsőként találkozik. Amint haladunk felfelé ez a nyomás kisebb és kevesebb, mert mi felfogjuk az erejét.
Ennek méltánylását kérem és várom a jogalkotótól. Ez esetben látnám igazolva, hogy a meghirdetett köztisztviselői életpálya méltó módon történő lezárását, erőfeszítésének értelmét megtalálja a köztisztviselő és talán jut rá lehetősége még életében annak eredményét élvezni is.
2) Éppen fentiekben említett teher, a munkakörrel járó stressz és a felfokozott életritmus okán jutottam el arra a következtetésre, hogy ezen érintetti kör számára biztosítani kell a Ktv-ben korábban nagyon helyesen megfogalmazott különleges, az un. „rekreációs szabadság” intézményét: most! Azért most, mert a jelenleg 35-38 éves munkaviszonnyal rendelkező köztisztviselőnek esélye sem lehet arra, hogy életében – lehetőleg egészségben – élhessen ezzel a páratlanul jó adománnyal. Tehát nyugdíjba vonulása alkalmával a kötelező felmentési időn túl egyszer életében nyújtson számára valódi pihenésre lehetőséget az a gépezet, amelynek működtetése az élete munkája volt. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem megváltásra, hanem letöltésre gondolok, úgy, hogy ennek minden járulékos vonatkozása rendezve van.
Azért hangsúlyozom ezt, mert a községi köztisztviselő szabadságának nagy részét is többnyire betegállományának „leplezésére” használja fel. Hiszen nem tudja azt az adott évben kivenni úgy, hogy ne kelljen legalább ugyanannyit túlóráznia, ha visszatér a szabadságáról, mire feldolgozza a „restanciát”. Létezik ugyan a helyettesítés intézménye, azonban arra évi rendes szabadság esetén a helyettesítő köztisztviselőt díjazás nem illeti meg(nem így a pedagógust: akinek már az első 40 percre is jár ugyanez!).
Első alkalommal 2006-ban kerülhetne erre sor a költségvetés függvényében, ha ez évben nem, a 2007-es esztendő költségvetése már terv szintjén is tartalmazhatná. Nagyon kevés köztisztviselőt érint, nem lenne elviselhetetlen teher.
3) Végül szeretném a figyelmet ráirányítani országos szinten egy maroknyi köztisztviselőt érintő – tehát ismét nem vállalhatatlan összegű – gyakorlat bevezetésére: annak az alig 100 főt kitevő címzetes főjegyzőnek a címmel együtt maradjon meg nyugdíjazását követően is az évi apanázs. Így biztosan ígérhetem, hogy köztisztviselők napja alkalmából nem csupán az a kétség kívül sokat jelentő emléklap nézegetése, hanem az ehhez párosuló összeg is segít „csak a szépre emlékezni”.
Nem utolsó szempont, de tudom, hogy ha javaslatokat fogalmazok meg, ahhoz a forrást is illik hozzárendelni: nos én az un. „Emberi erőforrások fejlesztése operatív program” /EMEROP/-on belül jelölném ezt meg. Azt ugyanis az Európai Szociális Alap finanszírozza. Ezen belül pedig a főbb prioritási tengelyt képező „ALKALMAZKODÁS A VÁLTOZÁSOKHOZ” címűre gondolok (esetleg a „FOGLALKOTATHATÓSÁG JAVÍTÁSA”című kerülhetne szóba).
Szeretném, ha az indítványomban foglaltak nem terjednének túl az általam megjelölt köztisztviselői körön azért, hogy a költségvetés számára elviselhető mértékű maradjon annak teljesítése. Ezért külön kérném, hogy ne ficamítsa ki senki azzal, hogy „de már 25. év elérése is jelentős időnek számít”, vagy „de ne csak a községben, városban dolgozókra terjedjen ki, hanem akkor már minden szintre”, stb. Ha nem bővül az általam vázolt kör, akkor csekély létszámot és nem túl sok pénzt igényel, vagyis teljesíthető lesz. Ellenkező esetben csak arra jó, hogy ismét ne foglalkozzanak vele!
Szeretném, ha a köztisztviselők helyzete a kistérségi fejlesztésekkel és a közigazgatás személyi állományának csökkentésével összhangban kiemelt figyelmet kapna az első (alsó) vonalban, a legalacsonyabb nívón élők helyzete a megoldás megtalálásával együtt.
Szeretném, ha javaslataimat kollégáim támogatnák és egyetértésüket ehhez megnyerhetném.
Nem szeretnék engedetlenségi mozgalmat indítani, sem sztrájkolni, fegyelmezett köztisztviselő lévén.
Szeretném szakszervezetünk elé példaként a pedagógusok érdekképviseleteit állítani, akik – senkire és semmire sem figyelemmel és tekintettel – a kiharcolt aktuális követelésük teljesítésének napján már megfogalmazzák és újabb harcot indítanak legfrissebb kívánságuk teljesítésére. De említhetném az orvosi kamarát is.
Magam is – szakszervezeti tisztségviselő lévén – harcosabb magatartást látnék célravezetőbbnek valamennyi köztisztviselő érdekében.
Bízom abban, hogy javaslataim érdekképviseletünk vezetésének egyetértésével is találkozván azok támogatásra és elfogadtatásra kerülnek.
Szeretnék a csaknem négy évtizednyi tisztes köztisztviselői múltammal kiegyensúlyozott, békés, nyugodt éveket élni, amíg egészségben ezt még megtehetném.
Mindezeket valamennyi kollégám nevében szeretném.