A katasztrófahelyzetek sohasem válnak kiszámíthatóvá, de kiszámíthatónak kell lennie az azt követő protokollnak.

2009. június 7. Erről a napról legtöbbünknek az európai parlamenti választás jut eszébe, de Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 38 településén lakóknak: a v i h a r. A vihar, amely pillanatok alatt kivédhetetlen károkat okozott házban, termésben, lelkekben.
A kormány haladéktalanul döntött a károk enyhítéséről, meghatározva a feltételeit és az eljárás minimális szabályait. Az önkormányzati miniszter a feladatellátás koordinációjával az államigazgatási hivatal vezetőjét bízta meg.
A természeti csapások az elmúlt években kialakították azokat a rutinszerű megoldásokat, amelyek a károk felmérését és a leginkább sürgető kárelhárítási munkákat lehetővé tették. A katasztrófavédelmi igazgatóság megóvta a további károsodástól a lakóépületeket. A megyei védelmi bizottság is meghozta a szükséges döntéseket. A települések polgármesterei is azonnal cselekedtek. A lakóépületben keletkezett károk felmérését az építésügyi hatóságok és hivatalunk munkatársai – külön díjazás nélkül, akár szombaton és vasárnap is dolgozva – határidőre elvégezték.
A hasonló helyzetekben tanúsított összefogás és felelősségérzet, valamint a megismétlődő természeti csapás lehetősége elegendőnek bizonyult a közreműködéshez, de tisztán láttuk: szívességet kértünk és kaptunk.
A települési igények az államkincstárhoz határidőre beérkeztek, az Önkormányzati Minisztérium a pénzt már másnap átutalta az önkormányzatoknak, így dönthettek a támogatások odaítéléséről és kifizetéséről.
A történteket így leírva arra a következtetésre is juthatnánk, hogy sikerrel megoldottuk a feladatot. Azonban a követett eljárásrendben minden gyorsaságunk mellett az, hogy az emberek megkapják a kárenyhítést szolgáló összeget minimum egy hónapba kerül…
Fel kell tennünk ezért azt a kérdést, lehetne-e ezt a feladatot egyszerűbben, igazságosabban, és még gyorsabban végezni?
Fontos lenne, hogy az éves költségvetésben legyen olyan tervezett összeg, amely különféle fejezetek és címek közötti átcsoportosítás nélkül rendelkezése áll.
A források igénylésének, felhasználásának és elszámolásának eddig alkalmazott módját is újra kellene gondolni. Most a települési önkormányzatok igényelték meg – a kárfelmérést követően – a kormányhatározat szerinti összeget. Ebből aztán – önkormányzati rendeletalkotás után – az igényeket kérelmezőnként elbírálva, egyedi hatósági határozatok alapján jutottak az emberek a pénzhez. Számlával történő igazolás mellett, a kapott összeg rendeltetésszerű felhasználását ellenőrizni kell.
A folyamat adminisztrációja indokolatlanul bonyolult. Ennek a bonyolultságnak részben a hatályos jogi szabályozás az oka. Ezt szemléletesen igazolja, hogy azért kell rendeletet alkotni az önkormányzatoknak a támogatás szempontjairól és azért kell önkormányzati hatósági ügyként, jogosultanként egyedi döntést hozni, mert csak az így adott összeg nem adóköteles a személyi jövedelemadóról szóló törvény szerint.
Nem lenne egyszerűbb a kormányzat, az államkincstár, az önkormányzatok, a károsultak, az ellenőrzést végzők számára, ha jogszabály kimondaná a katasztrófahelyzetekben adott kárenyhítési összeg adómentességét?
Végig lehetne gondolni azt is, hogy nem az egyes ingatlanok kárfelmérése és összegzése alapján lehetne a támogatást igényelni, mert ez minden gyorsaság mellett is időigényes. A település önkormányzata kaphatna egy keret összeget, amelynek felhasználásról értelemszerűen el kellene számolnia. A nem rendeltetésszerűen felhasznált összeg az önkormányzatot megillető költségvetési támogatásokból levonhatóvá válna.
De nem ördögtől való az sem, ha a katasztrófavédelem és a kormányhivatal együttesen végzett gyorsfelmérése alapján a kormány meghatározott összeggel segítené az önkormányzatot, amely azzal önállóan, meghatározott rendező elvek szerint, de a helyismeret miatt „igazságosan” oldhatná meg a lakosság segítését.
A károk felmérésének szempontjait standardizálni kell, olyan adatlapot kell rendszeresíteni, amelyen a későbbi döntésekhez is szükséges információk rendelkezésre állnak.
A biztosítással rendelkező ingatlanok arányára figyelemmel kézenfekvőnek tűnhet, hogy a biztosító társaságok szakemberei végezzék – megállapodás alapján – a biztosítással nem rendelkező ingatlanok kárfelmérését is. De ha az államigazgatás magánál tarja ezt a munkát, akkor is indokolt együttműködni, hogy a biztosítással rendelkezők kárfelmérésének adatait „használhassuk” az állami támogatáshoz jutás megállapításához is. Jelenleg a biztosítással rendelkező lakóházaknál a biztosító és az államigazgatás szakemberei is elvégezték – mindenki a maga szempontjai szerint – a kárfelmérést.
A társadalom igazságérzetének és a társadalmi szolidaritásnak örök dilemmája, hogy kinek, milyen helyzetben kell segítséget nyújtani. Egyfelől miért kap – arányait tekintve – nagyobb támogatást az a tulajdonos, aki nem rendelkezett biztosítással, vagy miért támogatjuk azt, akinek az elszenvedett kár nagyobbik hányadát a biztosító megtéríti? Vannak, akiknek jövedelmi helyzetük nem teszik lehetővé a biztosítás megkötését, van ahol a biztosító társaság nem vállalja a kockázatot, és vannak a „free rider”-ek (potyautasok), akik saját erőfeszítéseik helyett az állami gondoskodásban bíznak – eddig nem is alaptalanul. A társadalom igazságérzetét az is próbára teszi, hogy ugyanaz a természeti csapás egyszer kormányzati beavatkozást eredményez, máskor nem.
A katasztrófahelyzetek sohasem válnak kiszámíthatóvá, de kiszámíthatónak kell lennie az azt követő protokollnak. Tisztában kell lennie mindenkinek azzal, hogy ilyen helyzetben hogyan osztozik az egyén, a civil közösség, az önkormányzatok és az állam a felelősségvállalásban.
Mindennek az alapja az egyedi kormányzati döntéseket felváltó normatív, lehetőség szerint törvényi szintű szabályozás. Ebben az esetben a kormány – vagy kijelölt szerve – csak arról döntene haladéktalanul, hogy az esemény katasztrófának minősül-e vagy sem. Ezt követően a több szerv eljárását és a koordinációt automatizmuson alapuló, egyszerű, gyors, rendezett folyamat válthatná fel.