1. Az Európai Tanács 2000. március 23-24-én tartott lisszaboni csúcsértekezlete új stratégiai célt fogalmazott meg az Európai Unió számára az elkövetkező évtizedre. Az ambiciózus cél nem kevesebb, mint hogy Európa váljon a Föld legversenyképesebb és legdinamikusabban fejlődő tudás-alapú gazdaságává. E gazdaságnak – a fenntartható növekedés mellett – több és jobb minőségű munkaalkalmat, és nagyobb szociális biztonságot kell nyújtania. A stratégiai cél elérése érdekében az alábbi területeken szükséges átfogó cselekvési programok kidolgozása:

– a tudás-alapú gazdaságba való átmenet felgyorsítása: a digitális információs technológiák tömeges méretű elterjesztése (eEurope Action Plan); új rugalmas szabályozási környezet kiépítése az elektronikus kereskedelem és a kapcsolódó területek számára (szerzői jogok, egyéb jogi garanciák, jogérvényesítés); Európai Kutatási és Innovációs Övezet létrehozása (a tudományos kommunikációk nagysebességű transzeurópai hálózata); az egységes piac teljes kiépítése (a jogszabályi környezet további teljes körű harmonizációja);
– az európai szociális modell modernizálása a humántőkébe való befektetés és egy aktív jóléti állam eszközeivel: oktatási és képzési rendszerek reformja; aktív foglalkoztatáspolitika; átfogó szociális védelem;
– a tagállamok makro-gazdaságpolitikájának széleskörű összehangolása az egészséges gazdasági környezet és a kedvező növekedési kilátások biztosítása érdekében: a tagállamok és az Unió közötti úgynevezett nyílt koordinációs rendszer kiépítése (az uniós gazdaságpolitikai irányelvek rögzítése a rövid, közép és hosszú távú tervezéshez; az európai irányelvek nemzeti és regionális gazdaságpolitikává formálásának módszerei stb.).
Mint e néhány utalásból is látható, a lisszaboni stratégia alapfilozófiája számos ponton egybeesik a brit és a német szociáldemokrácia közös elképzeléseivel, ami nyilvánvalóan összefügg az uniós tagállamok kormányai többségének jelenlegi pártösszetételével.

2. Az európai szociáldemokrácia állammal kapcsolatos elképzelése és fő stratégiai törekvése – a fentiekben vázlatosan idézettek alapján – abban összegezhető, hogy a világgazdaság globális kihívásaira csak az aktívabb szerepet vállaló nemzetállamok és a szupranacionális integrációs közigazgatás folyamatosan megújuló együttműködése keretében adhatók sikeres válaszok.
A stratégiai együttműködés középpontjában a versenykörnyezet, a versenyképesség állandó javításának feladata áll, s ez, mint integrációs alapelv nem változott az 1957-es Római Szerződések aláírása óta (közismert, hogy a “négy alapszabadság”, az áruk, a munkaerő, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása az erőforrások lehetséges legnagyobb hozamát, vagyis a versenyképesség maximális kihasználását tűzte ki célul). Az ezredforduló globális folyamatai éppen azt jelzik, hogy a versenyképesség egyre összetettebb követelménnyé vált, s ma már messze túlnyúlik nemcsak a versenyjog és versenypolitika, hanem az egyes nemzetgazdaságok határain is. Kádár Béla összefoglalásában a komplex versenyképesség legfontosabb tényezői a humán infrastruktúra, a társadalmi környezet innovatív jellege; a fizikai infrastruktúra; a környezeti állapot; a biztonság; az ipar és a közigazgatási infrastruktúra.

3. A versenyképességet javító aktív állami szerepvállalás minden szakértői értékelés szerint legfontosabb részfeladata a humántőke fejlesztése. E megállapítás különösen fontos Magyarország esetében, amely e század végéig humánerőforrásai alapján fejlett országnak számított, de ez a pozíció a 90-es évtizedben jelentősen romlott (például a K+F ráfordítások GDP-hez viszonyított aránya harmadára zsugorodott, s ma már a szlovén és cseh ráfordítási mutatóktól is elmaradtunk).

4. A fizikai infrastruktúra körébe sorolódnak a rohamosan bővülő ún. “hálózati világgazdaság” kulcságazatai (energia, közlekedés, távközlés, mikroelektronika stb.). Ezen ágazatok olyan önálló nemzetgazdasági fejlesztése, amely nem a regionális, illetve globális rendszerekben, a transznacionális hálózatokban gondolkodik és tervez, nyilvánvalóan korlátozza a versenyképességet. E szektorok fejlesztésére – a rendkívüli tőkeigény és a bonyolult megvalósíthatóság miatt – valamennyi uniós tagállamban az állami, a magán és az önkormányzati szféra igen szoros együttműködése és a részletes szupranacionális szabályozás jellemző.

5. A természeti környezet állapota és a környezetvédelem megnövekedett versenyképességi szerepe a fejlett országokban közismert. Az ágazat esetében ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a részletes szupranacionális jogi szabályozás és a nemzeti közigazgatás kiterjedt hatósági ellenőrző tevékenysége igen aktív állami jelenlétet feltételez.

6. A biztonsági dimenzió a globális tőkemozgások felgyorsulásával párhuzamosan vált versenyképességi tényezővé. A szervezett bűnözés globalizálódása maga is nemzetek feletti együttműködést igényel a rendőri, közigazgatási és igazságügyi szervezetektől. Ismert, hogy Magyarország felkészültsége e területen technikai és szakmai szempontból is jelentősen elmarad az uniós követelményektől. A közbiztonság, a rendvédelem és az igazságszolgáltatás mindenképpen a stratégiailag felértékelődő állami tevékenységek körébe sorolható az uniós csatlakozással összefüggésben.

7. A magyar gazdaság versenyképessége és az egységes piachoz való kapcsolódás szempontjából mindenképpen az ipari ágazatok szerepe meghatározó. A teljes magyar kivitel 5/6-át ipari termékek alkotják, s az ipari export 3/4-ét olyan nemzetközi érdekeltségű vállalatok állítják elő, amelyek részesei az európai regionális, illetve globális hálózati rendszereknek. E kiemelten fontos ágazat az állami szerepváltozásokkal kapcsolatban felveti az állami támogatáspolitika, valamint az uniós ipar és versenypolitika összefüggéseit.
Az Európai Unió világgazdasági lemaradásának a veszélye a 90-es évektől megnövelte a támogatás- illetve a struktúrapolitika rangját, miközben a versenypolitika és versenyszabályozás pozíciói gyengültek. Ennek hátterében az a felismerés állt, hogy ha túlságosan szigorítják a vállalati koncentrációk, fúziók és az állami támogatások ellenőrzését, ezzel ugyan védik az európai gazdasági versenyt, de Európának, mint gazdasági nagyrégiónak okoznak versenyhátrányt a megafúziók korát élő világgazdasági versenytársakkal szemben.

8. A közösségi iparpolitika legfontosabb területe az állami támogatáspolitika (e szabályozási keretbe kell majd a nemzeti támogatási politikáknak beilleszkedniük az újonnan felvett országok esetében is). E kereteket a közösségi versenypolitika ellenőrzi, illetve a közösségi gazdaságpolitika igényei szerint esetenként tágítja az “iparpolitika” mozgásterét.
Az Európai Unión belül a nemzeti iparpolitikák támogatási eszközei három csoportra oszthatók:
a) a regionális támogatások (eszközei a strukturális és kohéziós alapok).
A regionális fejlesztések közösségi támogatása – különösen a 80-as évek “déli” kibővülési hulláma óta – a gazdasági integráció egyik fő összetartó erejének tekinthető, a közös agrárpolitika mellett;
b) a horizontális támogatási eszközök (általában a gazdálkodási környezetet, a vállalkozási klímát javító eszközöket sorolják ide: K+F támogatás, nem szektorspecifikus exporttámogatás, környezetvédelmi támogatás, energiatakarékosságot szolgáló támogatás, kis- és középvállalkozások támogatása stb.);
c) egyes kiemelt szektorok ágazati támogatása (pl. textil, acélipar). A közösségi támogatáspolitika “ciklikus” változásai elsősorban ezeket az eszközöket érintik.

9. A tág értelemben vett közigazgatási infrastruktúra fejlesztése ugyancsak fontos előfeltétele a versenyképességnek, mindenekelőtt a tőke-fogadókészség, a gyakran emlegetett “abszorpciós” képesség szempontjából. A stratégiai kérdés e területen az, hogy képes lesz-e a magyar közigazgatási rendszer egy hagyományos nemzeti költségvetési újraelosztó szerepből egy EU-konform gazdaságösztönző, promóciós szerepre váltani. Az Európai Unió által társfinanszírozott fejlesztési programok ugyanis minden esetben csak a szupranacionális, a nemzeti kormányzati és a regionális szereplők összehangolt együttműködése esetén működnek. A promóciós, integrációs állami szerep új típusú intézményi struktúrákat és készségeket, s természetesen ennek megfelelő köztisztviselői képességeket is igényel.