A rendszerváltás előtt elkészült az un. “negyedik tanácstörvény” tervezete. Az 1950. I., 1954. X. és az 1970. I. törvény után ez a tervezet kívánta modernizálni a tanácsrendszert. Rövid életű szakmai vita után azonban a közelgő rendszerváltás, a nemzeti kerekasztal-tárgyalások lemosták ezt a tervet a politikai színpadról és 1990. őszén megszületett az önkormányzati törvény. Hagyjuk a közigazgatás történeti kutatókra annak részletes elemzését, hogy miben különbözik egymástól a negyedik tanácstörvény tervezete és az önkormányzati törvény, de egy gondolatot emeljünk ki a tervezetből, amely az elmúlt 10 évben is fel-felbukkan, minden kormány azóta is határozatba foglalja megvalósításának igényét: a szolgáltató államot.

A szolgáltató állam gondolatköre az elnyomó, a bürokratikus, a paternalista állami működést kívánja meghaladni, úgy, hogy az állam az állampolgárokkal betartatja a jogszabályokat, de kultúrált, gyors a hatósági ügyintézés, az állami (önkormányzati) szervektől és intézményeiktől igénybevehető szolgáltatások zökkenőmentesek; nincs sorban állás a hatóság zárt ajtaja előtt, a hatóság birtokában levő közhitelű adatokról nem kell igazolást hozni más hatóságtól, a közérdekű adatok hozzáférhetőek, az ügyfelet tájékoztatják a jogairól, a hatóság akkor is reagál a beadványra, ha az hiányos; az ügyfél által kitöltendő nyomtatványok érthetőek stb.

A szolgáltató állam minimális kritériuma az, hogy az állam képviselője (hatósági ügyintéző, szociális gondozó, stb.) köszön az ügyfélnek. Ne tagadjuk az eredményeket sem! Például a “csendőr-pertu” már nem jellemzi a hatóság és ügyfél kapcsolatát. Mielőtt megvizsgálnánk a szolgáltató állam megvalósulásának néhány konkrét esetét, nézzük meg a megvalósuláshoz szükséges általános feltételeket: rendelkezésre áll-e az adott szervnél a feladat minőségével és mennyiségével arányos költségvetés, a köztisztviselők, közalkalmazottak szakmai képzettsége, erkölcsi és anyagi megbecsülése megfelelő-e, a jogalkalmazási környezet (jogszabályok szemlélete, ügyintézés technikai feltételei, stb.) adottak-e az ügyfélbarát ügyintézéshez?! Ha az általános feltételek hiányosak, akkor szükségszerű, hogy a szolgáltató állam elve nem valósulhat meg. Bár az állami alkalmazottak egy része akkor is köszön az ügyfélnek, ha kevés a fizetése. Ezek szerint nem csak pénzkérdés, hanem az egyes ember habitusán is múlik a dolog?!

20 év közigazgatási tapasztalatából azt szűrtem le, hogy az állami vezetők akkor kezdik hangoztatni a szolgáltató állam elvét, amikor valamilyen válságos helyzet alakult ki a hatalomgyakorlásban. “Normál viszonyok” között nem sok szó esik erről, és még kevesebb a tett. Hál’ Istennek, kevesebb a válságban eltöltött idő, mint a normál viszonyok ideje, de ennek a szolgáltató állam elvének megvalósulása látja kárát. Most nincs válság, nem is kívánjuk, de az emberek vágynak a kultúrált ügyintézésre, ezért nézzünk meg konkrétumokat.

A 80 éves nagynéni lakásában egyedül él. Egyik este 8 órakor elesik a lakásban, és a földön fekve fél órát tart mire telefonon felhívja a szomszédot segítségért. (Unokaöcs mobilja foglalt.) A mentő azonnal jön és beszállítja az illetékes kórház baleseti ügyeletére a nagynénit (20 óra 50 perckor). Ugyanide érkezik 10 perc múlva az időközben értesített unokaöcs is, aki a ngynéni kikérdezése és nyugtatgatása után a következőket tapasztalja: a váróteremben kb. 60 ember tartózkodik és 15 db tolóágy; a nagynéni a 10 szék egyikén ül; zsúfoltság, káosz, várakozás, 2 rendőr őriz egy véres fejű embert, egy totál részeg a földön, tolóágyon egy síró hölgy és egy gyerek. 21,15-kor a betegszállító újabb embert hoz, majd elvisz 3 üres tolóágyat. 21,30-kor két nővér számbaveszi a betegeket (zsivaj, lárma, méltatlankodás) egy terhes anyát (19 órakor érkezett) elsőként visznek az orvosi szobába, egy idős hölgyet a röntgenbe. Hivatalosan 18,00-tól tart az ügyelet. 21,45-től az orvosi szoba ajtaja 3-5 percenként nyílik és csukódik, éjfélre jelentősen csökken a várakozók száma. Nagynéni ekkor jut be a röntgenbe, kifelé a betegszállító (erős alkoholszag dől belőle) tolókocsin hozza ki a váróterembe. A Coca-cola automata időközben kifogyott (100 Ft 2 dl), egy pohár vizet sem lehet inni. Éjfél után 35 perccel mentő hoz egyszerre 3 sérültet. A várakozó betegek hozzátartozói segítenek a behozásukban. A két nővér szemmel láthatóan fáradt, a betegszállító már “megfáradt”. 00,50-kor tudják meg a rendőrök, hogy a vérző fejű fogolyra ez az ügyelet nem illetékes. Távozásukat az unokaöcs és a nagynéni már nem látja, mert bekerülnek az orvosi szobába. Jó hír, hogy törés nincs, csak csúnya ficam, amit a 30-40 év közötti doktornő egy rántással helyreigazít (nagynéni sikít és sír, unokaöcs másfele néz), majd gipszelés egy másik szobában. A doktornő azt kéri, hogy reggel jöjjenek vissza – amíg ő itt van 9 óráig – keringési ellenőrzésre. 01,30-kor indulás haza. A váróteremben még 12 ember van.

Szerencsés kimenetelű volt a nagynéni balesete: néhány hét könnyű gipszben. A doktornő szolgáltatása kitűnő volt, nem kellett operálni, stb. Az érdemi szolgáltatás (röntgen, “helyrerántás”, gipszelés összesen – nettó – 20 percig tartott. Akkor miért elégedetlen az unokaöcs?! Talán, azért mert arra gondolt, hogy egyszer ő is szenvedhet balesetet és akkor ő is átmegy ezen a tortúrán; a bruttó 4 óra 30 perc miatt dühös?! Ez is lehet. De még inkább lehet felháborodva a méltatlan körülmények miatt, az elköltött állami (tb) pénzek, a kifizetett hálapénzek (betegszállító, nővér, asszisztens) miatt, Egyedül a doktornő nem kapott hálapénzt, mert olyan gyors volt, hogy nem volt idő neki adni. Egyedül az nem kapott, aki a leginkább megérdemelte volna! (Nem baj, majd kap a keringési ellenőrzés után). A rendőrök értelmetlen várakoztatása (véres fejű bűnöző nem érdekel senkit), a váróterem higiéniás körülményei sem semmi. Működött a telefon, segített a szomszéd, jó volt a mentő, jó volt a doktornő, a baleset szerencsés kimenetelű. Kell-e ennél több? Igen kell, a szolgáltató állam! És ne legyél beteg soha!

Lejárt a polgár személyazonosító igazolványa. (A népesség-nyilvántartási törvény 1991. óta polgárnak nevezi a törvény hatálya alá tartozó természetes személyeket.) Telefonál a polgármesteri hivatalba, hogy mit kell tennie. “Nem ide kell jönni, hanem a fehér iskolába, és ott mindent megmondanak!” A fehér iskola a busztól 1 km, és a kapun kiírás: ügyfélfogadás hétfő és szerda 9-12-ig, csütörtök 13-16 óráig. Naná, hogy kedd van! Így jár az, aki keveset kérdez a telefonban.

A fehér iskola bejárata előtt két fenntartott parkoló van mozgássérültek részére (!). Szerdán 10 órakor a portás udvariasan közli a polgárral: az okmányiroda az első emeleten van. (Ide már nem tud feljutni a mozgássérült, mert se lift, se rámpa.) Az előtérben csak 3 ügyfél várakozik és olvasgatják a falon levő tájékoztatókat a személyi igazolvány kitöltés rendjéről. A plakátok mellett a telefon és adatátviteli vonalakat tartalmazó doboz és alatta a földön elhelyezett szerver mindenki számára szabadon hozzáférhető (vajon eszébe jutott-e már valakinek belepiszkálni?!) A polgár megkérdezi a várakozókat, hogy bemehet-e az irodába. A halk dünnyögéseket igenlő válasznak veszi és belép a hivatali helyiségbe. Tar fejű, biztonsági őrnek kinéző 20-22 éves fiatalember áll az üres szoba közepén, zsebredugott kézzel, rágógumizik, és a polgár köszönésére bólintással válaszol. “Hány órára hívtuk be?” Magamtól jöttem, mert lejárt a személyim – hangzik a válasz. “Csak időpontot lehet kérni!” Nyílik az ajtó és a polgár által személyesen ismert ügyintéző lép be: “Jó napot kívánok! Az előtérben tessék kitölteni az űrlapot, és utána tessék hozzám jönni.” A polgár örül, keresi a saját tollát, mert íróeszköz nincs az előtérben és nekiállna kitölteni a nyomtatványt. A kérőlap jóformán olvashatatlan (rossz a sokszorosító gép), a kérdések olyanok, amit a polgármesteri hivatal hivatalosan tud, a válaszokra olyan kevés hely áll rendelkezésre, hogy mikrobetűket kell írni. A feltett kérdések és a válaszok helye elcsúszott egymástól, ezért az édesanyja nevét a születési helyre írta be, majd javítja. (Hiába járt egyetemre nem képes kitölteni egy nyomtatványt – gondolja magáról, és még két helyen javítania kell a papíron.) “Nem látja, hogy alá is kell írni?!” – tart rövid oktatást a biztonsági őr – majd szólunk, ha bejöhet! Újra az előtérben várakozás. Két ügyfél távozik, és egy újabb érkezik, akit a polgár már gyakorlottan felvilágosít a teendőkről. Az új ügyfél nem hozott szemüveget, de a másik várakozó kisegíti – majdnem jó – silabizálja a nyomtatványt. 11 órakor kialszik a villany az előtérben. Teljes sötét. A várakozó ügyfelek egy kicsit mozognak, a szemüveget kölcsön adó véletlenül belebotlik a szerverbe. A biztonsági őr kinyitja a belső ajtót: “Nincs áram!” – közli ügyfélszolgálati jelleggel. Elnézést kérünk, de várni kell, amíg lesz áram, és folytatni tudjuk a munkát – mondja kedvesen az ismerős ügyintéző – vagy ha nem tudnak várni, kérjenek új időpontot a fiatalembertől. A polgár nem tud várni bizonytalan ideig, ezért kérdezi, hogy mikor jöhet újra. Rágógumizó előveszi a naptárt: “Október 1., 4. vagy 5?” De ma augusztus 23.-a van – méltatlankodik a polgár. “Tessék választani!” A polgár lapozza a saját naptárát és a 4.-e mellett dönt. Köszön – bólintás a válasz – távozik, így nem tudja meg soha, hogy a többi ügyfél mit döntött a sötétben.

A közigazgatás tömegesen, rutinból intézi az ügyeket, egy-egy konkrét példából általánosítani nemcsak sportszerűtlen, de szakmailag sem korrekt. Az okmányirodák 2000. január 3.-a óta több tízezer ügyfelet láttak el személyi igazolvánnyal. Ez tény. De milyen körülmények között? Egy konkrétum is tény. Nézzük ismét az általános feltételeket: az Országgyűlés 1992-ben törvényt alkotott arról, hogy 1996. január 1-jétől az okmánykiadás hatásköre a polgármesteri hivatalokhoz kerül. E döntés közigazgatás-történelmi léptékkel mérhető. A rendszerváltás után a közigazgatás fejlesztése hétmérföldes lépést tehet. Volt idő a felkészülésre, a feltételek megteremtésére. A Bokros-csomag részeként a törvényt módosította az Országgyűlés és az új határidő 2000. január 1. lett. A felkészülés folytatódott 1997-től, a központi pénzügyi döntések 1999. szeptemberében születtek meg. Az önkormányzatok 1999. októberében tudták meg a konkrét lehetőségeiket, párhuzamosa folyt az ügyintézők képzése. Ezért nem meglepő, hogy január 5-én az okmányirodák indulásának napján egyetlen okmányt sem sikerült kiadni az ügyfeleknek. 2000. augusztus 28-án egy ügyfelet az érdemi ügyintézésre október 4-re hívnak be. Szolgáltató állam?! A köszönést az ember a családjában tanulja meg. A tar fejű, biztonsági őrnek kinéző 20-22 éves fiatalember, zsebredugott kézzel, rágógumizik, és a polgár köszönésére bólintással válaszol. Ő sem reménytelen. Csak valakinek meg kellene tanítani valamire. Az adófizetők pénzéből él és velünk bánik így. “Jó központi határozatok, rossz helyi végrehajtás!”- ezt könnyű mondani a központból, “A minisztériumban nem tudják, mit csinálnak! – mondják a helyi köztisztviselők. Az unokaöcs és a polgár pedig olvassa a pártok programjait, és igénybe veszi az állami (önkormányzati) szolgáltatásokat.
Kölcsey azt írta: „Jót, s jól!” Ennek fele már megvalósult: a jót rosszul végzi a szolgáltató állam. Van idő arra, hogy a jót megtanulja „jól” is csinálni. A diktatúrában a köztisztviselőknek a rosszat kell jól csinálniuk. Éljen a demokrácia!