Hosszú vajúdást követően, 1997 júliusában megszületett, majd 1998. január elsején
hatályba lépett az épített környezet alakításáról és védelméről szóló – új építésügyi – törvény. Jó magyar szokás szerint ez a meghatározó jelentőségű törvényünk is felemásra sikeredett, mint minden jogszabály, ami nem a szakma, hanem a politika szája íze szerint készül. Mégis a hosszan tartó káoszhoz képest valamelyest stabilabb hátteret jelent az építésügyi hatósági munka számára, mint a megelőző, évtizedes útkeresés. Ez a politika és az építésügy viszonya 2000-ben.

Az új építésügyi körzetek létrehozásában érzékelhető a szándék a korábbi, több mint 3000 építési hatóságból álló, fenntarthatatlan rendszer felszámolására, illetőleg az öszszeférhetetlenség, esetleges korrupció kiküszöbölésére. Erősen kétséges azonban, hogy a gyakorlatban el-éri-e célját az új építéshatósági struktúra. Ennek pedig alapvető oka a hatósági apparátus megfelelési kényszere a jogi szabályozásnak, egyszersmind az elsősorban helyi politika elvárásainak.
■ Hogyan kezdődött? Nem érdektelen röviden áttekinteni a közelmúltat. A szakma prominensei a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a megyénkénti egy állami építészeti hivatal, és ennek 3-4 körzeti hivatala modell kidolgozásával kezdték. Az építésügyi dekoncentrált szervek elképzelése már személyekre lebontva, létszám- és helyszintig kidolgozottak voltak, a politika azonban elvetette a szakma által támogatott megoldást. Nem meglepő módon elsősorban a befolyásos polgármesterek ellenezték a DEKO-k létrehozását, ragaszkodva a helyi hatalom ezen nem kis jelentőségű szeletéhez. Minden ésszerűsége és támogatottsága ellenére nem sikerült az új építési törvényt 1992-ben elfogadtatni, így maradt a 3000 építésügyi hatóság, mindennemű szakmai irányítás, felügyelet nélkül. Az eredmény ismert, az építési fegyelem, az önkéntes jogkövetés hiánya, a jogszabályi előírások, sőt kötelezések semmibevétele a lakosság részéről, illetve kimondva, kimondatlanul a korrupció szinte mindennapossá válása az építési hatósági eljárásban. Mindehhez hozzájárult, hogy a nagyszámú, és szakmai felkészültségében igen heterogén hatósági apparátustól nem is volt elvárható a magas színvonalú egységes jogalkalmazás. E problémákat volt hivatott megoldani, de legalábbis nagyban csökkenteni a 97-es, új építési törvény. A jogalkotó szándéka és elvárása (megfeleltetési kényszere) egyértelmű. Az építésügyi hatóságoktól szakmaiságot, függetlenséget, pártatlanságot és objektív jogalkalmazást, döntéshozatalt vár. Ehhez képest a körzetközpontokat a „köztudottan pártatlan” városi önkormányzatokhoz telepítette, kiszámíthatóan azzal a szándékkal, hogy az építési hatóságok működési költségeitől mihamarabb szabaduljon az állam. Még a szakmai irányításra sem tartott igényt az éppen „aktuális” illetékes tárca (már ha van ilyen egyáltalán), így a jegyző felelőssége és a polgármester hozzáállása kell hogy biztosítsa a jogszabályi megfelelést.
■ Mi is van itt? Ha az ember csak a központi és helyi építési jogszabályokat böngészi, a képlet egyszerű. A törvény meghatározza az épített környezet alakításának és védelmének alapvető követelményeit és eszközeit, a jogokat és kötelezettségeket, illetve a mindezekkel kapcsolatos feladatokat, hatásköröket és hatósági jogköröket. A helyi önkormányzatok pedig (amelyiknek telik rá) megalkotják településrendezési terveiket, amelyek alapvető feladata a település és környezete ésszerű alakítása, egy olyan szerkezeti rendszer kialakítása, amely lehetővé teszi a fejlődés szabályozottságát, a helyi adottságok és értékek megőrzését, kiaknázását. A hatósági apparátusra mindkét szintű jogszabály kötelező érvényű! Nézzük meg először röviden ezeknek helyi rendeleteknek az „alkotási körülményeit”, hiszen ezekből adódik az építésügyi igazgatási anomáliák jelentős része. A településrendezési tervek készítésének és jóváhagyásának kizárólagos joga a helyi képviselő-testület kezében van. A tervek készítése szakmai stáb feladata, míg a döntés meghozatala – legjobb indulattal is laikus – politikai testülethez kötődik. Ebből eredően az egyébként 5-15 évre szánt terv sok esetben csak egy ciklusra szól, mivel a döntéshozó politikus – tisztelet a kivételnek – általában csak rövidebb távon kíván és tud gondolkodni. Ez bizonyos szempontból érthető, hiszen a hosszabb távú tervezés sok esetben ellentétes a politikai érdekekkel, tudniillik a választási ciklus időtartama alatt a választópolgárok felé kézzelfogható eredményeket kell felmutatni. (Íme egy újabb megfelelési kényszer, de erről majd máskor.) Nem véletlen ezért, hogy a szavazatok érdekében akár a hosszabb távú szakmai elképzelésekkel ellentétes politikai döntések születnek, egyes érdekcsoportok, vállalkozók, befektetők, befolyásosabb polgárok stb. kívánságainak teljesítésére. Ennél már csak akkor rosszabb a helyzet, ha szinte látványosan vala-mely „párthoz vagy személyhez közeli” cég(ek) érdekérvényesítése folyik várospolitikai köntösben. Persze ezt is lehet várospolitikának nevezni, a papír sok mindent elbír. Érdemes lenne, mondjuk, húsz év távlatából értékelni az elmúlt néhány év élettérformáló politikai döntéseit, szigorúan szakmai alapon. Kicsivel szerencsésebb, bár nem jogszerűbb a helyzet, ha a terv elfogadásánál és alkalmazásánál a testületek olyan gazdasági vagy szociálpolitikai érdekeket érvényesítenek, amelyek rövid távon foglalkoztatási, szociális gondokat oldanak meg, gyakran a településrendezési érdekek rovására. Hasonló gond, amikor a helyi politika a vállalkozások, és különösen a tőke letelepítése érdekében hajlandó az ésszerűség határain túlmutató kompromisszumok megkötésére is. (Gondolom, nem ismeretlen az a politikusi felkiáltás: „Kit érdekelnek a jogszabályok és a szakmai akadékoskodások, ha a multi le akar telepedni!” Aztán az új ciklusban lehet keresni a felelősöket.) Természetesen a fenti megállapításokra is vonatkozik az „akinek nem inge, ne vegye magára” mondás, és hangsúlyozom, tervezési problémák ott jelentkezhetnek, ahol egyáltalán van pénz bárminemű településrendezési tervben gondolkodni! Nos ennyit a szabályozásról.
■ A másik oldal Térjünk vissza az építési hatóságokhoz! A körzeti hatóságok megalakítása viszonylag zökkenőmentesen zajlott. A kisebb települések önkormányzatai már nem ragaszkodtak annyira régi jogosítványaikhoz, mert jól érzékelték a feladatellátás terheit, hátrányait. Sok helyen gondot jelentett viszont a szakmai feltételeknek megfelelő ügyintézők kiválasztása, megtalálása, sőt ez a kisebb városokban ma is probléma. A fluktuáció igen jelentős, az építési apparátus a városok jelentős részében teljesen kicserélődött. Mint ahogy az lenni szokott, a magasan kvalifikált, ambiciózusabb szakembereket „felszívta” a piac. Mások a nevetségesen alacsony illetmény miatt inkább a magántervezést választották, jól kihasználva az addig kialakított ismeretségi körüket az ügyintézés gyorsítására. Sokaknak viszont a szakmai munka befolyásolására irányuló politikai törekvés volt az utolsó csepp a pohárban. A feladatátadás, -átvétel során kiderült, hogy a községek többsége a hatósági munkához nélkülözhetetlen elemi dokumentumokkal, nyilvántartásokkal sem rendelkezik (rendezési tervek, építésügyi szabályzatok, alaptérképek stb. hiánya), jellemzően nem az apparátus hibájából. Mindehhez párosult az építési fegyelem hiánya, a szabadosság. Megszokott volt, hogy az önkormányzatok a saját építési beruházásaiknál sem vették kellően komolyan az építési szabályokat, a rendezési terveik előírásait. Ebben a nem kellően következetes és távlatos beruházási pályázati rendszer is közrejátszik. (“Amire most adnak pénzt, azt most kell megépíteni.”) Nem nevezhető optimálisnak a megnyirbált hatáskörű községi ügyintézők és a körzeti építési hatóságok együttműködése sem. Csak lassan oldódik a sértődöttség, a községek több helyen nem is igénylik a szakmai kapcsolatot, a tanácsadást. Az évente rendezett néhány értekezleten túl nemigen találkoznak az építésügyi hatósági körzetek dolgozói, vezetői egymással. Ez pedig jól jelzi a jogalkalmazás összehangolásának, az ágazati irányításnak a hiányát az építési hatósági munka területén.
■ Ki az Úr a házban? Az építésügyi hatóságok – a munka jellegéből adódóan – a központi és helyi jogszabályok alapján hozhatják meg döntéseiket, mérlegelési lehetőségük erősen behatárolt. Ennek ellenére a helyi politika a rendeletalkotáson túl előszeretettel avatkozik be a hatósági munkába. Szerencsére ez leginkább a számukra fontos ügyek intézésének gyorsítására irányul, de előfordul a szakmai munkába való közvetlen beavatkozás is. Ennek durvább formája, amikor a képviselő – élve vagy visszaélve befolyásával – közvetlenül az ügyintézőre gyakorol nyomást a jogszabályok (számára) helyes értelmezése, vagy az előírások figyelmen kívül hagyása érdekében. Kifinomultabb technika, amikor a politikus a saját vagy az általa valamilyen okból pártolt cég, személy érdekében a polgármestert, alpolgármestert keresi meg egy kis segítségért. Ez ismert a községekben is, ilyenkor megindul a körtelefonos ügyintézés. Sajnálatos, de előfordul, hogy az ügyfél jogi, tervezői stb. megbízottjaként jár el politikai minőségben a megválasztott képviselő anélkül, hogy az összeférhetetlenségnek a gondolata felmerülne benne. Mosolyogtató viszont, ha a képviselő meglepődik, amikor megtudja, hogy az általa kért döntést épp a képviselőtestület által jóváhagyott rendezési terv előírásai zárják ki. Ahhoz, hogy ezekből az esetekből nagyobb konfliktus ne származzon, gyakran a jegyzőnek kell beavatkoznia, végső esetben pedig marad a hatóság kizárásának kezdeményezése, eljáró hatóság kijelölésének kérése. Tény, hogy az ügyek mindenáron való elintézésének, felgyorsításának kényszere a politikusokat a ciklus végén és különösen a kampányidőszakban fogja el. Ilyenkor alig megoldható ügyeket is felvállalnak, és a szavazatok érdekében szűkebb közösségek akaratát hajlamosak a település érdekei vagy jogszabályi előírások elé helyezni. Ebben a felfokozott kampányhangulatban gyakrabban hallani a politikának az apparátust leminősítő nyilatkozatait, amelyekre ez időszakban a média is job-ban vevő. Összegezve elmondható, hogy az új építésügyi törvény és a kapcsolódó jogszabályok a végrehajtás területén még sok kívánnivalót hagynak maguk után, de leszögezhető, hogy a problémák jelentős része orvosolható lenne az építésügyi hatóságok szakmai (politikai befolyásmentes) függetlenségének garantálásával. A központi és helyi szabályozás jobb öszszehangolása, továbbá az, hogy a körzeti építési hatóságok vagy a DEKO-k lesznek-e a végső megoldás, egyelőre a politikai döntéshozókon múlik. Az Európai Unió pedig csak csendesen vár…