Heltai Jenő: A Tündérlaki lányok (Vígszínház), Bacsó Péter: Majdnem szűz (Megafilm), Karinthy Frigyes: Capillária

„Nem szomjazik az egészséges, becsületes, szép szerelemre…?”

De, bizonyára. Szomjazik, csak éppen esélye sincs rá. Sem a két eminens, mindenkinek megfelelni képes Tündérlaki Olgának és Mancinak, sem húguknak, az okoska-szépecske Sárinak, sem nővérüknek, Boriskának, Heltai sablonosan kitartott színésznőjének. Igaz, Bacsó Péter ma élő, hősies kis kurvájának sincs sok része becsületes, szép szerelemben. Pedig ő akár Tündérlaki Boriska unokája is lehetne, ha legalább azt tudhatnánk, vajon ki lehetett a születése után azonnal elhagyott Árva Boróka, Bacsó Péter főhősének a mamája. A szerelem ritkaság, itt sincs, ott sincs, Heltainak ez a darabja mégis folyamatosan megy valamelyik színházunkban, miközben a filmre mindössze 21.383-an mentek el moziba. Ennyire bizonyosan nem rossz ez a sokak által (de nem általunk) gyengécskének tartott utolsó Bacsó-szatíra. Vagy talán a régi figurák, vagy a kispolgári történet lenne ennyivel érdekesebb?

„Nektek talán csakugyan kell a boldogsághoz a pénz, nekem nem.”

Ez a nővére minden pénzét „lenyúló” két tisztes lányra vonatkozó mondat teljességgel súlytalan marad a Vígszínház színpadán. Pedig jól látjuk, hogy a „csöndes, becsületes polgári életbe” vágyó erkölcsösnek mondott hölgyek bármilyen áldozatot meghoznak a mamának tetsző fiatal férjért. Bármilyen áldozatot, amit azért nem nekik, hanem a nővérüknek kell meghozni. E logikai és morális bukfenc ellenére a jómódú középszer kritikáját soha nem a Szent István körúton kell keresnünk. Azt akkoriban a Heltainál 16 évvel fiatalabb Karinthy írta le tökéletesen, Budapest túlvégén. Ő fogalmazta meg (a marketing tankönyvek előtt vagy harminc évvel), hogy Olga és Manci, „aki vesz, anélkül, hogy adna… egyszerűen hódító, erősebb fél, magasabb rendű lény”. A két, végtelen önzését saját maga számára is bevallani képtelen lány mégsem látszik igazán hódítónak. Viszont ma is találunk a Lipótvárostól Ferencvárosig, Nyíregyházától Nagykanizsáig jól ápolt, semmi kis komédiásnőket, kiket az egész világ szolgálni köteles: Bacsó a meglehetősen korlátolt miniszter-asszonyban állít emléket ennek a remélhetően nem örök figurának. Heltai a dilettánsan szerepet játszó úrinő-húgokkal a képzett, mégis őszinte színésznő-nővért állítja szembe. És bár a Btk. 318. §-a ma is kimondja, hogy „aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz, csalást követ el”, az ígéreteikkel, apró kis hazugságaikkal férjüket, egész környezetüket tudatosan tévedésbe ejtő Tündérlaki Olgákra, Mancikra, és mai társnőikre mégsem vár büntetőeljárás. Hacsak nagyon sikeres házasságuk nem válik korlátolt férjük révén rosszabbá bármely börtönnél.

„… élni édes és szeretni jó.”

A Heltai által oly kedvesen, megbocsátón megrajzolt nagyon okos, nagyon tiszta, örökké csak kislányként kezelt, és így aztán akként is viselkedő kishúgokat sem kell manapság sokat keresgetni. Igaz, az azért szinte eljátszhatatlan, hogy ma egy tizenhat éves lány nem tudja, mit ígér: mit jelent szeretőjévé lenni valakinek. De ha orvosi értelemben nem is nagy divat szűznek lenni, úton-útfélen belebotlunk a magukat tapasztalt nagyleánynak gondoló, szexről szájaló mama kedvenceibe. Milyen ügyesen elhitetik magukról 16, 26, vagy akár 36 éves korban is, hogy egy „ilyen kislánnyal nem szabad komolyan beszélni”. Vajon talán ez a Sári lenne Karinthy gyönyörű és élet-élvező oiháinak földi mása? Akkor bizony, jaj nekünk! Mert előbb-utóbb minden pasi, még Heltai lírai költő Sándorkája is rá fog jönni, hogy „… milyen könnyen teszik lóvá a tapasztalatlan lányok a sokat tapasztalt férfiakat!” Óh, valóban, azok az érinthetetlen kis leánykák, és a szegény, okos férfiak!

„Egy ötvenéves embert lehet megszokni, de nehéz szeretni…”

Heltainak ezt a darabját szokás az 1900-as évek elején oly nagyon divatos „perdita-romantika” hazai alapművének nevezni. Csakhogy Zola jóval korábbi naturalizmusa, Karinthy kicsit későbbi, bájosan pornográf fantasztikuma, és Bacsó mai pengeéles szatírája után végre ki kellene mondani: perdita-romantika, kurva-romantika nem létezik! Kiszolgáltatottan pénzt keresni, testi vagy szakmai prostituáltnak lenni nem túl felemelő. És ezen a téren Karinthy legfeljebb csak elméleti szakember volt. Sokat idézett, sokat félreértett mondatával („De hogy lehet ’élvezeti tárgy’ valami, ami maga is élvez?”) Heltai Boriskája aligha érthet egyet. Egyszer aztán ő is a nővérei fejéhez vágja: „Tudjátok mi az szerelem nélkül élni, szerelem nélkül csókolni?”. De olyan nagyon bizonyos, hogy magáról beszél? Nem lehet, hogy talán a nővérének ad még egy utolsó, hasznos tanácsot az esküvője előtt, mielőtt az végképp belezuhan az államilag elismert öncsalásba? Mert Boriska, akiről az egész világ azt hiszi, hogy csak a pénzéért adta oda magát öregedő barátjának, legvégül, igaz, túl későn, és múlt időben, kimondja: „nagyon szerettem”. Talán ő az egyetlen, aki „erkölcstelenségében” mégis találkozott valódi emberi kapcsolattal.

„Csak azért, mert a jómódot féltitek, a gondtalan életet?”

Vajon miért viselik a Vígszínházban a kissé élettelen és lélektelen figurák az I. világháború korának jelmezét? Miért a múltban játszunk egy olyan darabot, amely, ha szájbarágósan is, de mai gondokat elemez? Változott valami 95 év alatt? A nők, láttuk, nemigen. De a férfiak sem. Heltai Báró ura semmivel sem jobb, vagy rosszabb, mint Bacsó Frédi bácsija, és a mában élő, nagyon rendes kisfiú Móric mellől a végtelenül tehetséges Boróka éppen úgy fog elmenekülni, mint Sári a századforduló alanyi költője mellől. Legfeljebb Frédi bácsi példáján ma már azt is megtanulhatjuk, hogy két mobiltelefon egyidejű használata komoly szexuális zavarokat okozhat. Ha viszont ennyire semmi nem változott, akkor a jelmezeknek talán azt kell eltakarniuk, hogy még ma is egy durván őszinte prostituáltnak van a legtöbb esélye a boldogságra? Esetleg zavar minket, hogy ez a darab, és ez a film a nagyon-nagyon sokadik, hihető és megnézhető alkotás, amely szerint még ma is a rosszéletű lány a legbecsületesebb? És egyáltalán: hol az ördögben van legalább egy icike-picike „egészséges, becsületes, szép szerelem”? Reméljük, nem csupán Capillária számunkra soha el nem érhető víz alatti országában, ahol az őslakos oihá-k szép szerelme „önmagáért való művészet és öröm, mely egyik oihá-nak a másik iránt érzett rajongásában és odaadásában merül ki”.

Telhetetleneknek:
http://www.nemzetiszinhaz.hu/eloadasok/index.php Itt megy Botho Strauß „A park” című darabja, ami egy további, mai, kőkemény variáció ugyanerre a témára. Persze, az utolsó kérdésre itt sem kapunk választ, még Bécsből sem. Nagyon jó színház, nagyon felnőtteknek!
http://www.mmka.hu többek között a magyar filmet nézettségi adatai. Rémisztő!
http://www.filmunio.hu Utána lehet nézni sok nagy magyar filmrendező életművének.
http://www.szineszkonyvtar.hu Utána lehet nézni sok régi nagy magyar színésznek, rendezőnek.
www.femina.hu „audietur et altera pars” (vagy inkább ne?)
http://wakku.hu Végre valami egészen más – megszűnőben. Botrány!