Tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim, Kedves Kollegák!

Sokat töprengtem, vajon melyek azok a közös emlékek, sikerek, vagy esetleg kudarcok, amelyek hűen tükrözik az önkormányzatok életét, sokszínűségét, és melyek ezek közül azok, amelyek az önkormányzatok megalakulásának 15. évfordulóján méltatásra érdemesek. Végül oda jutottam, hogy túl sok van belőlük, így nem érek néhány perc alatt a végére. Talán szerencsésebb, ha azokat a gondolataimat osztom meg a jelenlévőkkel, amelyek azt idézik fel, hogy honnét indult az önkormányzati rendszerrel a jegyző, hova jutottunk, és vajon hova tartunk ezen az úton.
15 évvel ezelőtt az önkormányzati választásokat követően a tanácsrendszer – a szó legnemesebb értelmében – egy „profi gárdát” hagyott az önkormányzatokra. A vb-titkárokat! Természetesen volt megmérettetés, pályázati eljárás keretében szerencsére többségünk sikerrel vette az akadályt, és így büszkén ízlelgethettük az önkormányzatiság szabadságát és demokratizmusát.
A jól körülírt jogalkotási definíció ellenére, nekünk kellett kitalálni a jegyzői munkát, meg kellett tölteni tudással, szakértelemmel, jellemmel és emberséggel. Meggyőződésem ugyanis, ha valaki a jegyzőt említi, mögé nem jogintézményt, hanem konkrét személyt képzel.
Magunk alakítottuk a jegyzői munkakört, amelyen a jogalkotás sokat rontott, számtalan hálátlan feladatot, hatáskört szabott reánk az elmúlt 15 évben, így alakult ki jól, rosszul, középszerűen, vagy kiemelkedően a státusz – ezt mindenki ítélje meg maga.
Természetesen a körülmények, a jogi és erkölcsi elvárások is formáltak bennünket. Így, például a településünkön élő lakossággal való párbeszéd, a testületünk irányába megmutatkozó törvényesség és szakértelem, a polgármesterhez igazodó együttműködési kézség, a polgármesteri hivatal, valamint az intézmények irányába ható felkészültség és feltétlen segítőkészség.
Sajnos a legjobb szándék, tudás és tapasztalat ellenére is akadtak az elmúlt 15 évben áldozatok. Olyan jegyző kollegák, akik a településük megosztottságának, a képviselő-testület hatalmi harcának, vagy a hivatalon belül folyó torzsalkodásnak estek áldozatul. Nehéz ugyanis sokszor eldönteni, hogy mi a jobb megoldás, okosat mondani, vagy okosan hallgatni.
Nem voltak ők sem tudásban kevesebbek, mint mi, csak rossz helyen és rossz időben teljesítették hivatásukat. Azt a hivatást, amelyet nem napi 8 órában látunk el.  Megtapasztaltuk mindannyian, hogy nem nők és férfiak vagyunk, hanem jegyzők akkor is, amikor a gyerekért rohanunk az iskolába, vagy sorban állunk a boltban, esetleg szervizbe visszük az autót. 15 év alatt azonosultunk a szereppel, melynek minden szinten igyekszünk megfelelni. Akiknek ez sikerül, azok méltán vehetik át településük elismerését, vagy a szakmában nagyra becsült címzetes főjegyzői címet.

Sok, vagy kevés a 15 év? Ahhoz mindenképpen elég, hogy a klasszikus meghatározástól „a jegyző a törvényesség őre” kissé eltávolodjunk. Mára már a jegyző menedzseli az önkormányzatot, a jó ötletek megvalósításához megtalálja a törvényes utat, figyeli a pályázati lehetőségeket, megszervezi az önkormányzati feladatellátás leghatékonyabb módját. Keresi a forrást a minél magasabb színvonalú működéshez, a fejlesztéshez, vagy éppen megmenti az önkormányzatot a végső pénzügyi ellehetetlenüléstől. Teszi a dolgát, a napi feladatok mellett, jogharmonizál, rendelettervezeteket gyárt, de ha kell falunapot szervez, testvérvárosi kapcsolatokat ápol, derűvel, vidáman.
Titkon azonban azt reméli, hogy egyszer hasonló megnyugvással vonhat mérleget, mint Eötvös József: „A falu jegyzője” című regényében Tengelyi az öreg jegyző:
„Az öreg Tengelyi eleinte szomorú volt. Oly szerencsétlenség, mint melyen ő keresztül ment elkeserítik a legvidámabb kedélyt, s a jegyző a komoly jellemekhez tartozott egész életén át. Neje kérése soha nem bírhatá őt arra, hogy lakását a kastélyba tegye át. Alacsony házban születtem – mondá mindig -, így akarok meghalni. De a boldogság, melyet maga körül látott, a sok jó, mit veje segedelmével a tiszaréti lakosokon tehetett, kiknek annyi ideig jegyzőjük volt, földeríté végre őt is. Takarék-magtárt s kisdedóvó iskolát alapított, gyümölcsfákat ültetett a házak s utak mellé, s e szüntelen munkásság, melyben napjai folytak derültté tevék aggkorát, világos tanulságul mindenkinek, hogy valamint az erőmű, ha hasztalan vesztegel, idővel elrozsdásodik, s annyival fényesebb mennyivel szüntelenebbül dolgozik; úgy az ember ki egész élten át fárad, el nem veszti díszét öreg napjaiban sem.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Csengőd, 2005. október 1.