Mottó: „Fontos tényező, amelyért a közigazgatás van, az emberek, a közönség.
Magyary Zoltán

A kistérségi társulásokkal kapcsolatban mind a mai napig sok a vita, a kérdőjel, elméleti és gyakorlati szakemberek keresik a társulások helyét, szerepét az önkormányzati rendszerben. Írásommal nem elsősorban ehhez a vitához kívánok hozzászólni, mert meggyőződésem, hogy a társulások jelenét és jövőjét illetően a legfontosabb érv az, hogy a gyakorlatban hogyan szolgálják „az emberek, a közönség” érdekeit, valós igényeit. Ebből a szempontból a házi segítségnyújtás kétségtelenül az egyik legfontosabb rendszer, mert ott segít, ahol a legnagyobb a szükség, az idős, egyedülálló és beteg embereknél.

A rendszer kialakítása nálunk civil kezdeményezésre történt: a Dobroda- és Ménes-völgyi Mikrotérség Önkormányzatainak Térségfelzárkóztatási és Fejlesztési Egyesülete 2007 óta működteti 14 településen a kábelalapú rendszert, amely akkor az „év projektje” címet is elnyerte. Társulásunk éppen a növekvő igények és kedvező tapasztalatok alapján csatlakozott, és 2008-tól 10 településen látja el ezt a feladatot. 2009-ben az Egyesület a gazdasági hatékonyság javítása érdekében kezdeményezte, hogy az eddig egymás mellett létező rendszerek egységes működtetését a Salgótarjáni Kistérség Többcélú Társulása biztosítsa a Kistérségi Szociális és Gyermekjóléti Szolgáltató Központ szakmai irányításával. Jelenleg a teljes rendszerintegráció zajlik, amelynek eredményenként az ellátási terület egységesen a 24 településre terjed ki, műszakilag korszerűbb és kapacitása is jelentősen bővül.
Ez a történet önmagában is fontos, mert az összefogás, az adott feladat szakmailag és gazdaságilag hatékonyabb megoldása felé mutat. A lényeg azonban a tartalom, és a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás már számos esetben igazolta létjogosultságát. Nagyon könnyű ugyanis belátni, hogy a házi segítségnyújtás – mint működő szolgáltatás – azzal, hogy a rászorultság függvényében heti 1-5 alkalommal, alkalmanként 1-4 órában nyújt segítséget, nem képes kezelni a hétvégi, éjszakai igényeket, illetve a krízishelyzeteket. Éppen erre a kihívásra ad választ a 24 órás diszpécserszolgáltunk, ami teljes értékű kommunikációra épül, azaz lehetővé teszi az ügyeletes gondozónak, hogy meggyőződjön a segélykérés valódiságáról, szükségességéről, sürgősségéről és hogy ezek alapján szakszerűen meghatározhassa a segítségnyújtás módját. Az ügyeletes gondozó szükség szerint 30 percen belül a helyszínre érkezik, és módja van a szolgáltatások teljes vertikumának (orvosügyelet, mentők, rendőrség, tűzoltóság) riasztására, mozgósítására. Nálunk ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a krízishelyzetek elhárítására hivatott vonulószolgálatot havi 3-5 esetben kell útnak indítani.
Itt jegyzem meg, hogy míg a rendszer indításakor az egészségügyi-szociális feladatok álltak előtérben, ma már ezzel gyakorlatilag egyenrangúvá vált szerepe, jelentősége a bűnmegelőzés terén is. A jelzőrendszeres házi segítségnyújtás tehát jól vizsgázott és teljes mértékben igazolta létjogosultságát kistérségünkben is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egyben problémamentes is a működtetése. Ezek közül most – tanulságképpen – egyre hívom fel a figyelmet. Korábban elterjedt (vagy elterjesztették), hogy a szolgáltatás teljesen ingyenes lesz, és amikor az emberek szembesültek a havi ezer forintos minimális térítési díjjal, akkor tömegesen kérték a készülékek leszerelését. Komoly, személyre szóló meggyőző munkával sikerült úrrá lennünk ezen a helyzeten, de az eset a rendszer működésével kapcsolatos pontos és folyamatos tájékoztatásra figyelmeztet, ami egyébként a további bővítés egyik nélkülözhetetlen alapfeltétele is.
Ami a rendszer jövőjét illeti, a szükségessége nem kérdőjelezhető meg, hiszen a térség korfája, egészségi állapota nyilvánvalóvá teszi, hogy bővül azok száma (nemcsak nálunk), akiknek szüksége lehet erre a – sok esetben életmentő – szolgáltatásra. Hasonlóképpen indokolja a továbbfejlesztést különösen a kistelepülések közbiztonsági helyzete és ezen belül főként az idős, egyedülálló emberek sérelmére elkövetett cselekmények aggasztó tendenciája. Kistérségünkben a továbbfejlesztés lehetősége azzal adott, hogy a jelenleg kihelyezett 300 készülék mellé még legalább 200 készüléket tudnánk kihelyezni, és a Kistérségi Szociális és Gyermekjóléti Szolgáltató Központunk is felkészült a kibővített hálózat szakmai irányítására.
Végezetül, ami a bevezetőben érintett gondolat folytatása lehet, a jelzőrendszeres segítségnyújtás eddigi gyakorlata is azt bizonyítja, hogy ezt a szolgáltatást (sem) lehet az egyes települések szintjén eredményesen megszervezni, tehát kell egy olyan integrációs szint, ami még elég közel van az emberekhez és ez – meggyőződésem szerint – nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is a kistérségi társulások integrációs szintje.