A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) szervi hatálya alá tartozó költségvetési szervek igazgatói státusza általában határozott időre szóló, járulékos jellegű jogviszony létesítésével tölthető be. A vezetőnek kinevezése szerinti munkakörében az adott ágazatban előírt felsőfokú végzettségnek megfelelő, az intézmény tevékenységi körébe tartozó szakmai teendőket kell ellátnia, míg beosztása keretében végzi a rábízott igazgatási (vezetési, ellenőrzési) feladatokat. Másfél évtizeden keresztül egy átlátható, logikus felépítésű rendszer volt mind az intézmény vezetése, mind pedig a fenntartó által – felette – gyakorolt munkáltatói jogok tekintetében.

2008. július 1-jétől megváltozott a helyzet: egyes (köz!)intézményeknél – arra hivatkozással, hogy esetükben sokszor a versenyszféra elvárásai és követelményei jelennek meg – rendelet határozhatja meg azokat a magasabb vezetői munkaköröket, amelyek betöltésére munkaviszonyt kell létesíteni. E kissé paradoxon jelenség után 2009. január 1-jétől – a törvényalkotási folyamat elhúzódása miatt némi csúszással – egy másik variáció látott napvilágot: önálló, határozatlan időre szóló vezetői munkakörben (kinevezett vezető) is betölthető az igazgatói státusz, ez azonban a gyakorlatban azt jelentené, hogy – a fentiekben meghatározott, a hatályos terminológiában megbízott vezetőként aposztrofált kategóriával ellentétben – szakmai teendőket nem látna el, hanem kizárólag vezetési feladatokra koncentrálna. A szabályozás hatálybalépésével párhuzamosan számos probléma merült fel.
Az első, a Kjt. 2009. január 1-jével alkalmazandó rendelkezéseinek hatálybalépésével egyidejűleg jelentkezett, hiszen ha a törvény végrehajtására vonatkozó kormányrendelet – új passzusoknak megfelelő – „aktualizálása” szinte az utolsó pillanatban történik (a gyermekvédelem vagy a közoktatás területén pl. 2008. december 29-dikén, MK 190. szám), akkor nehéz „időben” eleget tenni a törvény támasztotta elvárásoknak. Az ilyen esetekben, ahol a korábbi megoldással megbízott vezetők jogi helyzete a törvény erejénél fogva alakul át kinevezett vezetővé, és a jogalkalmazók számára nem áll rendelkezésre olyan – különösen az illetmények különbözőségéből adódó változás átvezetésére szolgáló – megfelelő iratminta, amelyen a kinevezés módosítását dokumentálni lehetne, akkor a jogalkalmazók kénytelenek a „maguk kreálta” – így országszerte különböző – okmányokkal követni a változásokat.
A gyakorlati szempontokon túl elméleti síkon is dilemmát okozhat néhány kérdés. A kinevezett vezetők illetményét ún. vezetői bértábla alapján kell számítani, amely nem veszi figyelembe a közszolgálatban eltöltött évek számát, így a megszokottól – valamint a megbízott vezetők helyzetétől – eltérően, nem is honorálja azt, sőt a háromévente szokásos átsorolás is elmarad, de tény; őket „csak” igazgatási jellegű kötelezettség terheli. Egyelőre a fiatalabbak esetében tapasztaljuk keresetük új bértábla szerinti megállapítását, mert az idősebb vezetők számára inkább a 2008. év december 31-ei állapot volt a kedvezőbb, így részükre csupán ez az összeg kerülhetett meghatározásra. Előnyös viszont azon megkülönböztetés, miszerint a kinevezett vezetőknél a jubileumi jutalom alapjául szolgáló összeg magasabb, hiszen míg náluk a vezetői pótlék mintegy „beépült” az illetménybe, addig a megbízott vezetők tekintetében az ún. – illetmény-kiegészítéssel és pótlékokkal csökkentett – alapilletmény azt nem tartalmazza. A kinevezett vezetők – a megbízott „kollégájukkal” ellentétben – keresetkiegészítésben és jutalomban nem részesülhetnek, ehelyett –, hogy a szabályozás ne legyen túl egyszerű – a gyakorlatban prémiumot kaphatnak munkájuk elismeréseként, melyhez egy a vezetői tevékenységgel összefüggő feladat kitűzése és elvégzése „szolgálhat alapul”.
Amennyiben e megoldásoknak a jogalkotás szintjén létjogosultságuk van, akkor bevezetésűk miért csak néhány ágazatban indokolt? Szükséges-e, hogy a magasabb vezető rendelkezzen az ágazatnak megfelelő végzettséggel, ha – törvény erejénél fogva – nem láthat el szakmai feladatot, egyáltalán ma melyik közintézmény engedheti meg magának, hogy vezetője pusztán – nem csak papíron – „menedzseri” vagy vezetői feladatokat végezzen és szakmai aspektusból ne felügyelje annak működését? Bár ezen új kategóriák az újdonság erejével hatnak a közszférában, egy tulajdonságuk miatt tökéletesen beleillenek a magyar jog kusza szövevényébe, hiszen – sok más jogintézményhez hasonlóan – tovább bonyolítják a jogalkalmazók amúgy sem könnyű helyzetét.