Tekintettel a gazdasági világválság „begyűrűzésére”, az elmúlt hónapokban immár sokadszor lángolt fel a vita a kisebb parlament szükségességéről. Annak ellenére, hogy sok szakértő megkérdőjelezi a csökkentés gazdaságosságát, egyik párt sem szeretne lemaradni a létszámcsökkentési kampányban.
Kívülről nézve nem csodálkozom, hogy a pártoknak eddig nem sikerült megállapodniuk a képviselők számának csökkentésében. A különféle elképzelések ugyanis nagyon különböznek egymástól: minden párt a létszámcsökkentést szeretné kihasználni arra, hogy – vélt, vagy valós – előnyökre tegyen szert.

Ráadásul a pártok véleménye a szerint is változik, hogy éppen mit mutatnak az aktuális közvélemény-kutatási eredmények?
Legutóbb az MSZP elnöke javasolt tisztán listás választási rendszert, amely megszüntetné az egyéni választókerületeket. Éppen ellenkezőleg gondolkodik a legnagyobb ellenzéki párt: a FIDESZ legszívesebben növelné az egyéni képviselők arányát. A két nagy párt saját szempontjából mindkét javaslat logikus, hiszen valószínűleg az biztosítaná számukra 2010-ben a (relatíve) legjobb eredmény elérését. Ebből az is azonnal következik, hogy bármelyik javaslat elfogadásának az esélye a nullával egyenlő. Az MSZP jelenlegi helyzetében nem fogadhatja el az egyéni képviselők arányának további növelését, a FIDESZ-nek meg – a jelenlegi közvélemény-kutatási eredmények ismeretében – nem kedvezne a tisztán listás választás.
Egy ilyen patthelyzetben csak egy olyan technikai javaslat elfogadása elképzelhető reálisan, amelyik esetében mindegyik nagy párt úgy gondolja, hogy a másik párt legalábbis nem jár jobban a változtatással. Ilyen javaslat lehet a jelenlegi vegyes választási rendszer leképezése egy fele ekkora országgyűlésre. Így az országgyűlési képviselők száma 386-ról 193-ra csökkenhetne, anélkül, hogy érdemben bármilyen más szabály és arány érdemben változna.
A konkrét lépések:
• Az egyéni körzetek számát a felére kell csökkenteni, azaz 176-ról 88-ra.
• A jelenlegi 20 területi választókerületet 7-re kell csökkenteni. Mindegyik választókerület területe megegyezik egy-egy statisztikai régió területével.
• A hét területi listáról 152 helyett maximum 76 képviselői helyet lehet betölteni.
• Az országos (kompenzációs) listáról 58 helyett 29 mandátumot osztanak ki, a jelenlegi szabályok alapján.
Nem változik:
• a jelenlegi vegyes (kompenzációs) rendszer,
• az 5 %-os küszöb.
Bár maga a választási rendszer alapelemei nem változnának, egy lényeges módosításra mégis szükség van, ugyanis a jelenlegi megyei listák a létszám felezése esetén már csak számtani okokból sem tarthatóak fent. (Hat olyan megye is lenne, ahol a megyei listákról csak két mandátumot lehet kiosztani, szinte lehetetlenné téve a kisebb pártok mandátumhoz jutását a területi listákról.) Ezen a gondon logikusan segít a megyei listák átalakítása regionális listákká. Egy-egy régióhoz három-három megye tartozna, kivéve a központi régiót, amelyet Budapest és Pest-megye alkotna. Az összevonás eredményeképpen (Borsod-Abaúj-Zemplén megye és Budapest kivételével ) minden régiós területi listáról több mandátumot lehetne kiosztani, mint jelenleg az egyes megyei listákról.
A régiós listák alkalmazása még azzal a nem elhanyagolható előnnyel is járna, hogy erősítené a régiós szemléletet a politikusokban és a választópolgárokban egyaránt. Ráadásul teljes mértékben megfelelne annak az önkormányzati reformelképzelésnek is, amit néhány hónappal korábban  ismertettem ugyanezeken a hasábokon.
A javasolt módosítások még egy problémát is megoldhatnának: az egyéni választókörzetek (EVK) jelenlegi aránytalanságát. Legtöbbször a Veszprém megyei 6. körzetet és a budapesti 25. körzetet szokták elrettentő példaként összehasonlítani: az elsőben kb. 27 ezer, a másodikban kb. 64 ezer választópolgár található.  Ezt és a hasonló aránytalanságokat nem lehet toldozással-foltozással kijavítani, ugyanakkor a EVK-k számának megfelezése automatikusan kikényszeríti a rendszer teljes újratervezését. Ebben a regionális gondolkodás megint segíthet, hiszen az új – az átlagos értékhez közelálló választópolgárt tartalmazó – EVK-k kialakításánál nem kell tekintettel lenni a jelenlegi megyehatárokra.
A folyamat során először a 88 EVK-t kell a választópolgárok létszámával arányosan felosztani a régiók között, majd az egyes régiókban kell kialakítani az új EVK-at. Nagyon fontos a folyamat „top down” jellege, hiszen, ha csak mechanikusan összevonnánk két szomszédos jelenlegi EVK-t, akkor megint évtizedekre konzerválódna a meglévő súlyos aránytalanság.
A fentiek alátámasztására emlékeztetek az Alkotmánybíróság 2005. évi határozatára is:
„A választókerületek határvonalainak újbóli meghatározása esetén a következő szempontoknak kell érvényesülniük: elfogulatlanság, a nemzeti kisebbségek hátrányos helyzetbe kerülése lehetőségének kizárása, egy többségében független személyekből álló bizottság véleményének meghallgatása. (A bizottságnak lehetőség szerint legyen földrajzi, illetve szociológiai szakember tagja, a pártok legyenek egyenlő arányban képviselve, illetve szükség esetén a nemzeti kisebbségek is.)”
Javaslatom szerint a választójogi törvényben kellene elvi éllel rögzíteni, hogy a mindenkori kormány felelőssége, hogy az egyes EVK-hoz tartozó választópolgárok száma nem térhet el 5 %-nál nagyobb mértékben az átlagtól. Jelenleg ez az átlag – legjobb ismeretem szerint – 45.800 választópolgárt jelent. A „felezés” esetén ez értelemszerűen megemelkedne 91.600 választópolgárra. Az új alsó határ 87.000, az új felső határ pedig 99.200 lenne. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a 87.000 fős alsó határ nem is állna olyan távol a jelenlegi 64.000 fős „de facto” létező” EVK létszámától.
A jelenlegi választójogi rendszernek még legalább három, gyakran vitatott problémája van:
• az ajánlások rendszere,
• a kisebbségek képviselete és
• a pártfinanszírozás módja.
Jelen cikk keretében csak az első két problémára szeretnék megoldási javaslatot tenni.
Bizonyára minden olvasó emlékszik a legutolsó botrányra, amikor a Választási Bizottság több párt jelöltjét is kizárta egy pótválasztás jelöltjei közül, arra hivatkozva, hogy az ajánló cédulák zöme fénymásolt volt. Ez az eset nem volt egyedi, de rávilágított a teljes ajánlási rendszer tarthatatlanságára. Itt is csak az egyszerűsítés segítene.
A jelenlegi országgyűlési ajánlási rendszer meglehetősen bonyolult. 750 ajánlócédula kell ahhoz, hogy egy egyéni jelölt elindulhasson az EVK-ban. Ezt a 750 ajánló cédulát minden pártnak, így a parlamenti pártoknak is minden alkalommal össze kell gyűjteniük, ami az ő esetükben inkább csak formalitás. Sokkal egyszerűbb a feladat az Európai Parlamentbe történő választásoknál:
• „A listaállításhoz legalább 20.000 választópolgárnak az aláírásával hitelesített ajánlása szükséges.”
A „Ceteris paribus” elv alkalmazásával azt javaslom, hogy az EVK-k helyett elég legyen régiónként összegyűjteni 3.000 ajánlást ahhoz, hogy egy párt a régión belül minden EVK-ban jelöltet és értelemszerűen régiós területi listát állíthasson. Ráadásul az ajánlások összegyűjtési kötelezettsége alól mentesülnének azok a pártok, akik a legutolsó országgyűlési választásokon országosan megszerezték a pártlistákra leadott szavazatok legalább 5 %-át.
A módosított rendszerben országos listát az a párt állíthatna, amely a hétből legalább három területi választókerületben állított listát.
Nem kevésbé bonyolult a kisebbségek parlamenti képviseletének ügye. Dr. Kállai Ernő, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa 2008. február 5-én tette közzé a kisebbségek parlamenti képviseletéről szóló koncepcióját.  Ennek kulcsmondata így hangzik
• Az Alaptörvényben ki kell mondani, hogy: „A kisebbségek képviselethez való jogának érvényesülése érdekében a Magyar Köztársaság törvényei az országgyűlési és a helyi önkormányzati képviselők választása során kedvezményeket biztosítanak. A kisebbségi országgyűlési képviselőket a kisebbségi választópolgárok választják.”
A javaslat szerint akár 1.000 kisebbségi választópolgár szavazata is elég lenne egy-egy kisebbségi képviselő megválasztásához. Nem véletlen, hogy a parlamenti pártok ezt a javaslatot agyonhallgatják és a jelenlegi választási reformmal kapcsolatos közbeszédnek sem tárgya ez az egyébként korrektül kidolgozott, részletes javaslat. Ennek oka igen egyszerű: kimondva–kimondatlanul a mindenkori kormánypárt attól fél, hogy a 13 kisebbségi képviselő az ellenzéket fogja támogatni, a mindenkori ellenzék meg attól, hogy a kisebbségi képviselők az anyagi (költségvetési) előnyök reményében mindig a kormánypárttal fognak együtt szavazni. Bármelyik esetben a 13 független kisebbségi képviselő teljesen fel tudná forgatni a választópolgárok többsége által kialakított parlamenti erőviszonyokat. Ezért borítékolni lehet, hogy ez a súlyos alkotmányos mulasztás ezen az úton rövid távon nem fog megoldódni.
Olyan megoldást kell tehát keresni, amelyik egyrészt biztosítja az elérendő cél megvalósulását, másrészt nem ütközik a nagy pártok érdekeibe. Erre egy lehetőséget látok: a napirenden lévő választási reform keretében elő kell írni, hogy az országos (kompenzációs) listán minden második (pl. a 2., 4., 6. stb.) jelöltnek valamelyik nemzeti kisebbséghez tartozónak kell lennie. Ezzel az egyszerű módszerrel el lehet érni, hogy kb. 14-15 kisebbségi jelölt automatikusan bejusson a parlamentbe, anélkül, hogy ez veszélyeztetné a jelenlegi parlamenti pártok dominanciáját, illetve a választópolgárok többsége által kialakított parlamenti erőviszonyokat.
Jogosan vetül fel a kérdés: ki tekinthető kisebbségi jelöltnek? A megoldás igen egyszerű: az a jelölt tekinthető az adott kisebbséghez tartozónak, akit az érintett országos kisebbségi önkormányzat annak elfogad.
A fenti javaslatok kifejezetten az egyszerűsítést és a lehetséges kompromisszumokat célozzák meg. Remélem, hogy megfontolásra kerülnek.