Minden idők legfontosabb és egyesek szerint korszakalkotó választására tehetünk pontot az Egyesült Államokban. Az eredményeket mindenki ismeri és a részletes információkat a hazai sajtóban is olvashattuk, ezért azok elemzését inkább a szakemberekre bízzuk.

A jövőbeni választásokkal kapcsolatban három fő reformjavaslat merült fel. Ezek az Elektori Kollégium, a szavazati névjegyzék és a választási utáni elnöki kinevezések megreformálása és ésszerűsítése.
Elsőként, az elektori szavazatok szavazatarányos felosztása lett megnevezve. A jelenlegi gyakorlat szerint, két állam kivételével, az Elektori Kollégiumban, a szavaztok „megosztása”, a „nyertes visz mindent” alapon történik. Maine és Nebraska államban viszont, az Elektori Kollégium szavazatarányosan dönt, ami megközelíti a szavazatok „egyenlőségi” elvét. Ahhoz, hogy ez az egész országra kiterjeszthető legyen, az alkotmány módosítására lenne szükség. Ennek két formája lehetséges:
• Az egyik módszer, hogy a Kongresszus mindkét házának kétharmados többsége jóváhagyását követően a szövetségi tagállamok állami törvényhozásainak három negyede, azaz 38 tagállam, hozzájárulna annak ratifikálásához.
• A második, hogy a tagállamok kétharmada kezdeményezi az alkotmánymódosítási konvenció összehívását, melyet követően szintén a törvényhozásaik kétharmadának ratifikálása szükséges az alkotmánymódosítás életbe léptetéséhez.
Itt két dolgot viszont fontos megjegyezni. Az USA alkotmányához csatolt első tíz módosítást, (amely a közismert „Bill of Rights” gyüjtőnéven 1791-ben lépett hatályba), követő több mint tízezer körüli alkotmánymódosítási kísérletből összesen 17 lett elfogadva; mindegyik az elsőként említett eljárás szerint. Ezzel azt szeretnénk érzékeltetni, hogy az alkotmánymódosítási kilátások eléggé kedvezőtlenek és bármi változás ezen a téren inkább az érintett államok törvényhozásain keresztül várható, ami az eddigi fejlemények tükrében csigalassúsággal halad.
Bár a nemzetközi szakértők egyöntetűen a szavazati névjegyzék központilag történő megreformálása mellett szólnak, ez sem kecsegtet különlegesebb nagy eséllyel. A tények a következők: az USA 300 milliós összlakosságából a szavazásra jogosult lakosság kb. 208 millió, (18 éven felüli amerikai állampolgár), akik közül 187 millió regisztráltatta magát (míg 21 millióan nem is zavartatták magukat a nyilvántartásba vételre), és a regisztrált 187 millióból 130 millióan voksoltak. Magyarul, 78 millió szavazásra jogosult állampolgár, NEM járult az urnához! Ez annyit jelent, hogy a szavazásra jogosultak 37,5%/a nem gyakorolta állampolgári jogait. (Ez annak tükrében is fontos adat, hogy a jelenlegi elnökválasztáson az 51:49 Obama-McCain szavazatarány két százalékos különbség 8 millió szavazatot jelentett.)
Sajnos a gazdasági problémák, illetve az azokkal való elfoglaltság továbbra is uralja a helyzetet. Úgy néz ki, hogy a bankok a hétszáz milliárd dolláros mentőcsomag és a gazdasági vészhelyzet ellenére továbbra is más dolgokra összpontosítanak és a bankvezéri jutalmak kiosztása körül is ádáz harcok folynak. A minap az USA egyik legnagyobb brókerháza nagy kegyesen bejelentette, hogy „önkéntesen elállt” az ez évi több mint 19 milliárd dolláros jutalmazásoktól.
Közben a Citibank is világszerte több mint ötvenezer alkalmazottjától fog megszabadulni miközben a General Motors lobbistái milliókat költenek Washingtonban hogy vállalatuk részére milliárdokat lejmoljanak azzal riogatva, hogy ha csődbe mennek akkor az tönkretenné az egész amerikai gazdaságot.
Így elérkeztünk a kezdetben megemlített főbb reformjavaslatok harmadik pontjához, a választást követő elnöki kinevezések tárgyköréhez.
A megválasztott elnök, Rahm Emanuel-t, Illinois állam egyik kongresszusi képviselőjét, aki a Clinton adminisztrációban a Fehér Házi főtanácsadóságig vitte, nevezte ki stábfőnökének. Ő mérvadó szerepet fog játszani a kinevezések előterjesztésében, melyek közül körülbelül ötszáz a Szenátus jóváhagyását igényli. A Clinton házaspár bár eddig viszonylag háttérbe szorult, de abban a pillanatban ahogy Hillary asszonyt a külügyminiszterségi bársonyszék esetleges várományosaként kezdték emlegetni, férje is elkezdett mellette agitálni. A józan meggondolás viszont fokozott óvatosságra int, mert az ex-elnök globális méretű alapítványi tevékenységéből származó esetleges érdekkonfliktusok egyelőre beláthatatlanok.
Az „új gárda” betelepítésének egyik problémája az átvizsgálás és a jóváhagyások lassú és nehézkes menete. Ennek eredményeképpen, a választási kampány fő pontjaként érdemi változásokat ígérő új elnök kénytelen lesz tudomásul venni, hogy mivel az újonnan kinevezett főtisztviselők átlagos szolgálati ideje nem haladja meg a két évet, mire a teljes „gárda” elfogadhatóvá tétele és hivatalba lépése megtörténik, az elsők már távozóban lesznek. (a közelmúlt gyakorlata szerint a Szenátus általi jóváhagyásra „ítélt” kinevezések ötven százaléka betöltetlen marad egy új adminisztráció első évében, nem is beszélve az utána következő évek húsz-harminc százalékos arányáról.)
Mielőtt azonban bárki abban a tévhitben ringatózna, hogy ez bármi módon ellehetetleníti az új elnök mozgáskörét, megemlítenénk, hogy a háromszáz milliós ország, mintegy 1,7 milliós szövetségi tisztviselőgárdájában, kevesebb, mint hatezer ember cserélődik ki.