Vannak olyan örökzöld témái a mindenkori törvényalkotásnak, amelyek mindig aktuálisak, s mindig igénylik, hogy napirenden tartsuk őket. Ilyennek látszik a főváros forrásmegosztás, amely immár 17 éve, 1991 óta tartja izgalomban az érdekelteket.

A fővárosi forrásmegosztás a fővárosi önkormányzatok számára együttesen rendelkezésre álló források szétosztását hivatott szabályozni.
Ennek nehézsége abban rejlik, hogy a források és a kiadások (feladatok) nincsenek szinkronban. Vannak olyan kerületi önkormányzatok, amelyeknek bevételei alacsonyak, de kiadásaik nagyjából azonos szinten állnak a tehetősebb kerületek kiadásaival, hiszen pl. az oktatás területén senki nem vitatja el, hogy legalábbis közel azonos feltételeket kellene biztosítani a főváros bármely polgárának.
Célszerű tehát valamilyen kiegyenlítő mechanizmust működtetni a forrásmegosztás rendszerén belül.
Különösen nehéz ez a feladat, hiszen az egész országban csak ebben a városban fordul elő, hogy a város mindegyik lakója két önkormányzatot vallhat magáénak, a saját kerületi önkormányzatát és a Fővárosi Önkormányzatot. Mindez az önkormányzati törvény következménye, amely annak idején ezt a kettősséget létrehozta. Azóta több reformkísérletet láttunk, de mindegyik megbukott, mert vagy a kerületek vagy a főváros súlyos érdeksérelmével jártak volna.
A forrásmegosztás rendszere két jogszabályon alapszik (1990. évi LXV. 64. § – 64/c §, Ötv.), illetve 2006. évi CXXXIII. tv. és a 2007. évi CLXXXII. tv. az előző módosítása, Fmt.)
A megosztandó forrásokat az Ötv. határozza meg, ezek a következők:
• a magánszemélyek jövedelemadójából az állami költségvetésről szóló törvény alapján a települési önkormányzatokat megillető rész;
• az egyéb központi adók;
• az állandó népességhez kapcsolódó központi hozzájárulás, kivéve a fővárosi igazgatási és közművelődési feladatokhoz kapcsolódó normatív központi hozzájárulást;
• a helyi adókból származó bevételek.
A legfontosabb tétel ebből a d) pontbeli iparűzési adó. Érzékeltetésül, az iparűzési adó 2008-ban terv szinten kb. 187 milliárd Ft volt, míg az összes többi durván 28 milliárd Ft-ot tett ki.
1994-ig az ún. fővárosi törvény (1991. évi XXIV. tv. 17-20. §) szabályozta a források megosztását. Rendeletalkotási joga a Fővárosi Közgyűlésnek volt, de a képviselő-testületek többségének (22 kerület volt ekkor) jóváhagyása szükséges volt a rendelet hatályba lépéséhez.
1995-től a rendelet megalkotásához a kerületi képviselő-testületek véleményét csak ki kellett kérni, ami a kerületek pozíciójának gyöngülését jelezte.
A viták ezután is évente fellángoltak, s a viszonylag egyszerű (egyfázisú) rendeletalkotás ellenére a kérdés nem tudott nyugvópontra jutni.
A folyamatos konfliktusok arra kényszeríttették a fővárosi vezetést, hogy keresse a kérdés minél nagyobb konszenzust teremtő megoldását.
A megalkotott új forrásmegosztás Dóci József (egykori XVII. kerületi polgármester, majd fővárosi önkormányzati képviselő) nevéhez fűződik. Ennek lényege, hogy az elismert kiadásokat és a rendelkezésre álló bevételeket vették számba, majd az így kialakult deficitek (az V. kerület kivételével mindenki deficites volt) arányában osztották meg a megosztandó forrásokat.
Hosszú viták után, ahol a vita az elismert kiadásokról és a beszámítandó bevételek köréről szólt, 2003 decemberében elfogadta az országgyűlés a 2003. évi CXIV. törvényt, amely a fenti elven alapuló forrásmegosztást emelte törvényerőre. Ez vadonatúj elem volt, mert eddig csak az Ötv. és egy fővárosi közgyűlési rendelet szabályozta a kérdést. Most az Ötv., illetve ez a forrásmegosztásról szóló törvény rögzítette a követendő eljárásokat.
Persze, az elfogadás pillanatában lehetett tudni, hogy ez a szabályozás is vitákat fog kiváltani.
Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy a felújítások elismert költségeit az ingatlan százalékos becsült értékére, illetve a rendkívül bizonytalan állagmutatóra (minél rosszabb állagú egy épület, annál több felújítási támogatást lehet rá elszámolni) alapozta. A másik ok a csak a főváros által ellátott feladatok elismert költségeinek rendkívül vitatott megállapítása volt.
Már ekkor világos volt, hogy ezzel a törvénnyel a probléma nem oldódott meg, s újabb kísérleteket kell tennünk egy jobb törvény megalkotására.
2005-ben a polgármesterek és a főjegyző megállapodtak abban, hogy létrehoznak egy munkacsoportot, amelyik megpróbál egy új törvényt előkészíteni.
A munkacsoportban a következő alapelvek érvényesítésében konszenzus mutatkozott:
• néhány egyszerű megkérdőjelezhetetlen adatból képezzük a megosztást;
• az évközbeni korrekciót eltöröljük;
• a főváros és a kerületek közti megosztást is normatív alapra helyezzük.
2005. novemberében a munkacsoportban a BKKÖSZ képviselői megfogalmazták a törvényjavaslat első változatát, amely az összes alapelvet teljesíti. A megosztás ezen változatában a következőket rögzítettük:
• négy szempontot veszünk számításba;
• nincs korrekció;
• rögzített arány érvényesül a kerületek és a főváros viszonylatában.
A négy szempont olyan konszenzus eredménye volt, amelyet a külső és belső kerületek egyaránt elfogadtak.
A forrásmegosztás mármost a közvetkezőképpen működik:
Első lépésben az elmúlt 10 év tapasztalatai alapján megosztjuk a rendelkezésre álló forrásokat a kerületek és a főváros között. Ez az arány jelenleg 53:47. Az arány a normatív támogatások változása esetén módosulhat. A törvény a módosulás módját pontosan rögzíti. A kerületek közötti megosztás vonatkozásában a legfontosabbnak a működés biztosítását láttuk. Ezért először az egyes kerületi önkormányzati beszámolókból összesített normatív feladatokat magába foglaló kiadási előirányzatokból levont össznormatívával megegyező forrást oszt szét az algoritmus.
Röviden úgy fogalmazhatjuk, minél több normatívát kap egy önkormányzat, annál nagyobb részesedéshez jut a forrásmegosztásból. Ez egy helyes elv, hiszen a normatíva az ellátott feladatok függvénye. Ismeretes, hogy a központi normatív támogatás a költségeknek – jó esetben – 50 %-át fedezi, ezért ez a részesedésből származó kiegészítés igazságosnak mondható. Eredetileg olyan korlátozást is beépítettünk, amelyik a források legfeljebb 60 %-át fordítja erre. A fennmaradó források 35 %-át a népességszám, 35 %-át a belterületi földterület nagysága, valamint 30 %-át a népsűrűség arányában osztottuk volna fel.
A beterjesztett törvényjavaslat elfogadását 2005 decemberében az egyik kormánypárti képviselőnek sikerült „ügyes” ügyrendi taktikával, az idővel is játszva megakadályoznia. Mivel a választások közeledtek, s a parlament 2006. januárjától már érdemi javaslatokat nem tárgyalt, a javaslat elhalt.
A 2006. évi választási év után azonban 2006. decemberében mégis sikerült az új forrásmegosztási törvényt megalkotni. Ennek azonban az volt az ára, hogy az eredeti szakmailag csaknem kifogástalan tervezetet kiegészítették két dologgal.
Egyrészt a megosztás egyik szempontjaként a belső kerületek érdekében bekerült az önkormányzati félkomfortos, komfortos és szükséglakások 2005. évi végi együttes alapterülete, amely nyilvánvalóan megbízhatatlan, majdnem ellenőrizhetetlen adat. Ennek ellentételezésére a külső kerületek javaslatára az önkormányzat területén iparosított technológiával épült lakások darabszáma is – meglehetősen bizonytalan adat – ugyanolyan fontos lett, mint az eredeti (népesség, belterület, népsűrűség) szempontok.
A torzítás mértéke jelentős, mert így most a népesség a források 40 %-át, a belterület, a népsűrűség, a lakásterület, a panellakások darabszáma a források egyaránt 15-15 %-át határozta meg.
A 2006. évi CXXXIII. törvény, röviden Fmt. 2006. decemberében lépett hatályba, s már első alkalmazásakor 2007. februárjában nagy vitákat váltott ki.
A viták forrása most nem az alkalmazott algoritmus volt, abban a rögzített, kerületek-főváros arány miatt, megnyugtató béke honolt. A viták elsősorban a megfogalmazások pontosságáról, illetve pontatlanságáról szóltak.
Az első kifogás arra irányult, hogy mi tekinthető központi, illetve normatív támogatásnak, azaz melyek azok a feladatok, amelyeket be kell számítani az algoritmus első lépésénél. A lényeg, hogy a bevételeknél nem szerepeltek a lakosságszámtól függő központi normatív hozzájárulások, a kiadásoknál viszont az összes olyan feladatot figyelembe vették, amelyhez a központi költségvetés normatív hozzájárulást nyújtott. Ez a törvény szövegét megfogalmazók akaratán kívül történt.
Ezért a működési hiány összege meghaladta a forrásokat, így a többi szempont alkalmazására nem nyílt lehetőség.
Ezért 2007. decemberében módosították az Fmt-t, amelyben kiküszöbölték a fenti problémát.
Ekkor azonban a Főváros azzal az értelmezéssel állt elő, hogy az egyéb központi adó címszó alatt a gépjárműadó, illetve a kerületek által kivetett helyi adó az osztott bevételek közé sorolandó, azaz be kellene vonni a megosztandó források közé. Ez a kerületek számára óriási gondot jelentett volna, hiszen eddig ezek csak az őket megillető bevételek közé tartoztak.
A Főváros végül bölcsen elállt ettől az értelmezéstől, de az ÁSZ jelentésében jogszabályellenesnek minősítette ezt.
Ezért került sor ismét az Fmt. 2008. évi módosításának előkészítésére. A BKKÖSZ belátva, hogy az eredeti – szakmailag támogatható – változat elfogadására nincs esély, felkért három parlamenti képviselő polgármestert, hogy képviselje az előterjesztést a parlamentben. Eközben a főváros képviseletében az egyik főpolgármester-helyettes parlamenti képviselő szintén benyújtott egy módosítást, amely a feladatok részletes – és nagyon vitatott – felsorolását tartalmazta. Ezen felbuzdulva érkezett egy másik módosító javaslat, amely az eredeti BKKÖSZ változatot tartalmazta.
A három javaslatot nehéz volt egybegyúrni, ezért végül kompromisszumként mindhárom javaslatot visszavonták.
Így marad egyelőre a 2007. évi változat érvényben minden hibájával egyetemben.
A forrásmegosztás története tehát folytatódik, s bizonyára kísérlet történik 2009-ben is egy olyan módosításra, amely megőrzi annak erényeit, s kiküszöböli hibáit.