Olyan mértékű igény mutatkozott az önkormányzatok részéről az uniós fejlesztési forrásokra az elmúlt két évben, amiről a tervezők korábban nem is álmodtak – állítja Dr. Szaló Péter. A Nemzeti Fejlesztési Hivatal elnökével az önkormányzatok változó feladatairól és pályázati tapasztalatairól beszélgettünk.

Az elmúlt időszakban mind gyakrabban van napirenden a kérdés: kell-e nekünk 3200 települési önkormányzat?
Az államháztartás helyzetét vizsgálva nyilván soknak tűnik a 3200 önkormányzat. Egyértelmű, hogy költségvetési lefaragásra és a támogatások szűkítésére van szükség a kormányzati és az önkormányzati szférában, továbbá a támogatások, az oktatás és az egészségügy területén egyaránt. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy szűkíteni kell az önkormányzatok jogosítványait. A ’90-es évek fordulóján sok vita folyt arról, hogy a helyhatósági és a helyi önkormányzati rendszert hogyan illeszkedjen egymáshoz. Merthogy lehetséges a helyhatósági rendszer és a helyi önkormányzati rendszer szétválasztása – például erre is épülhet a közigazgatási reform. Arra, hogy kistérségi szinten lássák el az államigazgatási típusú (pl. építésügyi, a gyámügyi és más hatósági) feladatokat. Az elmúlt években az önkormányzatok egyre kapták az újabb és újabb feladatokat – a jegyzők gyakran emlegették például a marhalevél kiállítását –, ám se pénz, se posztó nem jutott hozzá. De nem is lehet szakembert ráállítani egy-egy speciális területre. Ezeket az igazgatási típusú feladatokat kistérségi szinten lehetne koncentrálni, a helyi önkormányzat feladata pedig – talán kisebb apanázzsal és kisebb testülettel – kizárólag a helyi közösség szempontjából fontos ügyek eldöntése lenne. Szeretnénk, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv támogatásaiból a közigazgatás minél többet hasznosítson a technika új vívmányaiból. Hogy a kapcsolattartás, a hatósági ügyek intézése lehetővé váljon otthonról, vagy egy-egy kirendeltségről is. Ezek mind olyan elvek, amikről vitát lehet és kell folytatni, mégpedig minél előbb, hogy a reformok mielőbb elkezdhetők és végrehajthatók legyenek. Persze mindehhez hozzátartozik a középszint, vagyis a megyei és regionális feladatok újradefiniálása is.
A megyei önkormányzatok feladatai a megyei tanácsokéhoz képest mára kiürültek, elsősorban intézményfenntartó megyei önkormányzatokról beszélhetünk. Ugyanakkor van egy középszintű, választott testület, amelyik legitim döntést hozhatna nagy pénzekről is…
A térségi önállóságnak és vele a testületi irányításnak a térségi decentralizáció szempontjából hallatlan jelentősége van. De nem feltétlenül a támogatások fölötti, konkrét döntések szempontjából, hiszen azokat szakmai szempontok szerint kell meghozni. Szükség van viszont a programok stratégiai irányítására felhatalmazott s adott esetben kockázatot is vállaló testületekre. A ma megyei és regionális szinten meglévő testületek az operatív programoknál működő monitoring bizottságok irányába mozdíthatók el. Vannak olyan intézményfejlesztési javaslatok a következő hétéves időszakra, amelyek a regionális fejlesztési tanácsok és a mellettük működő regionális fejlesztési ügynökségek funkcióit gazdagítva adnak irányítási és döntési jogokat a térségi partnereknek. A jelenlegi rendszerben is lehet decentralizált módon regionális operatív programokat lebonyolítani, sőt: ágazati programok végrehajtásában közreműködni. Ugyanakkor nem elképzelhetetlen a regionális választott testületek kialakítása, hiszen ma már tudományos, szakmai körökben, a gazdasági szférában és a politikai szereplők között is szinte evidenciává vált, hogy a regionális szintű önkormányzást ki kell alakítani. Az igazán nagy vállalatok – a bankok, az áramszolgáltatók vagy éppen a vasút – már kialakították a saját regionális struktúrájukat. A tudományos és szakmai érveket a gazdaság már visszaigazolta, a politikai konszenzus azonban még hiányzik e téren.
Az I. Nemzeti Fejlesztési Terv végrehajtásának eddigi tapasztalatai alapján mennyire tanulták meg az önkormányzatok stratégiaalkotást?
Nem feltétlenül lehet az I. NFT eredményeit és az önkormányzatok stratégiaalkotó képességét szoros összefüggésbe hozni. Az önkormányzati törvény alapján, a kötelező és a szabadon választható feladatokat nézve egy önkormányzat nagyon világosan ki tudja jelölni a saját fejlesztési irányait. Ugyanakkor érdemes megnézni, hogy milyen keretbe illeszkednek ezek a fejlesztések, vannak-e mögöttük koncepciók, tervek, stratégiák. A települési rendezési tervek készítése törvényi kötelessége az önkormányzatoknak, de ezt teljes körűen a mai napig nem tudták teljesíteni. Ennél is rosszabb a helyzet a településfejlesztési koncepciók területén, bár ez utóbbiért bizonyos szabályozási hiányosságok is okolhatók. Fontos, hogy az állampolgárok – a helyi önkormányzás kedvezményezettjei és tényleges alanyai – tudják, hogy mik a település fejlesztésének stratégiai céljai, középtávú céljai, mik a rövid-távú célok és milyen prioritások irányítják egy-egy testület munkáját. Sok esetben, települési szinten hiányzik ma még ez a koncepcionális keret.
Az uniós pályázatoknál gyakran hallani arról, hogy az összefogással olykor problémák vannak az önkormányzati szférában. Gondot jelent az önerő, a közbeszerzés, az engedélyezések lassúsága. Hogyan működik a rendszer az önkormányzatok vonatkozásában?
Rendkívül árnyalt a kép – a források vonatkozásában is. Az elérhető források valóban nagy mértékben bővültek és különösen bővülnek 2007-től. Ez azonban csak azoknak az önkormányzatoknak teremt lehetőséget, amelyek rendelkeznek kellő saját erővel vagy olyan garanciákkal és perspektívákkal, hogy akár hitelfelvétellel is neki mernek vágni az újabb fejlesztéseknek. A hitelgarancia rendszere ezért nagyon fontos az önkormányzatok számára. Van egy kör, mely számára a források a saját erő vagy a perspektíva hiányában nem érhetők el. Ennek vannak persze természetes okai is. A településrendszer nem örök, vannak benne dinamikus és sorvadó elemek. Egy ötvenfős, elöregedett településen nem racionális százmilliókat beruházni, de az emberhez méltó életfeltételekről ott is gondoskodni kell. Az NFT végrehajtása során sokféle tapasztalatot szereztünk. Van rá példa, hogy az önkormányzat aktívan vesz részt nagyprojektek kialakításában, de van olyan is, amikor az aktivitás a fejlesztéseknek fékezésében érhető tetten. Újraéledtek azok a mechanizmusok, amiket a rendszerváltás előtt „tervalkunak” hívtak. Nem ritka, hogy egy-egy önkormányzat csak akkor adja ki például a területhasználati engedélyt, ha megkap bizonyos pótlólagos beruházásokat, akár olyanokat is, amelyek nem kapcsolódnak az alapberuházáshoz. Ez a hatósági és önkormányzati feladatok összekeveredésének a következménye, és nem kívánatos jelenség. A másik oldalról pedig látom az önkormányzatok problémáit a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti feltárások esetében. E téren történt ugyan elmozdulás, de a régészszakmának is nagy önkorlátozással kell végiggondolnia, hogyan is látja el feladatait. Kritikusan kell szólni a saját követelményrendszerünkről is, hiszen a pályázatoknak olyan szigorú formai és tartalmi előírások vannak, amik rengeteg ráfordítást igényelnek az önkormányzatoktól. Túlbiztosított rendszert hoztunk létre, ami nagyon lassú és nem hatékony, ezért a jövőben ezek megváltoztatására kell súlyt helyeznünk.
Összességében azonban rendkívüli virulenciáról tett tanúbizonyságot az önkormányzati rendszer az elmúlt két évben, olyan mértékű igény mutatkozott az önkormányzatok részéről az uniós fejlesztési források iránt, amiről a munkatársaim nem is álmodtak!
A Regionális Fejlesztési Operatív Program óvoda- és iskola-felújításra, -bővítésre kiírt pályázata jó példa erre.
Éppen ez okozza nekem a legtöbb fejtörést. Amikor a legszegényebb, hátrányos helyzetű települések a szerény költségvetésükből gyönyörű dokumentációkat összeállítva százezreket áldoznak a pályázatuk elkészítésére, és elutasításra kerül kérésük. Az iskola mindig a jövőről szól, tehát ezek a pályázatok mögött nagy elhatározások vannak. Ezek a települések élni akarnak, a gyerekeket ott akarják felnevelni és ott is akarják tartani. Ez felelős magatartást jelez. Általában jó, ha kétszer, háromszor annyi beérkezett pályázat van, mint amennyit támogatni lehet, hiszen akkor lehetséges minőségi szempontokat érvényesíteni. De ahol tízszeres igény van, ott már nem lehet jó döntést hozni.
A készülő II. Nemzeti Fejlesztési Terv egyik markáns eleme a fejlesztési pólusok rendszere lesz. Az ezt övező, parázs viták vajon nem a versenyképességi és felzárkóztatási célok összekeverésén alapultak?
A versenyképesség és a területi kohézió valójában nem egymást kizáró fogalmak, a fejlesztési pólusok kérdése egyben a hátrányos helyzetű térségek érdekét is szolgálja. Ezt jól mutatja az Országos Fejlesztéspolitikai Koncepció társadalmi egyeztetésének tanulsága. Az OFK három fő céljai közül a partnerek kétharmada a versenyképességet tartotta a legfontosabbnak, mondván: ha a gazdaság jól működik, több elosztható jövedelmet termel, meg lehet alapozni a kohéziót. Ez pedig felelős gondolkodásra vall. A versenyképes Magyarországnak megvan a maga települési dimenziója is. Az országgyűlési határozatban elfogadott Országos Fejlesztéspolitikai Koncepcióban a főváros kiemelt fejlesztési pólusként, öt nagyváros – Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs és Győr fejlesztési pólusként, Székesfehérvár és Veszprém pedig mint fejlesztési társpólusként szerepel. Ez az a kör, ami a világpiacon és az európai települési térben igazán nagy erőfeszítésekkel, hatalmas szellemi és anyagi koncentrációval versenyképessé tehető. A kutatás, az oktatás, az ipar és a szolgáltatók összefogásával, stratégiai együttműködésével esélyük lesz arra, hogy ismertek legyenek Európában és a világ más részein, hogy helyt álljunk az óriási versenyben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos a településhálózat több más eleme. Lesznek ugyanis iparágak, amelyeknek klaszterközpontjai ezekre a pólusokra koncentrálódnak, és bedolgozik nekik sok-sok környező település gazdasága és ipara. Éppen ezért nem a települések ellenében, hanem értük és velük együtt van szükség ezekre az összefogásokra. Úgy is mondhatnám, hogy a fejlesztési pólus a jégtörő orra, és utána jöhet az egész hajóhad.
N.G.M.
Dr. Szaló Péter, a Nemzeti Fejlesztési Hivatal elnöke

Eredeti szakmáját tekintve építészmérnök, doktori címét a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen szerezte. 1976-tól a Városépítési Tudományos és Tervező Iroda, 1987-től pedig a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjának munkatársa. A közigazgatásba 1990-ben kerül, egy évig a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium főosztályvezetője, majd a Területfejlesztési Hivatal helyettes államtitkára. A Horn-kormány idején a Környezetvédelmi és Területfejlesztési minisztériumban, az Orbán-kormány idején pedig a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban területfejlesztési helyettes államtitkár, az uniós csatlakozási tárgyalásokat folytató magyar delegáció tagja. A Medgyessy-kormány idején a Miniszterelnöki Hivatal berkein belül működő Nemzeti Területfejlesztési Hivatal szakmai elnökhelyettese. 2004-től a Nemzeti Fejlesztési Hivatal elnöke.
Nős, négy gyermek édesapja. Felesége a Hagyományok Házában a népművészet gazdája. Első házasságából egy informatikus fia és egy állatorvos lánya van. Kisebbik lánya most kezdte az egyetemet, szociológusnak készül. Kisebbik fia gimnazista, pályaválasztás előtt áll, és nem idegen tőle a területfejlesztés.
Hobbija a zenehallgatás, számára Bach „a központ, a soha ki nem meríthető, de a korai gregoriántól a modern zenéig, a jazzig teljed a spektrum”. Szeretne úszni, motorozni, horgászni, de ezekre már nem jut ideje. A hétvégéket olykor a vértesacsai parasztházában tölti, ahol sok barátja van. Mint mondja: „igazi kontrollközösség ez, akik mindig elmondják, hogy hol szorít a cipő…”