Dr. Farkas Károly 1934. december 17-én született Pécsett.

A Pécsi Pius Gimnázium padjaiból a jogi pálya felé vonzódott. Mai nevén a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 1957-ben avatták doktorrá. A bírósági fogalmazói gyakorlat és a szakvizsga után Szekszárdon, majd Bonyhádon polgári és büntető ügyekben bíráskodott, amely jelentős útravalót adott a fiatal jogász jövőjének szakmai megalapozásához. 1962-ben hazatért szülővárosába és a Baranya Megyei Tanács VB Titkárságán jogtanácsosként dolgozott. (Pécsett sajnos nem kaphatott bírói állást hozzátartozói együttalkalmazási tilalom miatt.)
A közigazgatási munkát hamar megszerette, bár soha el nem múlt nosztalgiát érzett a bírói munka iránt. Két év után a Munkaügyi Osztályt, majd a Szervezési és Jogi Osztályt vezette húsz éven keresztül. 1985-ben került át Pécs Megyei Jogú Város Tanácsához, amikor a testület vb. titkárrá választotta. Öt évig töltötte be ezt a tisztet, majd a rendszerváltás utáni első választott testület jegyzővé nevezte ki. A második önkormányzati ciklus végéhez közel, 64. életéve betöltése után ment nyugdíjba, aztán ügyvédként dolgozott és több alapítványban viselt tisztséget azzal a meggyőződéssel, hogy a civil szervezetek működése elismert, hiányt pótol és szükséges.
Örömmel tekintett vissza az elmúlt évtizedekre, sikeresnek érezte, érezhette magát. Céljának a közigazgatást, a polgárok szolgálatát tekintette. Alkotó módon, irányítóként vett részt a korszerűsítési folyamatokban. Kezdeményezései a gyakorlatban is kiállták a próbát, sőt nem egy intézményesült a törvényalkotás során. Tudását, humánumát adta generációknak. Tisztelte az embereket. A tisztesség, a partneri együttműködés határozta meg cselekedeteit. Döntéseiben a szakmaiság, a jog szabályai voltak az irányadók, az ügyfelek érdekében pedig az elsők. Úgy aposztrofálta, hogy a „jegyző munkájának az igazi „szépségét” a politikától mentes szakmaiság, a politikai pártoknak a törvényes működéssel gyakran össze nem egyeztethető elvárásaitól való egyenlő távolságtartás adja. Másik, maradandó szépségét pedig az embercentrikus tevékenység jelenti. Sok múlik azon, hogy egy szakmai vezető mennyire képes a hivatali apparátus „ars poeticá”-ját emberközpontúvá, az illetékességi területén élő emberek, intézmények és szervezetek jogos elvárásainak megfelelve formálni.”
Szakmai pályafutása során a Munka Érdemrend arany fokozatától a Magyar Köztársasági Érdemkeresztig sok alkalommal kitüntették, az elismerések is új meg új erőt adtak neki. Mégis munkájában igyekezett szerényen háttérben maradni. Munkatársaira tudásával, emberi méltóságával kivívott tekintélye okán is számíthatott. Vezetői és a testületek bízhattak benne és lojalitásában.
Szabadideje nagy részét családja körében töltötte. Nyugdíjas évei örömét jelentette az is, hogy három gyermekével és öt iskoláskorú unokájával az együttlét ideje és a közös programok megsokszorozódtak.
Olyan életkorban volt, amikor még lehettek céljai, még tudott tenni, de méltósággal viselt betegsége sajnos legyőzte őt. Otthonában szerettei körében érte május 13-i halála, amely őszinte megrendülést és együttérzést váltott ki családjában, barátaiban, munkatársaiban, mindazokban, akik ismerték, tisztelték és becsülték. Személyében egy kiváló embert, nagy tudású és tapasztalatú jogász közigazgatási szakembert, jó kollegát veszítettünk el.
Emlékét megőrizzük. Nyugodjék békében!