17-i számában jelent meg Dr. Hőrich Ferenc „önkormányzati joggal foglalkozó” jogász (ügyvéd) cikke „Önkormányzati döntések és büntetőjog” címmel, amelyben az elhíresült fővárosi VI. és VII. kerületi önkormányzati ingatlanértékesítések kapcsán írja le a véleményét a felelősség kérdésében. Bár alapvetően egyetértek a leírtakkal, két kérdésben megpróbálnám „árnyalni” a jogász-kolléga véleményét.

A cikkíró álláspontja szerint kizárt, hogy büntetőjogi felelősségre vonjanak egy önkormányzati képviselőt a döntéséért úgy, hogy a jegyzőt, az előterjesztésért felelősöket és a szakbizottságok tagjait nem vonják felelősségre. Ezzel a megállapítással a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) szerint szabályozott önkormányzati működés esetén nehéz vitatkozni, hiszen mire a döntéshozó képviselő-testület elé kerül az ügy, addigra van egy előkészítő, aki általában köztisztviselő, találkozik vele a jegyző, tárgyalják a bizottságok, tehát több szinten is kiderülhet, ha jogszerűségi aggály van a határozati javaslattal. A mindennapos gyakorlat azonban – ahogyan arra a kolléga is utalt – egészen más. Az „ilyen” döntések előkészítése általában nem a „normális” rendszerben történik, az ügy kényes volta miatt a polgármesterrel, az őt támogató frakcióval bizalmi viszonyban lévő alpolgármester, tanácsadó vagy hasonló végzi azt, kizárva ebből a hivatali apparátust. Sokszor – általában a sürgősségére hivatkozva – nem is kerül bizottságok elé, az előterjesztés is szóban, vagy helyszíni kiosztással történik, (hiszen a frakcióülésen már megbeszélték a dolgokat!), ilyenkor a jegyző is csak a (zárt) ülésen találkozik a zsebből előrántott javaslatokkal, főleg ha „nem mindenben harmonikus a munkakapcsolata” a választott tisztségviselőkkel. Ha az ellenzék sem elég „éber”, vagy valamilyen egyéb okból nem áll érdekében csinnadrattát csapni, akkor úgy „átcsúszik” a döntés, hogy a beavatottakon kívül senkinek fogalma sincs, hogy miről szavazott a testület.
Persze egy gyakorlott jegyzőnek kapásból illene „ráérezni” az ilyen döntések gyanússágára, és már csak a saját bőrét védve is, hangot kéne adni az aggályainak, amit a gyakorlatban vagy megtesz vagy nem.
A jegyző észrevétele történhet úgy, hogy „felrúgja az asztalt” és keményen, de korrekten elmondja (majd jegyzőkönyvbe is foglaltatja) a jogszerűtlenségre vonatkozó álláspontját, illetve „vattába is csomagolhatja” azt.
Az első esetben célszerű, ha van a tarsolyában egy másik álláslehetőség, amire rövidesen szüksége lesz. A második esetben a rutinos (és a konfrontációt kerülő!) jegyző hivatkozhat arra, hogy nem ismeri a határozati javaslat részleteit, nincsenek információi az előkészítésről, a következményekről stb. (ami egyébként igaz is!), így nem tud érdemben állást foglalni, ami persze egyáltalán nem zavarja a képviselőket abban, hogy döntsenek.
És most érkeztünk el a másik ponthoz, amire reagálni szeretnék. „A jegyzővel szembeni elvárás az elmúlt időszakban megváltozott, és a szakmai felkészültség helyett a többségi hatalmat gyakorló politika iránti maximális lojalitás vált a döntő kiválasztási szemponttá. Az elmúlt évek során a jegyzők szakmai tapasztalata és tudása általában – tisztelet a kivételnek – romlott, a jegyző sok esetben bólogató végrehajtóvá vált.” Az idézett szövegrész egy, a rendszert jól ismerő ember olyan véleménye, amivel magam is teljes mértékben egyetértek, ahogyan azzal is, hogy „a jegyzői kar nem képes ezen a helyzeten változtatni”!
A 1990-es rendszerváltás után azokból a szakemberekből lett jegyző, akik a tanácsrendszerben tanulták a szakmát, sokan közülük korábban vb-titkárok voltak. Sok kritikát lehetett rájuk mondani (mondtak is!), de a szakértelműk elvitathatatlan volt. Ezek az emberek az eltelt közel két évtized során részben a koruk miatt, részben a közigazgatás átpolitizálódása következményeként önként vagy kényszerből elhagyták a pályát. (Az utolsó „bölények” valószínűleg a 2010-es választással tűnnek el végérvényesen a színről.) Helyükre olyan fiatalok jöttek, akik már nem tudták kitől megtanulni a szakmát, és természetesnek vették, hogy a közigazgatás (és ezen belül a jegyzői beosztás is), a politikai zsákmányrendszer része lett. Ők már nem tekintették élethivatásuknak a köztisztviselői létet, hiszen a közigazgatást állandóan körüllengő bizonytalanság (amit valamilyen okból a politikusok reformnak hívnak) nem kedvezett a hosszú távú elképzeléseknek, jelentőssé vált a fluktuáció, aminek a következménye színvonalromlás lett. (Ez persze nem csak az önkormányzati szférában figyelhető meg, hanem a központi közigazgatásban is.)
Hogy mi lesz a jegyzővel, mint a magyar közigazgatás egyik alappillérével? Bár egyetértek a cikkíró javaslataival, de pesszimista vagyok a jövőt illetően. A politikának nem érdeke egy erős, jogosítványokkal védett jegyzői jogintézmény, inkább feláldozzák ezért a szakszerűséget. Az utolsó szeg a koporsóban a határozatlan idejű jegyzői kinevezés határozott idejűvé tétele lehet, mert akkor – Moldova György után szabadon – tényleg csak a hülyék maradnak az önkormányzati igazgatásban.