Hajdanán Mátyás király – legalább is a néphagyomány szerint – álruhában járta az országot, hogy személyesen bizonyosodjon meg a helyi jogszolgáltatás igazságosságáról. Úgy tűnik, a régi szokások mit sem veszítettek szerepükből, csak éppen más formában, más célokat szolgálnak. Kérdés az, hogy milyeneket és hogyan?

A híradások szerint egy pécsi vállalkozót azért büntetett meg az APEH egy millió forint bírságra, mert elmulasztotta a nyugtaadási kötelezettség teljesítését.
A vállalkozó által – széles körben – nyilvánosságra hozott történet szerint a Citrom nevű rövidáru kereskedés alkalmazottját arra vette rá egy hölgy, hogy javítsa meg gyermeke kabátjának a cipzárját. A férfi a hosszas győzködés miatt megszánta a vásárlót, s szívességből megjavította a zipzárt. A munkáért először nem kért semmit, de az asszony unszolására egy üveg soproni sör árát (kb. 150 Ft) fogadta el. A vásárló távozott, majd egy perc múlva visszajött társával és bejelentette, hogy APEH ellenőrök. Nyugtaadási kötelezettség elmulasztása miatt az eladót 50 ezer forintra, a tulajdonost, az eladó feleségét pedig egymillió forintra bírságolták.
Ez volt az eset első, az ügyfél által nyilvánvalóan a közvélemény szimpátiájának a megnyerése céljából terjesztett változata, mely érthető módon komoly sajtóvisszhangot váltott ki, nem is említve az olvasói leveleket, hozzászólásokat.  Mint utólag kiderült a valós és a pontosabb kép már árnyaltabb történetre utal, s számtalan kérdést vet fel.
Az APEH először adótitokra hivatkozva nem nyilatkozott az ügyben, majd miután felmentették a titoktartási kötelezettség alól, előállt a részletekkel: többszörös visszaesőről van szó, akit már tíz alkalommal megbírságoltak a nyugtadási kötelezettség elmulasztása matt. Szó sem volt rábeszélésről, az alkalmazott önszántából végezte el a javítást. Sőt, legalább is az APEH szóvivő tájékoztatása szerint, az érintett már bocsánatot is kért a félreértések és a hatóságnak okozott kellemetlenségek miatt.
A két, meglehetősen ellentmondásos változat együtt nehezen értelmezhető, már csak a logikai bakugrások miatt is, nem is említve a hiányzó láncszemeket.
Az biztos, hogy az ügynek elméletileg négy olvasata lehetséges: az egyik az érintett vállalkozó szemszögéből nézve (lásd fentebb), a másik az APEH utólagos tájékoztatója (lásd szintén fentebb) alapján, harmadszor létezik a jegyzőkönyvben rögzített tényállás, és végezetül ott van – egyáltalán nem mellékes módon – a valóságos események sora (a történeti tényállás). Az, hogy az első kettő nincs összhangban nem meglepő. Ideális esetben a harmadik és a negyedik verzió tökéletesen fedi egymást.
A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a jegyzőkönyvet a hatóság munkatársa készíti, s egyben dönt arról is, hogy a vonatkozó szabályok alapján mi kerüljön a dokumentumba. Másképpen fogalmazva, jelentős mérlegelési jogkörrel bír a dokumentum tartalmi elemeinek a meghatározásában. Az ügyfél, aki rendszerint a jogban járatlan, s e mellett, mint az ellenőrzés tárgya alárendelt helyzetben van, érdemben csak ritkán képes a tényleges történéseket rögzítő jegyzőkönyv ténymegállapításait ellenőrizni, s még kevésbé vitatni. A tipikus, életszerű reakció rendszerint a dokumentum aláírása, kimondva vagy kimondatlanul abban a reményben, hogy az aláírás révén a nagyobb bajok esetleg elkerülhetők. Kérdés, hogy ebben az ügyben bekövetkezett-e az optimális eset: a történések utólagos rekonstruálására szolgáló jegyzőkönyvbe az előírásoknak megfelelően a kellő időben, tartalommal és szakszerűséggel a valós eseményeket kerültek-e?
Ha igen, és ezt az aláírásával az ügyfél megerősítette, akkor a normál logikát felrúgva miért állította azt, hogy az ellenőr megtévesztő magatartással próbálta rábírni a munka elvégzésére? Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy az ilyen lódítások hamar lelepleződnek, a mellett, hogy tovább nehezítik az ügyfél helyzetét. Hasonlóan nyitott kérdés, hogy a botrány kipattanását követően vajon milyen megfontolások miatt mentette fel a hatóságot a vállalkozó a titoktartási kötelezettség alól, mivel ezzel a lépéssel szintén csak önmaga helyzetét rontotta. A kérdésekre nem tudjuk a választ.
Csak referenciaként: a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvény (2004. évi CXL.tv. rövidítve Ket.) 39.§.(2) szerint a jegyzőkönyv tartalmazza többek között:
d, a meghallgatott személy jogaira és kötelességeire való figyelmeztetés megtörténtét,
e, az ügyre vonatkozó lényeges nyilatkozatokat és megállapításokat,
f, a szemle és a hatósági ellenőrzés során tapasztalt, az ügy eldöntése szempontjából lényeges körülményeket és megállapításokat.
Máig is rejtély – legalább is az ellentmondásos közlemények miatt – hogy az APEH munkatársa a javítások szakszerűségéről vagy szakszerűtlenségéről kívánt az ellenőrzés révén megbizonyosodni, vagy a javítási igény csak ürügy volt a nyugtaadási kötelezettség ellenőrzésére.
Ami pedig a hatósági ellenőrzés gyakorlati végrehajtását illeti talán nem felesleges felidézni néhány irányadó rendelkezést.
A törvény – segítve a jogalkalmazókat – már az alapelvek és alapvető rendelkezések körében leszögezi: „1.§. (2) A közigazgatási hatóság a hatáskörének gyakorlásával nem élhet vissza, hatásköre gyakorlása során a szakszerűség, az egyszerűség és az ügyféllel való együttműködés követelményének megfelelően köteles eljárni.”
Ugyanitt, a 4.§.(1) bekezdése elvi éllel rögzíti, hogy az ügyfeleket megilleti a tisztességes ügyintézéshez való jog, amely eljárási alapelv magába foglalja az összes eljárási alapelv érvényesülését.
A Ket. 92.§. (1) pedig részletesen felsorolja azokat a jogosítványokat, melyek az ellenőrzést végző személyt hatásköre gyakorlásának keretei között megilletik. Így többek között: belépési jogosultság, irat betekintési jog, tárgy vagy munkafolyamat megvizsgálásának a joga, mintavételi jog, lefoglalási jog, egyéb bizonyítás joga stb.
Mondani sem kell, hogy a hatóság képviselőjének megtévesztő magatartása nem sorolható a jogszerű hatáskörgyakorlás körébe, amellett, hogy ellentétes a tisztességes ügyintézéshez való joggal is. Másképpen fogalmazva, a jogalkotó által rendelt cél (nyugatadási kötelezettség teljesítése révén az állami bevétel biztosítása) ellenőrzéséhez nem vehető igénybe jogszerűtlen eszköz. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a vállalkozók sem minden esetben tesznek eleget törvényi kötelezettségeiknek: nem adnak, számlát, nyugtát, illetőleg egyéb mulasztásokat követnek el.
Az állami intézmények tekintélye, elfogadottsága döntően függ működésük jogszerűségétől, kiszámíthatóságától, a tisztességes és fair eljárás követelményeinek mindenkori teljesítésétől. Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy a különböző eljárásokban (hatósági, büntető, polgári, stb.) az alkalmazott módszereknek és eszközöknek is meg kell felelniük a jogszerűség követelményének. Messzire vezetne, s beláthatatlan következményekkel járna, ha a trükkös, beugrató, félrevezető módszerek és eszközök létjogosultságot kapnának bármely szakterületen.