Éppen a parlamenti választások után, 2006 tavaszán a Jegyző és Közigazgatás előző tolna megyei számban, a fenti címmel publikált írásban próbáltam felvázolni a közigazgatás kapcsán az újdonsült döntéshozók előtt álló lehetséges (és főleg szükséges!) tennivalókat. Talán nem érdektelen három év távlatából visszatekinteni a történtekre.

„A szakma, de ami még ennél is fontosabb: a politikai döntéshozók előtt is évek óta ismert a kényszer, hogy a közigazgatás szervezetrendszeréhez hozzá kell nyúlni” – ezzel a megállapítással kezdtem az írásomat, amelyben – a terjedelmi korlátok miatt – három fontos területről ejtettem szót. Az elérendő, de nem egyszerű célként egy kevésbé pazarló, és jobban teljesítő igazgatási struktúra kialakítását jelöltem meg, annak előrebocsátásával, hogy abszolút értelemben olcsó és jó közigazgatás nem létezik. Az akkori régi-új kormányfő és csapata – ahogyan szinte minden kormány a rendszerváltás óta – természetesen a közigazgatás reformját is a zászlajára tűzte, amelyben a mozgásterét nagyban befolyásolta az állandó koalíciós feszültség, majd a bekövetkezett koalíciószakadás. (Ugyan az utóbbi időben a szakminiszter újra elővette a korábbi „reformtervezetek” egyikét-másikát, de kisebbségi kormányzásban (ráadásul a jelenlegi gazdasági válsághelyzetben!) ez inkább olyannak tűnik, mint a sötét erdőben lévő ember, aki azért énekel hangosan, hogy ne féljen!)
Fejnehéz – állítottam három éve a miniszteriális igazgatásról, szervezeti és hatáskör-telepítési oldalról egyaránt. Úgy gondolom, hogy nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy ezen a téren nem történtek érdemi lépések, a változó elnevezésű és ide-oda szervezett tárcák sikeresen álltak ellen minden decentralizációs törekvésnek. Bár az is igaz, hogy ezek a „törekvések” is meglehetősen bágyadtak voltak. (Azért jó, ha a miniszter az éppen aktuális párt fajsúlyos politikusa és lehetőleg a kormányfő és/vagy pártelnök bizalmasa, mert akkor az általa vezetett minisztérium olyan, mint a szent tehén Indiában, érinthetetlen! – adta meg a választ a problémára egy minisztériumi ismerősöm.) Azért az jelzi, hogy a politika szerint sincs minden rendben ezen a területen, hogy erre vonatkozóan is „leporolt” néhány korábbi elképzelést az önkormányzati miniszter.
Integrálandó dekók – írtam a területi igazgatási szervekről, amelyek kuszaságában való eligazodás az új évezred elejére még a rendszerben bent lévőket is próbára tette. Kétségtelenül ezen a területen történt a legtöbb változás, de aligha hiszem, hogy a kitalálói majd büszkék lesznek mindre a visszaemlékezéseikben. (Bár ismerjük a mondást, hogy nálunk „kárnak, bajnak nincs gazdája”.) Biztosan van jó példa is a rendszerben, de a politikai, szakmai előkészítések és egyeztetések nélküli összevonásokról, átszervezésekről óhatatlanul az „egyszeri” döntéshozó grémium jut az eszembe, amelynek egyik tagja, miután szembesült a tervezett döntéseikkel kapcsolatos ellen(ész)érvekkel, elkeseredetten állapította meg, hogy a tények ismerete nagyban akadályozza a gyors döntéseket. Gondolom sokan osztják a véleményemet, hogy a jelenkori magyar közigazgatási reform(?) „koronagyémántja” a közigazgatási hivatalokkal kapcsolatos tragikomédia, amely a különböző kormányzati intézkedések, jogszabályalkotások eredményeként odáig jutott, hogy 2009. év elejére de jure megszűnt az önkormányzatok törvényességi ellenőrzése. No comment…
Nagyjából az önkormányzati rendszerrel egyidős a megállapítás, hogy kis hazánknak a 3200 önkormányzat túl sok, a rendszer indokolatlanul túltagolt és drága. Az „egy falu, egy önkormányzat és egy hivatal” szemléleten – hasonlóan az elmúlt másfél évtizedhez – ebben a kormányzati ciklusban sem sikerült túllépni, ehhez sem jött össze a szükséges kétharmados politikai támogatottság. Ugyancsak megszületése előtt elvetélt a régiós és/vagy megyei önkormányzatok dilemmájának megoldása is. De csak „ötletelés” folyik a főváros kapcsán is. A 23 önálló „kiskirályság” (értsd: kerületi önkormányzatok) és a „nagyhercegség” (értsd: fővárosi önkormányzat) jelenlegi rendszere helyett még csak nem is körvonalazódik egy normális, élhető és működtethető struktúra létrehozásának politikai szándéka.
„Ha sikerülne egy ésszerűbb, célszerűbb és olcsóbb rendszert létrehozni, akkor rögtön tisztességesebbé tehető lenne az önkormányzatok által ellátott állami feladatok finanszírozása is, ami véget vethetne a jelenlegi jövőfelélő önkormányzati kényszergazdálkodásnak” – írtam három éve, és szomorúan kell megállapítanom, hogy ezen a téren sem történt gyakorlatilag semmi. Illetve dehogynem! Soha nem látott méreteket öltött az önkormányzatok kényszerű vagyonfelélése, illetve eladósodása, ami mára már az önkormányzatok tömeges pénzügyi ellehetetlenülésével és a rendszer rövidtávon való működésképtelenségével fenyeget.