Dr. Kelemen Barnabás, Mátészalka város jegyzője, A Jegyző szerkesztőbizottságának tagja telefonon hívott és megkérdezte: „Jól tudom-e, Jenő bátyám, hogy te fél évszázada vagy a pályán? Megkérlek, írj a Jegyző című szaklapnak egy cikket az életedről.”

Igent mondtam, és bevallom őszintén, jólesett, hogy valakinek az eszébe jutottam. Egy este hozzákezdtem az íráshoz. Már éjfélre járt és a negyedik oldalnál tartottam (kézzel írva, igen apró betűkkel). Félbehagytam, a késői óra miatt is, meg azért is, mert még a felénél sem tartottam annak, amit szerettem volna leírni. Rendszeresen olvasom a szaklapot, és jól tudom, hogy egy cikk terjedelme általában mennyi lehet. (Ehhez képest az általam átéltekről nem egy cikket, hanem egy könyvet lehetne írni.) Elhatároztam, rövidre kell fognom mondandómat. Amit előző este elkezdtem, annak legalább a felét kihúztam. Szinte elölről kezdtem az egészet.
Kezdem tehát az életem rövidebbre fogott történetével:
1931-ben születtem Méhteleken, az ország legkeletibb részén, a magyar-román-ukrán hármashatárnál. Parasztcsaládból származom. Az elemi iskola befejezésekor, 1943-ban javában folyt a II. világháború. Kilátástalan, nyomorúságos volt a helyzet. Szegény édesanyám minden áron azt akarta, hogy továbbtanuljak. Jelentkeztem a Szatmárnémeti Polgári Fiú Iskolába. Két év után visszaadták Erdélyt a románoknak. Nem fejezhettem be az iskolát. Beiratkoztam Fehérgyarmatra a Kertészképző Iskolába. Ez az iskola háromosztályos volt, így 1949-ben végeztem. Hiába volt szakmunkás bizonyítványom, nem volt munkahely. Felkerültem Budapestre, és segédmunkásként egy asztalos üzemben helyezkedtem el. Fűrészgépen dolgoztam. Az egyik pillanatban a fűrész egyik ujjamat majdnem levágta. Táppénzes állományba vettek, a betegszabadságot a szüleimnél tölthettem. Ez sorsforduló volt az életemben. A szüleim nem engedtek vissza a munkahelyemre, Méhteleken maradtam. Mindez 1950 decemberében történt.

1950-ben kezdődött Magyarországon a tanácsrendszer. Megszűntek a körjegyzőségek, jegyzőségek, minden községben önálló tanács alakult. Méhteleken a körjegyzőből lett vb. titkár (Polgári Ferenc). Egy utcabeli barátomat is felvették az irodára, segéd nyilvántartói beosztásba. Ő hívott, hogy jelentkezzek én is a tanácselnök elvtársnőnél, legyek egy ideig gyakornok, természetesen fizetés nélkül, és majd felvesznek valahová. Letöltöttem a három hónapot. A Csengeri Járási Tanácsnál nyilvántartásba vettek. Az alkalmazásom ügyében előbb tanácselnöknő, majd a vb. titkár is írt levelet. Ezeket, mint történelmi dokumentumokat máig megőriztem.
1951. március 1-én kaptam az értesítést, hogy március 5-én jelentkezzek a Gacsályi Községi Tanácsnál, mert megüresedett a segédnyilvántartói hely. Bánóczi Lajos bácsi volt a tanácselnök, Pákozdy Ilona a vb. titkár. Összehívták a Végrehajtó Bizottságot és káderezésnek számító kérdések feltevése után a felvételem megtörtént. Nagyon örültem, hogy dolgozhatok, de sajnos nem sokáig maradhattam Gacsályban (pedig Lajos bácsi nagyon meg volt elégedve a munkámmal, megható szavakkal búcsúzott tőlem). A Csengeri Járási Tanács Begyűjtési Csoport vezetője (Sáfár Gyula) felfigyelt a munkámra, „bevitt”, áthelyeztetett a csoportjához. Ez 1951. szeptember 1-jén történt. Itt gazdasági-pénzügyi ellenőri beosztásba kerültem. A községekbe kellett járni, ellenőrzéseket tartani, behajtási munkát (idegen szóval transzferálást) végezni. Nem szerettem ezt a feladatot, mert nagyon sajnáltam a hátralékosokat, átéreztem a szüleim helyzetét. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy mit is jelentett az a begyűjtési rendszer, amit csak „padlásseprés” néven emlegettek. Szinte nem volt olyan termék, jószág, ami után ne vetettek volna ki beadást. Csak hogy néhányat említsek: tej, tojás, zsír, termény, széna, sertéshús, marhahús, baromfi stb. Azt mondták, hogy ezeket a Szovjetunióba viszik „jóvátételbe”. Magyarország háborús bűnösnek számított.
Szerencsémre nem sokáig dolgoztam a begyűjtési csoportnál, az év őszén behívtak katonai szolgálatra. Két év után szereltem le, és akkor már nem volt meg a begyűjtési csoportnál a munkahelyem. Létszámleépítés történt a két év alatt. Három helyet ajánlottak fel: egy tanácselnökit, két vb. titkárit. Én a vb. titkárit választottam Csengersimán. Itt választottak meg először 1953. december 1-jével, és itt dolgozhattam majdnem egy évig. Ettől kezdve már csak az időket sorolom és a helyeket (hosszúra nyúlna a részletezés). Mindenütt vb. titkárként dolgoztam az önkormányzati rendszer bevezetéséig.
1954-1962 Méhtelek
1962-1965 Csenger
1966-1972 Nagyhódos Közös Tanács, 4 községgel
1973-1990 Rozsály Nagyközségi Tanács, 7, majd 8 községgel
1991-1992 Méhtelek Körjegyzőség, 4 községgel
1992. januárban mentem nyugdíjba, de a nyugdíj mellett tovább dolgoztam 1994. január 1- jétől Méhteleken, 1994. május 1-jétől 1999. december 31-ig Gacsályban dolgoztam, mint jegyző, 2000. január 1-jétől mind a mai napig Gacsály-Császló Körjegyzőségen dolgozom, mint körjegyző.
A köztisztviselők jogállásáról szóló törvény módosításával a 70. életévét betöltő 2002. július 1-jéig dolgozhat.
Tehát pályafutásom vége (ha megérem) 2002. június 30. lesz. A katonai idő beszámításával 51 év 3 hónap 25 nap.

A fizetésekről is szeretnék szólni. Szerintem a tanácsi dolgozóknak soha nem volt tisztességes fizetésük. A fizetéseket központilag, miniszteri utasításokkal állapították meg. Példaként néhányat megemlítek:
Gacsályban 1951-ben a segédnyilvántartónak havi 485 Ft a fizetése.
Méhteleken 1957-ben a vb. titkári fizetésem havi 1 300 Ft.
Csengerben 1963-ban volt 2 100 Ft.
Rozsályban 1973-ban volt 3 300 Ft és 1990 végén lett 18 700 Ft.
Az önkormányzati rendszer bevezetésével lényegesen meg lehetett emelni a fizetéseket. Méhteleken 1991-ben az én fizetésem havi 40 000 Ft-lett. A képviselők alig akarták elhinni, hogy ilyen magas is lehet a fizetés.

A jutalmazásokról, kitüntetésekről:
1957-től 1989-ig nem volt olyan év, amikor április 4-re és november 7-re ne adtak volna jutalmat (1 000-1 500 Ft körülit) vagy jutalomszabadságot.
1970-ben Árvízvédelemért érdemérmet kaptam.
1971-ben a Tanácsi Munkáért kitüntető jelvény 20 éves, 1976-ban a 25 éves, 1981 évben a 30 éves fokozatát kaptam.
1980-ban a Munka Érdemrend ezüst fokozatát adományozták.
1981-ben a Honvédelmi Érdemérmet kaptam.

A polgári és szakmai végzettségeimről is szólni szeretnék:
1959-ben Nyíregyházán 6 hónapos bentlakásos államigazgatási tanfolyamot végeztem.
1961-1965. években Fehérgyarmaton a Közgazdasági Technikum levelező tagozatán szereztem középfokú végzettséget.
1973-1976. években Budapesten Tanácsakadémia levelező tagozatán szereztem meg az oklevelet.
1986-ban fejeztem be az Államigazgatási Főiskola 3 éves kiegészítő tanulmányait. Ez már megfelelt a jegyzőkre előírt képesítési követelményeknek. (igazgatás-szervező)

Már félve folytatom, mert úgy látom, csak nem sikerül olyan rövidre fogni az írást, amint azt szerettem volna. (Legfeljebb kihagy belőle a szerkesztő.)

Nem hallgathatom el, de ma már szinte nem is hihető el, hogy 1951-től 1989-ig az MDP-nek, s utána az átalakult MSZMP-nek végig a tagja voltam. Az 1956-os forradalomban megválasztottak a nemzeti bizottság titkárának. Ezért a méhteleki párt alapszervezet nem javasolta, hogy MSZMP tag legyek, kizártak, de én a Megyei Pártbizottsághoz fellebbeztem és visszavonták a kizárásomat.
Az MSZP-be már nem léptem át. Több éven keresztül propagandista voltam, helyi szemináriumokat vezettem. Ha jól emlékszem, a Járási Népi Ellenőrzési Bizottság felkérésére több mint 20 évig népi ellenőrként is dolgoztam. A Hazafias Népfront Bizottságnak is több éven át tagja voltam.
Ma már nem mindenki hiszi el, hogy a vb. titkári tisztséget párttagság nélkül nemigen lehetett betölteni. Aki nem élte át, nem is tudhatja, hogy milyen félelemben éltünk abban az időben. Működött a besúgó rendszer, két ember sem volt, aki megbízott volna egymásban, tapsolni, éljenezni kellett, ha tetszett, ha nem.

Ígérem, hogy ezek már a befejező mondatok lesznek. Őszintén bevallom, ha valaki valamikor megjósolta volna, hogy én 70 éves koromig ezen a pályán fogok dolgozni, nem hittem volna el. Magam is csodálkozom, hogy ez így sikerült. Úgy gondolom, ebben sokat segítettek a mindenkori munkatársaim. Szerencsémre sok volt köztük a fiatal. Soha nem volt köztünk konfliktus. Soha nem éltem vissza a hatalmammal. Mindenkiben embert láttam. Mindenkinek igyekeztem segíteni. Még olyan ügyekben is, amelyek nem tartoztak a hatáskörömbe. A falusi emberek joggal várják el, hogy adjuk meg mindazt a segítséget, amit csak tudunk. Mindig ezt tartottam elsőrendű feladatomnak.
Legalább húszra tehetők a tanácselnökök, polgármesterek száma, akikkel együtt dolgoztam. Nem emlékszem senkire, akivel összeütközésbe kerültem volna. Ezúton is megköszönöm mindenkinek a segítségét.

Véletlenül maradt ki, hogy nős vagyok, 1957-ben vettem feleségül egy volt munkatársamat. Két gyermekünk született, négy lány unokánk van. Falusi kertes házban élünk. A harmadik Trabantot nyüvöm, és leginkább a kertben szeretek dolgozni.
Varga Jenő
Tisztelt Varda Úr, Jenő Bácsi!
Kívánjuk, hogy jó egészségben, sok örömmel töltse nyugdíjas éveit!
Csak így tovább még legalább 51 év 3 hónap 9 napig!
A Jegyző szerkesztősége