Ez az írás egy birtokvédelemről szóló rövid cikksorozat indító gondolatsora, de a sorozat felvezetéseként nem jogszabályokról, vagy jogalkalmazói dilemmákról írok, hanem a jegyző birtokvédelmi hatáskörében eljáró kollégák törvényszerű kitettségét szeretném hangsúlyozni.

Tudjuk, hogy az ügyfelekkel való foglalkozás szépségét az ügy mögötti ember-ember találkozások változatossága adja meg, ám a feszültségek forrása is nagyrészt éppen ebből fakad.

A minden gátlásától lecsupaszított természeti ember a maga ösztöneinek és vágyainak vég nélküli kiélését követeli, és magát ebben érvényesíti. Ha megütik, visszaüt, ha éhes, szerez magának, amit megkíván, azt elveszi. Szerencsére ezen a durva nyitóképen sokat finomít a valóság; hogy az ember nem pusztán természeti ösztönlény. A vallási vagy etikai normák természetes gátlásokat ébresztenek az egyénben, a jogszabályok és a jogalkalmazó hatóságok döntései pedig megszabják viselkedésének határait. Ezért a „civilizált” ember megtanulta uralni indulatait. De azok megmaradtak, csupán korlátok közé szorultak, tovább táplálják ezeket a személyes, feloldhatatlannak tűnő sérelmek. Ez a gátak közé szorult, a végletes feszültségig kitágult indulathalmaz a birtokvédelmi ügyintéző feladványa minden egyes elé kerülő esetben. A megfogalmazott birtokvédelmi kérelem jogos igénye mögött is ott húzódik a feloldatlan emberi konfliktus, a párbeszéd zsákutcája, a kicsinyes bosszúvágy, vagy a felismerhető „perlekedési téboly”^[1]. Halljuk, ahogy az egymásban ellenséget látó (vagy inkább kereső) felek, az egymás iránti meg nem értésükben túlharsogják a perük tárgyául citált „fülemüle füttyét”^[2] is, ezzel pedig sokszor beismerik, hogy nem ügyük a fontos, hanem sérelmeik – tulajdonképpen ők maguk.

A birtokvédelmi kérelem konfliktusos indíttatása megalapozza az ügyfél-kommunikációt. Az ellenérdekű felek eleve frusztráltan érkeznek meg az eljárásba. Az ügyintéző már a kérelem benyújtásának pillanatában két tűz között érzi magát: a kérelemből megismert élethelyzet és panaszolt fél álláspontja, különböző érdekellentétekkel, mögöttes jogvitákkal tűzdelve csapnak össze.

Ismert dilemma; hogy a jegyzőnek mint közigazgatási hatóságnak kell döntenie olyan ügyekben, amelyek valójában polgári jogi természetűek. A birtokvédelmi eljárás nem klasszikus közigazgatási eljárás, és (ami a jegyző egyéb hatáskörébe tartozó ügyek sokaságát illeti) valahogy nem is illik a képbe. A jegyzői birtokvédelem jogintézménye valahol a közjog és magánjog határán helyezkedik el.^[3] Nem jön létre ugyanis olyan jogviszony, amelynek egyik résztvevője az ügyfél, a másik pedig a hatóság. Ha úgy tetszik, a birtokvédelmi hatóság nincs hatósági szerepben, nincs „erőpozícióban”, ezzel pedig saját, eljárásban betöltött szerepe is mellérendeltté válik.

A tényállás feltárására a jogszabályi környezet igencsak kevés eszközt, illetve az eszköz mellé kevés realitást biztosít (az ügyintézésihatáridő-számítás szabályai a határidőben meghozott döntés elsődlegességét, és nem a tényállástisztázás szakszerűségét priorizálják). Az eljárásban az ellenérdekű felek terhe és egyben szabadsága annak bizonyítása, ami érdekükben áll. A jegyző az elé terjesztett bizonyítékokat egyenként és összességükben értékeli, és ezen alapuló meggyőződése szerint állapítja meg a tényállást. Egy-egy birtokvita eldöntése igen szubjektív megítélésű lehet. Előfordul, hogy már megkezdett elutasító határozattervezet indokolása kerül át egy végül helyt adó döntésbe (vagy fordítva), csupán a „meggyőződésünk” miatt. Ez az az eljárás, amelyben nem hatósági statisztika fejezi ki a munka mennyiségét, hanem az ügyek súlya, összetettsége, a tágabb jogszabályi környezetre való állandó kitekintés, és a döntések mélysége a mutató.

A felek a sértettség, vagy a megtámadottság érzésével kerülnek a vitába és ez a feszültség nem oldódik fel eljárásunkban – úgy is távoznak. Ez gyakorlatilag független attól, hogy a birtokvédelmi határozat kedvez-e számukra. Helyt adó döntés esetén a kérelmező követeli a meghatározott cselekmény végrehajtását, míg a kötelezett számára a jegyző alaphelyzetben minden, csak nem a „tiszteletre méltó hatóság”. A kérelem elutasítása gúnyos mosolyt csal a panaszolt arcára, míg a kérelmezőből előtör a dacos igazságérzet. A birtokvédelmi hatóság az ügytípus természeténél fogva nem tud olyan döntést hozni, amely minden érdekelt félnek megfelel. Az a fél, aki a határozatban foglaltakkal nem ért egyet, nem közigazgatási úton, hanem polgári perben kérheti a határozat megváltoztatását, azonban az ügyfeleknek esetenként ez nem opció, sokkal kézenfekvőbb és olcsóbb panasszal élni az ügy intézőjével szemben.

A jegyző előtt indított birtokvédelmi ügyek bírósági gyakorlatát elemző munkacsoport által (2017-ben) összegyűjtött adatok és megállapítások alapján a jegyzői birtokvédelem hatékonyan tölti be perkiváltó és permegelőző szerepét, jelentősen tehermentesítve ezzel a bíróságokat.^[4] Észszerű tehát, hogy ezek, a jogkérdés megítélését nem igénylő kisebb jelentőségű ügyek, a helyi viszonyokat ismerő jegyző előtt, az érintettek számára elérhetőbb dimenzióban intéződjenek, azonban a kvázi bírói szerep mégis meglehetősen távol áll a jegyzőtől, a közigazgatásban dolgozó ügyintézőtől. A kistelepüléseken, a hivatal és a lakosság közvetlenebb együttélése miatt ráadásul nehezebben vállalhatók fel ilyen konfliktusos döntések.^[5]

Fentiek okán vannak ügyek, amik elkísérnek, velünk jönnek a buszon, az autóban hazafelé. Kollégáktól tudom, hogy vannak, akik ezekkel fekszenek. Én a feleségemet előnyben részesítem, de tény, hogy ezek az esetek ott motoszkálnak bennünk és keressük ezekre a megoldást, vagy legalábbis: azt a bizonyos meggyőződésünket. Ha teherként éljük meg, az érthető, hiszen akárhogy is, de a birtokvita lezárásával élethelyzetekbe avatkozunk be és ennek a súlyát, felelősségét kell felvállalni. Nincsenek súly nélküli ügyek. Élethelyzetek, egymással szemben álló érdekek és ebből villódzó feszültségkisülések vannak. És ezek között – gyakran a két szembenálló fél szigorú szorításában – ott van a jegyző, az ügyintéző, akit az eljárásjog mielőbbi döntésre kényszerít.

Nem meglepő, ha ezt a helyzetet rájuk nehezedő nyomásként élik meg a döntés-előkészítők, döntéshozók. A nyomasztó érzés teljesen természetes. A kérdés az, hogy mit kezdünk vele. Beleveszhetünk a panaszok áradatába, kapkodhatunk levegő után, miközben mindenkin segíteni akarunk. Azt hiszem, mindenki valahogy így kezdi, aztán valamiféle hétköznapi realitásként (talán nem fásultságként) hozzászokhatunk a ránk szórt panaszokhoz, és döntéseink utóéletéhez is. Állhatatosan hihetünk abban, hogy nem a falakat magasítjuk döntéseinkkel az emberek között, hanem hozzájárulhatunk azok lebontásához.

A folytatásig szorítok minden kollégámnak, hogy az ügyben csatázó felek lármáján át meghallja a „fülemüle füttyét”…

^[1] Dr. Kajó Cecília: Kakasok, kutyák és a többiek – a birtokvédelem elmélete és gyakorlata jogi fórum publikáció (2019. 05. 30.) 42. o. https://www.jogiforum.hu/files/publikaciok/kajo_cecilia__birtokvedelem%5bjogi_forum%5d.pdf

^[2] Arany János: A Fülemile (1954): A madárfüttyről szóló vers nemcsak erkölcsi tanulságot fogalmaz meg, hanem felismerhetők benne a tipikus birtokvédelmi jogesetek is, ezért a költemény méltán vált a birtokvédelmi ügyintézők „alaptanulmányává”.

^[3] Méhes Tamás: Nemzeti Közszolgálati Egyetem – Birtokvédelem a közjog és a magánjog határán, Államtudományi műhelytanulmányok 2016/19.

^[4] A jegyző előtt indított birtokvédelmi ügyek bírósági joggyakorlata
https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/joggyak_osszefoglalo_2018_dr._orosz_arpad.pdf

^[5] Méhes Tamás: Nemzeti Közszolgálati Egyetem – Birtokvédelem a közjog és a magánjog határán, Államtudományi műhelytanulmányok 2016/19.