Első – ciklus végén elhunyt – polgármesterem mondogatta nekem: „Azért kell dolgozzunk, hogy székünk az utódainknak kényelmesebb legyen!” Úgy gondoltam, mivel már hosszú ideje ülök e székben, egy nap tükrében megnézem, kényelmesebb lenne-e, ha már utód ülne benne. Ügyfélfogadás-mentes napot választottam, mert ez könnyebb (kellene, hogy legyen). A tünetek nem egyediek, az alább leírtak sajnos a napok többségére jellemzőek, mások esetében is, tehát ki-ki akár magára is ismerhet.

A reggeli munkakezdés még tervekkel teli: mi mindent fogok ma elvégezni, mennyit sikerül majd „gondolkozni”. (Utóbbi kategória azon munkafajtákat – komolyabb beszámolók, anyagok elkészítését, jogszabály-értelmezést igénylő ügyek elintézését, programok, koncepciók, szabályzatok kidolgozását – jelenti, amelyek zavartalan elmélyülést, az agytekervények tornáztatását igénylik, vagyis a szó szoros értelmében vett szellemi munkát jelenti.) Ébresztőként megszólal az egyik telefon – a vezetékes –, majd közben a mobil is, és az már csak hab a tortán, hogy közben e-mail is érkezik. Az ezek alapján végzendő – természetesen sürgős – cselekvést egyik kollégám betoppanása szakítja meg, újabb halaszthatatlan tennivalókat keletkeztetve.
Képviselő érkezik, akit illik fogadni, végighallgatni, és kérését rögvest megpróbálni teljesíteni (egyébként is jobb túllenni rajta). A titkárnő közben behozza az érkezett postát, szerencsére nálunk csak a valóban nekem szánt, illetve bizonytalan sorsú küldeményeket, mivel a többit az aljegyző már rendezte. A leveleket néhány újabb telefon és kolléga érkezése közben átnézve máris kiderül: néhány boríték „postafordultával” visszaküldendő tájékoztatást, illetve kérdőívet is tartalmaz. Nosza kezdjünk hozzá, hogy mielőbb tűnjenek el az asztalról, a halasztható többi iratot pedig bevágjuk az íróasztalfiókba.
Megdöbbenésemre „besurranó ügyfél” lép az irodámba, aki kicselezte az ügyfeleket az ügyintézőkhöz eligazítani igyekvő információs szolgálatunkat és a titkárnőmet is. (Utóbbi minden engem kereső nem várt vendégemet igyekszik megkérdezni: hivatalos, üzleti, netán magánügyben keresi-e a jegyzőt, és először megpróbálja őket rábeszélni a konkrét ügyeket intéző ügyintézők meglátogatására). Ügyfelem közli, hogy neki hivatalos helyen mondták: a jegyző intézi ügyét. – Persze, meg még több száz hatáskörében is eljár – válaszolom, – de nem városban, hanem kisközségben esetleg. Nálunk azért működik közel hetven fős hivatal, mert egy ember ennyi munkát képtelen elvégezni. Mindez hatástalannak bizonyul, ezért más módszerhez folyamodom. – Tegyük fel, hogy a hivatal is üzem, mondjuk olyan, mint egy kenyérgyár, én pedig az igazgatója vagyok. Ezért kérdezem Önt: a kenyeret az igazgatótól veszi, vagy a boltból?
Kikísérve látom, hogy az egyik helyi vállalkozó ül az előszobában, természetesen engem keres. Miután közli, hogy reméli nem zavar – rezignált válaszom: nem, dehogy – bebocsátom, de udvariasan megemlítem: amikor én kívánok hozzá menni, előtte telefonon megkérdezem, melyik időpont alkalmas neki. Ebédidőre ezen is, és még további telefonokon is túl vagyok.
Ebéd helyett eszembe jut a „fiókürítés” szükségessége, mert napok óta csak pakolok oda, de ki semmit nem vettem. Találok is tovább már nem halasztható iratokat. Ezek elintézése közben gyanús alak toppan az irodámba. Ügynök! Rutinom van a felismerésükben. Máris be akar mutatni valami családnak való csodaketyerét, természetesen a hivatal irodáit is végig kívánja járni. Tájékoztatom, hogy a hivatal munkahely, neki pedig nincs jogosítványa munkahelyen, munkaidőben történő árusításra, emellett a dolgozók munkaideje sem erre szolgál. Kirúgom, és nem éppen dicsérő jelzőkkel illetve távozik.
Folytatom a tűzoltómunkát a halaszthatatlan teendők terén, egyeztetek kollégáimmal, a polgármesterrel. A reggeli tervek alapján előkészített anyagokat a munkaidő végére irathalom borítja. Még néhány dolgot túlmunkában sikerül rendezni, tehát ma is teljesítem „a munkaidő kezdete fix, befejező időpontja csak tájékoztató jellegű” elvet. Miközben a táskámba pakolom, hogy hazavigyem a reggel még a mai napra tervezett, fontos ügyeket, azon gondolkodom, hogyan lehetne alkotói szabadságra szert tennem. Meg azon is eltűnődöm, milyen óriási szerencse, hogy csak tíz év múlva lesz rekreációs szabadság. Szerencse bizony, mert mit éreznénk, ha lenne, hisz úgysem tudnánk igénybe venni! Addig pedig remélem, sikerül kényelmesebbé tenni a széket az utódnak. Bosszant a nap konklúziója: ma (is) keveset tettem a szék kényelmesebbé alakításáért, legalábbis munkaidőben, ergo az otthoni (szabad) időre is van már programom.